Horváth Florencia Jordán Tamásnak írnia kellene – ez a gondolat jár a Pinceszínház Levelek Adytól – Jordán Tamás önálló estje című előadása alatt folyamatosan a fejemben. Persze, ott a Hátrametszés, tudom én, de fikciót! Novellát főleg, tömöret, csattanóval.
Az irodalom terén virágkorát éli az autofikció műfaja, amelyre a színházi világban is jócskán akadnak példák. Elsőként a Kárpáti Péter által rendezett, 2021-ben bemutatott A nagy kapituláció jut eszembe. Annak a története szerint Stork Natasa a lakásán keresi fel Zsótér Sándor tanár urat, és közösen kezdenek bele Pilinszky János Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvének olvasásába. Mindez most azért érdekes számunkra, mert mindketten saját neveikkel szerepelnek, ami még nem is lenne különösen nagy dolog – hiszen akár a Katonában 2022-ben bemutatott, Máté Gábor rendezte Tíz eszkimó-t is ide lehetne sorolni –, az viszont igen, hogy a darabban ugyanabból a pozícióból beszélnek, mint amit a való életben is betöltenek: a fiatal színésznő és az ötvenes éveiben járó, sokat látott mentor.
A Pinceszínház műsorán elég sok olyan előadás szerepel, ami igyekszik áthidalni a színpad és a nézőtér közötti szakadékot, gondoljunk csak az interaktív Kurtizánképző-re vagy az immerzív elemeket sem mellőző Médeiá-ra. Talán kissé szokatlan eljárás, amit az utóbb említett és a Levelek Adytól is alkalmaz, ugyanis egyik sem azzal veszi kezdetét, hogy elindul egy akció a színpadon, hanem egy darabon kívüli hang szólítja meg a befogadókat. A Médeia esetében ezt a feladatot Karsai György látja el, aki – bár része a darabnak – színháztörténészi minőségében van jelen, és míg a színészek végig karakterben maradnak, őt a szereplők is Gyurinak szólítják. A Levelek… esetében is van egy hirtelen a csavar, hiszen Jordán Tamás egész este Jordán Tamásként szólal meg, azonban először kontextualizáló, bevezető jelleggel, közvetlenül odafordulva a nézőkhöz, majd pedig a tényleges előadásban, önmagát alakítva.
A színművész elmondja, hogy már fiatalkorában szeretett volna estet összerakni Ady Endre verseiből, de miután látta Latinovits Zoltánét, úgy érezte, teljesen fölösleges lenne. A XX. század eleje óta töretlen népszerűségnek örvendő Ady azonban nemcsak a költészet, de a publicisztika műfajában is maradandót alkotott, így az előadás végül az 1899 és 1908 között megjelent cikkei közül válogatott, amelyek eredetileg a Nagyváradi Napló-ban, a Budapesti Napló-ban és a Debreczen-ben jelentek meg.
A darab alaphelyzete, hogy Jordán Tamás színművész, a XI. század embere leveleket ír Adynak, hogy az önidentifikáció, az egyén és a világ egymáshoz való viszonya, a nyelvhasználat és a társadalmi változások kérdéseit megvitassák, kontrasztokat és párhuzamokat vonjanak a két művész kora és egyéni alkotói világa között. Ady mindössze a hangjával van jelen (Csankó Zoltán), előre felvett bejátszókkal felel Jordánnak, amelyek egyre bizalmasabb viszonyt tükröznek. Válaszaiban először kétely, aztán kíváncsiság, végül öröm jelenik meg, őt is izgatja, mi sülhet ki abból, hogy egy őt megszólaltató színművész mesél neki a személyes gondjairól, a mai világ problémarendszereiről. És itt kell alátámasztanom a bevezető gondolatomat, ugyanis az Ady karakterének szájába adott levélsorokat Jordán Tamás írta. Ő maga pedig az Ady-cikkeket és néhány verset – A muszáj Herkules; Én nem vagyok magyar?; Ifjú szívekben élek; A perc-emberkék után; A fekete zongora; Sírni, sírni, sírni; Búcsú Siker asszonytól – szólaltat meg.
A Levelek… szépen egyensúlyoz a személyes vallomásosság és a társadalmi tükörtartás határán. És persze bővelkedik jól időzített poénokban is – például amikor Ady rácsodálkozik a „tele van a tököm” kifejezésre. Többször kihangsúlyozódik, hogy Ady már rég halott (1919), mire Jordán megszületik (1943), sőt, még az is belelátható ezekbe a mondatokba, hogy a színművész akár a költő reinkarnációja is lehetne. Egyértelműen bebizonyosodik, hogy kettejük közt felfedezhető valamilyen lelki rokonság, Jordán azonban objektívan tud Adyként megszólalni, nem mindig azt mondatja vele a nevében írt levelekben, amit címzettként valójában várna.
Ha nem veszek figyelembe semmiféle körülményt, az estet túlságosan rövidnek tartom. Azt viszont meg kell említeni, hogy a nyolcvankét éves színész sokakat meghazudtoló módon mondja szinte végig fejből a rövid, ám bonyolult szövegezésű újságcikkeket – pl. A sajtó és a parlament; Ha a bacilust fölfedezik; A hazafiság revíziója. Ennek nyomán pedig be kell látnom, hogy az egyéni ízlésem hozadéka az előadás időtartama miatt történő elmarasztalás, hiszen pont a szövegek összetettsége erősen igényli a nézői koncentrációt. Sőt, mivel az egész önálló est a benyomásokra, hangulatokra épít, talán nehezen is volna elraktározható a befogadó emlékezetében ennél nagyobb szövegmennyiség.
Azon túl, hogy a levelek hangneme egyre barátibbá válik, egy narratív szempontok alapján átgondolt előadásról van szó, a nagyobb gondolatmenetek ugyanis egy-egy apróság kapcsán bontakoznak ki. Gondolok itt például arra, hogy az előbb említett „tele van a tököm” metaforikus kifejezés által merül fel a magyar nyelv az Ady halála óta eltelt több mint száz évben történő átalakulása, bizonyos szempontok szerinti torzulása, romlása. Az pedig, hogy a publicisztikai írások – amiket egyébként magyar szakos egyetemistákon kívül valószínűleg kevesen olvasnak – keletkezési sorrendben hangoznak el, lehetőséget biztosít arra, hogy a befogadó megismerje a költő egy kicsit másként megszólaló, de mindvégig önazonos, tulajdonképpen ezen a területen is a versei nagy témáit boncolgató énjét.
Hangbejátszás: Csankó Zoltán
Szakmai konzultáns: Ferencz Győző
Technikai munkatárs: Ferencz Zsuzsa
Fotó: Szkárossy Zsuzsa, Pinceszínház, Arcanum
