Csuka Gergő A korábban a YouTube-on ismertséget szerző ausztrál Philippou-testvérpár pár évvel ezelőtt került csak be a filmes köztudatba a Beszélj hozzám! (2022) sikerének köszönhetően. Első filmalkotásuk – csakúgy, mint a második – illeszkedik a kortárs traumahorror tendenciájába, de mégsem jelenthető ki egyértelműen, hogy járt utakon taposna. A film alaphelyzetében megjelenő gyász, a veszteség traumája meghatározó eseménnyé válik a filmbeli Z generációs karakterek számára, és végeláthatatlan láncolatot hoz létre – ez mindkét alkotás alaptétele. A Beszélj hozzám!-mal ellentétben Danny és Michael Philippou új filmjéből eltűnik a függőség fantasztikumba ágyazott metaforája, és nagyobb hangsúly kerül a gyász lélektani (félre)kezelésére.
Az idősebb testvér, Andy (Billy Barratt) hazakíséri látássérült testvérét, Pipert (Sora Wong), majd a fürdőszobában rátalál elhunyt apjukra – itt kezdődik a cselekmény. A testvérpár nevelőszülői gondozásba kényszerül, így kerülnek Laurához (Sally Hawkins), aki örömmel fogadja Pipert, Andyt azonban kevésbé, és hamar kiderül, hogy a nevelőanya nemrég vesztette el szintén látássérült lányát. Andy nemcsak Laura furcsa, olykor toxikus viselkedését, az elhunyt és a fogadott lánya közti hasonlóságot (látássérültség) tartja különösnek, hanem a Laura által korábban befogadott kisfiú, Oliver (Jonah Wren Phillips) néma önpusztítását is.
A horrorfilm újabb irányzataként kibontakozó, teoretikusan bizonytalanul definiálható poszthorror[1] egyik meghatározó eleme a traumatematika mellett a családmodell diszfunkciója. A családközösség pszichoszociális fejlődésben betöltött elégtelen szerepének példázatai Ari Aster Örökség, Amitől félünk és Fehér éjszakák című filmjei, a kohéziós erő elhalásának Robert Eggerstől A boszorkány, valamint az irányzat két további alapfilmje, az Éjjel érkezik és a Valami követ. A Hozd vissza őt jóval „poszthorrorosabb”, mint a Philippou-testvérpár első filmje: Andyt apja rendszeresen bántalmazta, halála traumát okozott neki és testvérének, ennek következtében pedig olyan szülőhöz kerülnek, aki nem tudta feldolgozni gyermeke elvesztését, és gyászának fájdalmát fogadott gyermekei kárára próbálja csillapítani. A koncepció nem újszerű – az újdonság inkább a részletekben rejlik. Az alaphelyzet az Örökségre emlékeztet a gyászoló családdal és az idegen, háttérben munkálkodó, megfoghatatlan gonosszal, viszont eleinte A látogatáshoz (Speak No Evil) hasonlítható „red flag horror” képlete érvényesül: Andy nem érzi magát biztonságban, Laura számos esetben kirekeszti őt; a legkisebb befogadott fiú, Oliver pedig egyenesen ijesztő. Az intő jelek csak fokozzák a feszültséget, hiszen míg A látogatás esetében a család tagjai bármikor elhagyhatnák a házat, de nem teszik, addig a Hozd vissza őtben a testvérpár számára ez nem opció, mert fiatal koruk miatt az utcára kerülnének – nincs hova menekülni.
Az új családon belüli konfliktus eredete jó ideig kimondatlan és ismeretlen marad, de a képlet kicsit sem az a néző számára: a történet nem hat frissnek, izgalmakat leginkább az újraértelmezés tartogat. Emiatt a Philippou-testvérek filmjének erőssége a ritmusérzék, a feszültségteremtés és a színészvezetés, gyengesége pedig a történet összképének egyszerűsége és a poszthorrorhoz való igazodása. Jelentős innováció hiányában formailag, tartalmilag és stilisztikailag sincs meg benne a kísérletezéshez szükséges bátorság. A szinte négy szereplőre korlátozott történet dramaturgiáját tekintve előnyös, de a világteremtés szempontjából hátrányos: míg a Beszélj hozzám! egy olyan világot ábrázol, amely ismeretlen a néző számára, addig az új alkotás épp a világteremtést hagyja hátra, és karakterdrámákra fókuszál, ezekkel próbálja lenyűgözni a nézőt – számos esetben sikeresen, de közel sem kifogástalanul.
A legmélyebb merülés ígéretét Laura karaktere nyújtja, aki maga a háborgó óceán, amikor a hozzá kerülő árvák anyaföldet keresnek. Andy szabad térre vágyik, de korlátok várják, Piper stabil identitást szeretne, de nevelőanyja elhunyt lánya ruháiba öltözteti. Laura valójában a gyász börtönében rekedt, eltorzult szörnyanya, aki anyatej helyett vizeletével locsolja Andyt álmában, a befogadásra vágyó Pipert pedig elfogadás helyett elfogja és átformálja. A családi ház védő anyaméhjellege ezúttal három súlyosan sérült gyermek csapdája lesz: az anyai ösztönt felülírja a gyász, a kisebbet nem védi a nagyobb, hanem használja, alárendeli magának és megfosztja identitásától, miközben átváltoztatja. Andy, Piper és Oliver a három áldozata annak a szörnyanyának, aki hátramaradt egy tragédiából, és akit „anya” helyett mindannyian már csak Laurának szólítanak.
Sally Hawkins tehát ilyen karaktermélységgel kapott elég lehetőséget, és ezt ki is használta, hiszen minőségben övé a legjobb alakítás. Ennek ellenére a legemlékezetesebb játék talán a fiatal koránál fogva kevés tapasztalattal rendelkező, a megszállott, kis Olivert megformáló Jonah Wren Phillipsé, aki éjszakánként kijárkál a kert végébe, míg napközben a szobájába és a házba zárva pusztítja saját testét furcsábbnál furcsább módszerekkel. Fejének üvegfalba verése, elidegenítő kopogáshangjai és a késél bőrbe hatolásának audiovizuálja határozza meg az alaphangulatot. Emellett a kisfiú rendre frontális nagytotálokban tűnik fel, míg nevelőanyja félközeli beállításokban követi el hátborzongató előkészületeit.
A Philippou-testvérek filmográfiájában eddig a fekete fantasztikum indikátora a trauma és a diszfunkcionális család ördögi köre volt: a kisközösség nem tud segítséget nyújtani a traumafeldolgozásban, mert éppen okozza vagy el is szenvedi a traumát, így az érzelmek elfojtása és az el nem engedés hozza létre a konfliktust eredményező sötét erőt. A Hozd vissza őt kétségtelenül aktuális film, és időzítése még inkább kiemeli a horrorfilm erősödő tendenciáját, hiszen számos hasonló műfajú (bár néhol eltérő megközelítésű) alkotás került idén a mozikba. A 28 évvel később, a Bűnösök, a Jelenlét, a Fegyverek és A csúf mostohatestvér mellett egy kimagasló horrortermésű év egyik kiemelkedő, bár közel sem tökéletes alkotásáról van szó, amely a szülői jelenlét tragédiába fordulását és a szülő hiányát egyszerre képes tematizálni. Melyik a rosszabb a kettő közül? A film után talán még nehezebb választ adni erre a kérdésre, mégis kicsit könnyebb a traumához viszonyulni. Mert a fekete fantasztikumban, ahol az élő és halott egy világban, egymás mellett létezik, ott általában mindkettő boldogtalan.
[1] Steve Rose a Guardianban, 2017-ben megjelenő cikke alkotja meg ezt a fogalmat, és azóta folyik a teoretikus vita arról, hogyan definiálható a horrorfilm legújabb tendenciája, minek köszönhető a vizsgált filmek népszerűsége és újszerűsége, illetve mennyire újszerűek valójában. (Steve Rose: How post-horror movies are taking over cinema, Guardian, 2017. https://www.theguardian.com/film/2017/jul/06/post-horror-films-scary-movies-ghost-story-it-comes-at-night)
