Graca Endre Árpád A Nyugat-Balkán: népek bölcsője, kultúrák tárháza és – puskaporos hordó. Ennek a furcsa elegynek köszönhetően született meg itt a kilencvenes években, a jugoszláv háború idején egy olyan zenei niche, amely talán az egész világon egyedülálló: poppal, diszkóval és rockzenével vegyített délszláv népi dallamok, amelyek isteni igazságra és nemzeti mitológiára hivatkozva bátorítják a hadsereget a csatára, miközben melegebb éghajlatra küldik az ellenséget. A cikksorozat első részében a szerb–horvát konfliktus zenei világa kerül terítékre.
Az egykori Jugoszláviában muzulmánok, ortodoxok és katolikusok is éltek, népek és etnikumok sajátos kultúrával és (picit) eltérő nyelvekkel, sokszor egy-egy tagország határán belül. A második világháború után a szocializmus és Tito személyi kultusza hosszú évtizedekre a szőnyeg alá söpörte a népek közt forrongó ellentéteket – csakhogy Tito 1980-ban meghalt, és a nacionalizmus újra feléledt. Slobodan Milošević vezetésével a szerbek ismét központosító intézkedéseket hajtottak végre, amire válaszul a föderáció tagállamai – Szlovénia, Horvátország, majd Bosznia – sorban kikiáltották függetlenségüket. A központi vezetés ezt nem ismerte el, és katonai erővel igyekezett összetartani a széthulló Jugoszláviát – így robbant ki a délszláv háború (1991–2001), amely a második világháború óta a legvéresebb fegyveres konfliktus volt Európában.
A térségben korábban is volt már példa etnikai agresszióra: például a balkáni háborúkban (1912–1913), amikor a régió felszabadult az oszmán elnyomás alól és a délszlávok muzulmánok százezreit űzték el; majd később, az első Jugoszlávia széthullásakor, amikor a horvát usztasák cigányokat, zsidókat és szerbeket irtottak a második világháború idején. A jugoszláv háborút is durva etnikai erőszak kísérte – sőt, bizonyos történészek szerint az etnikai tisztogatás a harcoló felek fontos stratégiai célja volt. A konfliktus áldozatainak száma 140 ezer főre tehető, ebből a civil halottak száma 50 ezer, továbbá összesen 4 millió embert üldöztek el otthonából. A különböző népek – szerbek, horvátok, bosnyákok, albánok – sokszor összekeveredtek egy-egy tagállam határain belül: minden harcoló félnek az volt a célja, hogy területét megtartsa és a saját népe által lakott területeket megszerezze, akkor is, ha az egy másik tagállamhoz tartozik. Ilyen kísérlet volt a Krajnai Szerb Köztársaság (Republika Srpska Krajina) kikiáltása Kelet-Horvátországban.
A szerb–horvát konfliktus tehát a horvát területekért folyt – a horvátok ezért azóta is honvédő háborúnak (domovinski ratnak) nevezik azt. A szerbek által elcsatolt területeken, különösen a Knin városa körül folyó harcokat több háborús dal is megörökítette: ilyen például Marko Perković „Thompson” zenész-katona egyik nótája – aki becenevét egyébként a gépfegyveréről kapta – a szóban forgó dal pedig az Anica (Kninska kraljica). A lírai énnek nincs sok kedve harcolni, de ha már ott van, felgyújt két-három szerb főhadiszállást – persze mindezt Anica, egy gyönyörű knini leányzó kedvéért. Az Anica ütős power metal, de Thompson néhány igen szép és érzelmes dalt is szerzett a háborúról: ilyen például a Pukni puško, melyben a hajnali csatát váró katonák bizonytalanságát és honvágyát énekelte meg.
A Knin körül szerveződő szerbek is nótáztak eleget: leghíresebbjük Baja Mali Knindža katona-énekes volt, a félkatonai knindža-különítmény tagja, akik a nevükben egyszerre utalnak Knin városára és a nindzsákra. (Nem vicc. Knindzsák.) Baja tehát a „knindzsák” áldásos tevékenységét énekelte meg Knindže Krajišnici című harmonikás balkáni slágerében. (A knindzsák vezetőjét, Kapetan Dragant később elfogta az Interpol, és háborús bűnösként elítélték. Kapetan Dragan háború előtti polgári foglalkozása egyébként maffiózó volt: civilben ő volt Sydney alvilágának feje.)
Mivel a reguláris hadseregek morálja és szervezettsége gyenge volt, és sokan megtagadták a katonai szolgálatot – főleg Szerbiában –, rengeteg félkatonai alakulat vett részt a háborúban, olyanok, mint a knindzsák. Nagyrészt focihuligánokból, fanatikus nacionalistákból, banditákból és elítélt bűnözőkből szerveződtek. Ezek a csapatok a központi vezetésnek nem feleltek, gyakran raboltak, erőszakoltak, gyilkoltak, egész régiókat uralmuk alá hajtva, sokszor saját honfitársaikat is terrorizálva. Óriási mértékű feketekereskedelmet bonyolítottak le, és akár az ellenségek is üzleteltek egymással: bizonyos boszniai szerb csoportok fegyvereket adtak el a horvátoknak és a bosnyákoknak, amiket később a szerbek elleni háborúban használtak, de volt példa arra is, hogy a horvátok harckocsikat béreltek a szerbektől – darabját napi ezer márkáért.
A horvát háború abszolút himnusza is Thompson nevéhez fűződik: ez a Bojna Čavoglave, melyben Marko Perković szülőfalujának védelméről énekel. A dalt egy horvát háborús veterán mutatta nekem, aki azt mesélte, hogy annak idején még a szerb hadseregben is ezt hallgatták a rádióban, annyira hősies hangulata volt. A dal egy felkiáltással kezdődik: „za dom spremni!” (készülj a hazáért), ami az usztasák jelmondata volt a második világháború idején. Az utalás nemcsak azért brutális, mert egy fasiszta diktatúra tisztelgése volt; a horvát usztasák szisztematikusan gyilkolták a szerbeket, a népirtás áldozatainak száma akár félmillió is lehetett. Thompson tehát nem véletlenül pont a szerbek elleni harcokról énekelve kiabálta az usztasák jelmondatát – emellett a szerbeket egyszerűen „csetnik bandának” bélyegzi, a szerb nacionalisták világháborús gerillacsapataira utalva. (Persze cserébe a szerbek is mindig csak usztasának csúfolták a horvátokat.)
Bár a jugoszláv háborúban nem történtek olyan mértékű brutalitások, mint a második világháborúban, a horvátok honvédő háborúja is etnikai tisztogatással ért véget: a Vihar hadművelet (Operacija Oluja) idején a horvátok lerohanták a krajnai szakadárokat, és körülbelül 200 ezer szerbet űztek ki Horvátország keleti részéről. A hadművelet vezetőjét, Ante Gotovinát később a spanyol rendőrség fogta el a Kanári-szigeteken, miután az Interpol körözést adott ki ellene. Gotovinát a Nemzetközi Törvényszék 24 évre ítélte háborús bűnökért és emberiség elleni bűncselekményekért. Gotovina perét Thompson is megénekelte, Miroslav Škoro népzenésszel közösen: ez a dal a Sude mi, azaz „elítélnek engem”. A dal felfogása szerint Gotovinát azért ítélték el, mert mindennél jobban szerette a hazáját. Gotovina ma is óriási népszerűségnek örvend a horvátok körében. Egy év után szabadon engedték a börtönből, a horvát miniszterelnök és az államfő is boldogan fogadta a hírt – a szerb kormány- és államfő már kevésbé.
Zeneileg is érdekes tendenciákat fedezhetünk fel. A horvátok nyugatosabb elköteleződésűek voltak – és nem mellesleg élvezték a németek, az amerikaiak, sőt a magyar kormány támogatását is –, és mindez a zenéjükben is tetten érhető, inkább nyugatos hangzású dalokat énekeltek. A szerbek – akik már akkor is bizalmatlanok voltak a nyugattal szemben – igencsak balkános, harmonikás-megborulós nótákkal operáltak. A bosnyák zenék még ennél is balkánosabbak, még egyértelműbben érződik a törökös hatás a zenéjükben, csakúgy, mint a kultúrájukban – de róluk már a cikksorozat következő részében lesz szó.
A dalszövegek angol fordításai megtalálhatók a következő oldalon: lyricstranslate.com
Források:
ICTJ: https://www.ictj.org/publication/transitional-justice-former-yugoslavia
Yeomans – The Ustasha Regime (2014): https://books.google.hu/books?id=Yxv4-iqVe2wC&redir_esc=y
James Gow – After the Flood (1997): https://www.jstor.org/stable/4212415?searchText=james+gow+after+the+flood&searchUri=%2Faction%2FdoBasicSearch%3FQuery%3Djames%2Bgow%2Bafter%2Bthe%2Bflood%26so%3Drel&ab_segments=0%2Fbasic_search_gsv2%2Fcontrol&refreqid=fastly-default%3A01442066297501ebe3feee6ca43a4c31
John Mueller – The Banality of „Ethnic War” (2000): https://www.jstor.org/stable/2626773?searchText=mueller+ethnic+war&searchUri=%2Faction%2FdoBasicSearch%3FQuery%3Dmueller%2Bethnic%2Bwar%26so%3Drel&ab_segments=0%2Fbasic_search_gsv2%2Fcontrol&refreqid=fastly-default%3A46920af64375c4f648fc175141fd78e9&seq=1
Képek forrása: Wikipedia, Novalja.cool, The Economist
