Akivel elkezdődtek a kilencvenes évek – Peter Lindbergh divatfotó-kiállítása a Műcsarnokban

A Szovjetunió, és vele együtt az addig ismert világrend már széthullóban volt, amikor az „angyalok városában” Julia Roberts betipegett az Ambassador Hotel tágas halljába. A seattle-i garázsok mélyéről rendületlenül tört magának utat a grunge stílus szószólója, a Nirvana együttes – Kurt Cobainnel az élen, míg New York utcáin egy röpke pillanat erejéig összeállt öt fotómodell. Az összetartozást sugalló természetes és csendes mosolyok mára ikonikus felvétellé váltak nemcsak a divatfotózás, de az egyetemes fényképészet történetében is, és egy új, friss és szexis kor hajnalát jelezték. Erre a korszakváltásra érzett rá ama idők egyik legkeresettebb vizuális művésze, Peter Lindbergh, akinek 1990-es évek eleji alkotásaiból nyílt kamarakiállítás a fővárosi Műcsarnokban a Budapest Fotófesztivál részeként.

Velük kezdődött. Naomi Campbell, Linda Evangelista, Cindy Crawford, Tatjana Patitz és Christy Turlington neve fogalommá vált az 1990-es évek divatvilágában, hozzájuk kötődik az úgynevezett „szupermodell-éra”. Az akkori világ vezető tervezőinek és reklámszakembereinek az álmok netovábbját jelentette a velük dolgozni, arcvonásaik ott szerepeltek majdnem minden kiadvány címoldalán, kezdve a Marie Claire-től egészen a Harper’s Bazaarig. A karrierjük persze korántsem ekkor ívelt fel, széleskörben ismert modellek voltak már ők a nyolcvanas évek közepén, ám a mérföldkövet mégis a British Vogue által 1990 januárjában közzétett fotó jelentette. A fekete-fehér fények törésében tisztává nemesedő szépség, a közvetlen és fiatalos, ugyanakkor egyszerre csillogó és a glamour-életérzést hirdető megjelenés valóságos revelációként hatott a divatvilágban, egy új stílust és szemléletet testesítve meg. Mindez pedig maximálisan találkozott Peter Lindbergh alkotói munkásságával, aki ennek köszönhetően (is) vált a 20. század második felének egyik legmeghatározóbb fotográfusává.

A később világhírűvé váló művész nehéz időkben született. Peter Brodbeck néven látta meg a napvilágot 1944 novemberében a mai Lengyelországhoz tartozó Lesznóban. Német eredetű családja a második világháborút követő (részben kényszerű) népességmozgás során elhagyta ősei földjét és a nyugat-németországi Duisburg városába költözött. A kis Peter itt, a kontinens egyik legnagyobb folyami kikötőjével rendelkező ipari centrumban élte át fiatalkorát, hogy aztán a hatvanas években Nyugat-Berlinben és Krefeldben folytasson művészeti tanulmányokat. Hiszen nem szabad feledni, ekkortájt az NSZK nemcsak a sokat emlegetett „német gazdasági csoda” (vagy épp az 1954-es berni VB-döntő) országa volt, hanem egy pezsgő és feltörekvő művészeti, valamint kulturális élettel rendelkező köztársaság, amely Düsseldorf, Duisburg vagy a masszív indusztriális múltját fokozatosan levedlő Ruhr-vidék jóvoltából hamar az európai élvonalba tört. Mindezt az ihletettséget és az új – a súlyos bűnökkel terhelt múltat valahogy feloldó – utak szellemiségét szívta magába az ekkortájt feltörekvő generáció, ahogyan az visszaköszön Florian Henckel von Donnersmack filmrendező nagyszabású alkotói eposzában, a Mű szerző nélkülben is.

A kirakatrendezéssel és a festészettel, illetve különböző konceptuális művészetekkel töltött esztendők után Lindbergh a kortárs Hans Lux oldalán választotta a fényképezőgépet hű társául, s 1973-ban már új nevén nyitott önálló stúdiót. A nemzetközi hírnevet a Stern magazin 1978-as pályázata hozta el a számára, amelyet követően a divatvilág fővárosába, Párizsba tette át működését. S onnantól kezdve nem volt megállás. Együtt dolgozott a dekonstrukciós divat Távol-Keletről érkezett vezéralakjával, a saját márkáját Comme des Garçons néven megalapító Rei Kawakubóval, látta David Bowie-t vámpírként a gótikus szubkultúrában utóbb kultuszfilmmé váló Az éhség (1983) című erotikus thrillerben, és ő készítette Tina Turner Foreign Affair című lemezének (1989) borítótervét is. Időközben a fekete-fehér színpárost tudatosan választó, a szintetizáló minimalizmusra törekvő felvételei összetéveszthetetlen vizuális nyelvet teremtettek a számára, mely markánsan végigkísérte az egész pályáját.

De miként illeszthető be a 20. századi divatfotó történetébe a német művész pályája? Ha a folyamat origóját szeretnénk megkeresni, akkor egészen 1880-ig (!) kell visszamenni, amikor is megjelent az első divatfotónak tekinthető felvétel a francia L’Art et la Mode újság hasábjain. A divatillusztrációkkal és grafikákkal folytatott több évtizedes versenyt az 1930-as évekre egyértelműen a fénykép nyerte meg, amely hamarosan önálló művészeti ágként robbant be a divatipar komplex világába. E folyamatban kiemelkedő szerepet játszottak olyan személyek, mint az újdonsült fotósokat remek érzékkel szerződtető, a Vanity Fairt és Vogue magazint is kiadó Condé Nast üzletember, a magyar gyökerekkel rendelkező Martin Munkácsi vagy a belarusz származású szerkesztőgéniusz, Alekszej Brodovics, kinek felfedezettjei – Irving Penn és Richard Avedon – valósággal forradalmasították az 1950-es években a divat ezen ágát. A hatvanas évek – az utóbb a tudományos diskurzusba is felvételt nyerő, Diana Vreelandtól eredő kifejezéssel élve – „fiatalrengő” világát lencsevégre kapó David Bailey, vagy a szexualitást nyersen és provokatívan beemelő Guy Bourdin és Helmut Newton alkotásai új szeleknek számítottak a század közepén. Ezek után a nyolcvanas évek folyamán a sztárok melletti törékeny, mindennapi szépséget, és a meghökkentő, ingerekkel mindinkább incselkedő pillanatokat a már emlegetett szintetizáló minimalizmus jegyében igyekezett egy szintre hozni Lindbergh újsütetű alkotómunkássága, amely az új évtized fordulóján csúcsosodott ki.

A Peter Lindbergh-kiállítás bejárata mellett olvasható életrajzi áttekintést követően a látogató már bátran fejest ugorhat a kilencvenes évek világába. „A divatfotó műfajának lényeges eleme a hangulatkeltés.” (Csipes 2006: 62.) Az egyetlen teremre koncentrálódó tárlat legmarkánsabb vonása az erős hangulatiság és az az atmoszféra-teremtés, amely akár már pár kép megtekintése után is magával tudja ragadni a látogatót. A „fénnyel írott történelem” falon függő alkotásai túlnyomórészt az 1990-es évek első néhány évét ölelik fel és igyekeznek csemegézni Lindbergh ekkor futó művészi projektjeiből. Ennek köszönhetően elevenedik meg Naomi Campbell testén keresztül pikáns módon a Hommage á Paul Gauguin sorozat (1992). A századfordulón élt francia művész neves Tahiti-festményei keltek életre a jamaicai Port Antonióban az amerikai Harper’s Bazaar számára készült képciklusban. A kivételes módon színesben rögzített pillanatkép sötét tónusok révén csempészi vissza a digitális világba a csendes-óceáni szigetvilág mohó és naturális életörömét, valamint erotikáját, ahol azonban a legfinomabb részletet nem is a fehér lepedőn közszemlére tett női test, hanem a virágok felé indaként lágyan tekeredő hajfonat jelenti.

A fényképek mély kultúrtörténeti beágyazottsága azonban nem csak itt jelenik meg. Az elhagyatott külvárosban dalmatákat sétáltató Naomi Campbell a Walt Disney 1961-es klasszikusát, a 101 kiskutyát idézi meg nézőjében, míg a kompozíciójában végletekig kigondolt, mégis könnyednek és magától értetődőnek ható pozitúrák a vizuális kódok nyelvén a modern táncművészet olyan neves alakjaival kezdeményeznek párbeszédet, mint Josephine Baker vagy Pina Bausch. Az orosz kultúra újrafelfedezése előtt tisztelgett a Kristen McMenamyval közösen készített Hommage á Diaghilev sorozat (1993) mely a neves impresszárió, az Orosz Balett révén a nyugati világot az 1900-as években ámulatba ejtő Szergej Gyagilev személyét elevenítette fel. Igaz, ezekről a kíváncsi szellem csak utólag értesülhet, a kiállítás ugyanis – az életrajzi ismertetőt és a 20. századi divatfotózás történeti áttekintését leszámítva – sajnos nem igazán bővelkedik leírásokban.

A megkomponált pillanatok mellett a portré műfajának kedvelői is örömüket lelhetik a kiállításban. Az elkattintott kockákon olyan neves személyek néznek vissza ránk, mint a kislányosan elszánt arcú, vadóc erotikus kisugárzással rendelkező Kate Moss, aki ugyancsak Peter Lindbergh révén robbant be a köztudatba 1993–1994 folyamán. A brit szupermodellel való munkakapcsolat ezt követően mintegy negyed évszázadot öltelt fel, s egészen a fotós haláláig tartott. De ugyancsak szerepel itt a magyar származású (fiktív) építész, Tóth János karakterének megformálásáért 2025-ben Oscar-díjat kapott Adrien Brody nagyméretű arcképe, vagy Brad Pitt és Nicole Kidman profilja.

Ha egyetlen képben kellene megragadni a teljes lindbergh-i életmű esszenciáját, mindenekelőtt az American Vogue számára 1991 májusában, New York Brooklyn városrészében készült felvételét érdemes szemügyre venni. A glamour-eleganciát a bőrdzsekis-motoros szubkultúrával ötvöző, kifinomultságot és egy csipetnyi erotikát sugárzó alkotás a német expresszionista filmeket – köztük Fritz Lang kultikus Metropolisát (1927) – megidéző ipari tájban helyezkedik el, még jobban kidomborítva ezzel a határozott, de végtelenül nőies vonásokat. Azokat, amelyeknek ábrázolásában és megragadásában a hat évvel ezelőtt elhunyt művész mindig is a legerősebb volt.

Peter Lindbergh kiállítása megtekinthető 2025. június 22-ig a Műcsarnokban.

Bővebb információkat a múzeum honlapján olvashattok: https://www.mucsarnok.hu/

A cikkhez felhasznált irodalom:

Csipes Antal, Divattükör. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.