Gachályi Mátyás Rendhagyó módon az ELTE Egyetemi Filmklub legutóbbi alkalma az egyébként az egész országra kiterjedő Múzeumok Éjszakája keretei között valósult meg. A Nemzeti Filmintézettel közösen működtetett Filmklub ezúttal Rófusz Ferenc, nemzetközileg ismert és számtalan díjjal elismert rajzfilmrendezőt köszönthette a soraiban – akinek többek között az első magyar Oscar-díjat is köszönhetjük. A program során vetített filmek, és még több, megtekinthetőek a rendező weboldalán is.
A 30 fokot is megközelítő belvárosi hőségben sokak számára áldásként hathatott az, hogy szinte az egész napot egy-egy múzeum, könyvtár vagy galéria hűs falai között tölthették június 20-án, a Múzeumok Éjszakájának napján. Az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár épületébe belépve – az utóbbiból fakadó megkönnyebbülés mellett – egyfajta nyüzsgés is fogadott: már javában zajlottak egymással párhuzamosan, egymást mégse túlharsogva a különböző kulturális programok. A némileg eldugott folyóiratolvasó teremben szintén szépszámú társaság gyűlt össze a székeken ülve, esetleg a kanapékra ledőlve; mindenesetre a szoba minden zuga megtelt az érdeklődőkkel. A nagy létszám ellenére az egész esemény meglepően meghitt hangulatot árasztott. Zavaromban hirtelen az első szabad helyre huppantam, miközben észre sem vettem, hogy közvetlenül az este főszereplője, Rófusz Ferenc mögé kerültem. Ezután könnyű volt azt képzelni, hogy maga a rendező szemein keresztül nézem a filmeket. De a rendező is igyekezett megvilágítani a saját gondolatait, a filmek történetét a közönség számára: a filmeket ugyanis egyenként, nem egyfolytában vetítette, az így kialakult szünetekben pedig tudott mesélni és anekdotázni is bőven. De a közönségnek is lehetősége nyílt a lehető legközvetlenebb módon bekapcsolódni a beszélgetésbe.
Elsőként A légy (1980) című filmet láthatták a résztvevők, amely valóban a magyar filmtörténet egyik megkerülhetetlen alkotása, sokak számára akár már a gimnáziumi médiaórákról is ismerős lehet. Ez persze nem véletlen, a filmben a mozgóképes elbeszélés működése, azon belül is az elbeszélői nézőpont kérdése az olvasatok széles skáláját kínálja fel: a film totálisan apolitikus értelmezései éppúgy helytállóak lehetnek, mint azok, amelyek valamiféle rendszerkritikát feltételeznek. A légy különlegessége, hogy nem szerepel benne klasszikus értelemben vett figura vagy karakter, kizárólag háttérelemeket animált a szerző, melyek mind valós referenciák alapján lettek megrajzolva. Az így létrejött látásmód pedig egy szükségszerűen művészi konstrukció. A néző azt látja és érzékeli, amit a rovar, így egy olyan szubjektív perspektívába kerül, amely folyamatos bizonytalanságot és fenyegetettséget teremt. Rófusz filmjei sokszor egyszerű, hétköznapi történetekből indulnak ki, majd allegóriák, metaforák és sajátos képi megoldások mentén bontakoznak ki, így a korabeli cenzúra számára is emészthetőbbé téve azokat. A rajzfilmrendező elmondása szerint létezett egy olyan verzió is, amelyben a légy gondol egyet, minden erejét latba vetve szembe fordul az őt üldözővel, s végül diadalmaskodik felette. Ez a változat azonban sosem került bemutatásra nagyközönség előtt, így örök kérdés marad a szerző számára is, mennyire lett volna más a fogadtatása akár a nemzetközi zsűri előtt.
Míg A légy állandó pulzálásban, hullámzásban, lüktetésben tartja a képelemeket, addig a következő bemutatott filmben, a Holtpontban (1982) sokkal inkább a statikus képek válnak hangsúlyossá. Utóbbi komor és megrendítő alkotás, a halálraítélt végig arctalan marad, a néző az ő pozíciójába helyezkedik. A ritmikus montázzsal pedig nemcsak hihetetlen feszültséget teremt, de az elítélt tudatállapotát is tükrözi egyben. Egy ponton a szereplő cipőorrán feltűnik egy légy – ez a fajta ironikus önidézet persze az életmű többi darabjára is jellemző. Ugyanakkor a légy jelenléte, az intertextualitás felfedezése nélkül is, némileg fekete humorral dúsítja ezt a jelenetet.
Ezt követően a Gravitáció (1984)című film a szabadságvágyó alma szökésének történetével már teljességében a groteszk felé hajlik. Az almák mindegyike többnyire bizarr, karikatúraszerűen megrajzolt, fonnyadt, de mégis emberi arcot visel. Egyetlen kivétel akad: egy ép és fiatal alma, mely addig-addig mozgolódik és erőlködik, míg végül el nem szakad az ágtól. Egy jó darabig szabadon zuhan, majd tragikus hirtelenséggel, a földet elérve megsemmisül. Annak okát, hogy a táj, illetve maguk az almák is miért kék színben pompáznak, a legalább annyira abszurd, korabeli cenzúra működésében érdemes keresni.
Tizenegy percnyi játékidejével Az utolsó vacsora (2019) volt a leghosszabb az este vetített filmek közül. Ahogyan arról a cím is árulkodik, a film Leonardo da Vinci világhírű freskóját kelti életre modern 2D és 3D animációs technikák felhasználásával. A filmet jelentős részben az is inspirálta, hogy felhívja a figyelmet az eredeti mű folyamatos, egyben visszafordíthatatlan pusztulására – da Vinci ugyanis kísérletezett, nem a hagyományos freskótechnikát alkalmazta, emiatt a festék már életében elkezdett leperegni. A filmen öten dolgoztak három éven át. Ez idő alatt több ezer rajz készült nem csak celluloidra, hanem digitális rajztáblákra is. A legnagyobb kihívást állítólag éppen ezeknek a sérüléseknek a megjelenítése okozta. A film készítése során a rendező és felesége, aki szintén részt vett a Filmklub eseményén, kétszer is ellátogatott Milánóba, hogy tanulmányozzák a freskót. A mai technológia azonban számos új lehetőséggel kecsegtet, egy ponton a film lebontja az animáció és az élőszereplős filmek között meghúzódó határt is. A film maga a kulturális és vallási jelentésrétegek mellett egyfajta teológiai síkon is értelmezhető – málló festéktől, filmvászontól függetlenül, a kép és a film által hordozott üzenet túlélhet, fennmaradhat.
A vetítés során valahogy betévedt a terembe egy légy is, majd halk zümmögés kíséretében tett néhány kört a rendező feje körül. A közönség persze jót derült ezen, egy pillanatra összefonódni látszott film és valóság. Rófusz Ferenc a Ticket (2011) című alkotása kapcsán beszélt arról is, hogy a mából visszatekintve az egyfajta furcsa jóslatként is értelmezhető a saját életére vonatkozóan. A beszélgetésből világossá vált, hogy a rendezőnek számos ambiciózus filmötlet van még a tarsolyában, például Bosch festményei alapján. Nyolcvanadik életévéhez közeledve azonban saját magának is kétségei vannak afelől, hogy ezek az elképzelések valaha is testet öltenek-e majd. Rófusz Ferenc filmjeit sokszor az alkotói kreativitás és a rendszer kultúrpolitikai képlékenysége egyaránt magyarázhatja, azok maradandó értékét azonban éppen az adja, hogy a bennük megfogalmazott kérdések nem csupán a szocialista korszakra vonatkoznak, hanem általános emberi tapasztalatokat érintenek – ezt az időtállóságot persze a művész bravúros animációtechnikai megoldásai is még inkább megerősítik.
Kiemelt kép forrása: ELTE Egyetemi Filmklub Facebook oldala
