Tömő Ákos Szinte hagyomány már, hogy minden harmadik évben egy délután erejéig óriásbábok és fúvószenekarok lepik el a „Viharsarok sugárútja”-ként számontartott békéscsabai Andrássy utat és környékét, akik gyermekszíveket igéző és a szülőket fiatalságukba visszaröpítő felvonulásukkal jelzik, hogy kezdetét vette a több, mint fél évszázados múltra visszatekintő Nemzetközi Bábfesztivál. Idén a menet a belvárost keresztező főtérláncolaton átkelve – Békéscsaba szívében ugyanis négy tér olvad egymásba, szépségükkel kihívóan versengve a város „igazi főterének” címéért – jutott el az Élővíz-csatorna zöldellő partjára. Innen a játékos és hömpölygő báb- és emberáradat egy szempillantás alatt a „folyó” túloldalán termett, hogy birtokba vegye a hajdani nemesi lakból modern művészeti központtá alakított Napsugár Bábszínház frissen renovált épületét és annak kertjét: a többnapos rendezvény újdonsült otthonát.
„A fesztiváli megnyitót várja négyszáz bábjátékos!” – hirdette 1968. június 27-én, egy csütörtöki napon a Békés Megyei Népújság. Majdnem hét év fáradhatatlan munkája érett be az első fesztivál megszervezésével, s hogy mennyire rangos volt már a kezdetektől fogva az esemény, azt jól jelzi, hogy a Bábfesztivál hivatalos zsűrijének elnöke nem volt más, mint az egyetemes bábtörténelem egyik legnagyobb alakja, Szergej Obrazcov. Az addigra már számos sikeres premiert és nemzetközi elismerést a háta mögött tudó szovjet-orosz művész alkotásain generációk nőttek fel Kelet- és Közép-Európában, és az általa 1931-ben alapított moszkvai Központi Bábszínház napjainkban a világ legnagyobb bábművészeti intézménye. A teátrum talán leghírhedtebb vendége egy bizonyos Joszif Sztálin volt a harmincas évek derekán – korántsem csak báb formájában… (Obrazcov mintegy hetven önálló rendezése közül az egyik legismertebb a Don Juan, amely teljes egészében elérhető a YouTube-on, így aki egy cseppet is érdeklődik a bábművészet iránt, annak kihagyhatatlan élmény.) Ötvenhét év elteltével pedig abba is furcsa belegondolni, hogy az 1968-ban meghívott hét ország közül öt ma már nem is létezik! A házigazda Magyarország, illetve Lengyelország mellett ugyanis a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia, a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság művészei vettek részt az eseményen. Idén a csabai közönség négy nap alatt tizennégy előadást, köztük kilenc hazai és öt külföldi produkciót láthatott a színen négy országból – Magyarország mellett Spanyolországból, Izraelből és Romániából érkeztek bábművészek.
Hazánk bábszínházainak színe-java képviseltette magát a négy nap folyamán. Gyermekeknek szóló örök klasszikusokkal kedveskedett a közönség legfiatalabb tagjainak a zalaegerszegi Griff Bábszínház (Piroska és a farkas), valamint a kaposvári BábSzínTér jóvoltából Pályi János bábművész (Vitéz László és az elátkozott malom), míg a szegedi Kövér Béla Bábszínház a hamelni patkányfogó borongós történetét feldolgozó A Patkányfogó Projekt című előadásával inkább a felnőttekhez kívánt szólni. A külföldi vendégek közül említésre méltó a Székelyudvarhelyről érkező Tomcsa Sándor Színház (Az öreg király hagyatéka) és kiváltképp a spanyol David Zuazola. Utóbbi improvizatív élmények alapján Békéscsabáról álmodott meg egy, a gyermekekkel és felnőttekkel közösen írott darabot City of Lights címmel, mely a nézők elmondása alapján egyedülálló élményt jelentett minden jelenlévő számára. Ám a legnagyobb érdeklődést mégis az a kérdés váltotta ki, vajon mi sül ki abból, ha egy több művészeti ágat ötvöző izraeli bábművésznő a saját élettörténetét is beleszőve feldolgozza a 20. század egyik legnagyszerűbb francia énekesnőjének ragyogását, téve mindezt brazil és olasz látványtervezéssel, holland társrendezésben? Békéscsabán lépett fel ugyanis Edith and Me című műsorával Yael Rasooly, másnap este pedig a házigazda Napsugár Bábszínház mutatta be a dán írónő, Janne Teller nevezetes regényének, a Semminek az adaptációját.
A két darab részletes bemutatása előtt azonban mindenképpen meg kell emlékezni a Napsugár Bábszínház és a Bábfesztivál szellemi és művészeti atyjáról, Lenkefi Konrádról (1936–1995). A fiatalon festőművésznek készülő Lenkefi az 1950-es években váltott az ecsetről a bábok világára, és ez a közeg aztán egy életre rabul ejtette. Az 1960-as évek elején nevezték ki az akkor a Békés Megyei Művelődési Központ berkein belül működő bábszínház élére, amely a keze alatt pár év elteltével nemzetközi színvonalú együttessé nőtte ki magát. Nevezetes rendezései közé tartozott a Weöres Sándor-költeményekből összeálló Vásár (1961), a Bartók Béla zenéje által ihletett Cantata Profana (1966), a Micimackó (1977) vagy a Szergej Prokofjev Hamupipőkéjébőlírott bábbalett (1990). Tevékenysége és öröksége máig szerves részét képezi Békéscsaba kulturális életének: a Munkácsy Mihály Múzeum 2009-ben életmű kiállítással tisztelgett munkássága előtt, nevét több emléktábla, valamint egy utca is őrzi az alföldi városban, saját kezűleg készített bábjai pedig a helyi Meseház kiállításán tekinthetők meg. A Lenkefi-család máig kulcsszerepet játszik a Napsugár Bábszínház életében, Lenkefi Zoltán személyében ugyanis a bábos család adja a társulat igazgatóját és vezető tervezőjét.
„Non, je ne regrette rien…”, vagyis „nem, nem bánok semmit sem…”. Gyönyörű dal és fájdalmas jajkiáltás egyszerre. A „kis verébnek” becézett, Franciaországban nemzeti ikonnak számító Édith Piaf egyik legismertebb száma ez, amely mottó gyanánt is állhatott volna Yael Rasooly virtuóz monodrámája előtt. A darab autobiografikus története szerint egy énekesnő nyugtalanul forgolódik ágyában, ajka néma marad, árnyak és démonok kísértik. Szerencsére azonban a kép mégsem ennyire sötét, hiszen itt belép a történetbe a nagy előd, Édith Piaf, aki dalaival, tragédiáktól és sorscsapásoktól sem mentes életének feltárásával átlendíti a holtponton traumát átélt művésztársát.
A korábban Magyarországon is több alkalommal megforduló – többek között Békéscsabán is vendégeskedő – Yael hosszú évek óta kutatja a bábművészet segítségével a különféle traumák feldolgozásának lehetőségeit, miközben virtuóz módon tágítja ki a bábelőadások határait a zene, a performansz és a tánc irányába. Az egyedül, de több szólamban bemutatott darab egyszerre szólt Piaf küzdelmes és szerelemre vágyakozó életéről, továbbá a saját múltfeldolgozásról, párhuzamot vonva a múlt és jelen, a történelmi személy és a valós én közé, mindezt egyetlen térbe sűrítve. Az előadás során a gyermekként operaénekesnek készülő Yael több alkalommal is bizonyította nem mindennapi énektudását, miközben felelevenítette a bábjáték megannyi válfaját, a vásári komédiától kezdve (Marcel Cerdan bokszmeccse) a bábok szimpla megszólaltatásán át (közös duett Édith Piaffal) egészen az egyszerű paraván (kiszolgáltatottság a privát partiban) és a digitális fénytechnika (elektronikus villódzás ötvözése árnyjátékkal) alkalmazásáig.
A tanulmányait Londonban és a tengerentúlon végző Yael a való életben mosolygós és vidám személyiség, mint arról a publikum is meggyőződhetett az előadást követő spontán közönségtalálkozón, ahol bizonyos kulisszatitkok is kiderültek a produkcióval kapcsolatban. Kezdve annak a nem mindennapi nemzetközi kompániának a megismerésével, amely összejött a színfalak mögött. A megvalósítás során Yael Rasooly ugyanis együttműködött izraeli kollégákkal, valamint a rendezésbe bevont holland, francia és norvég művészeket is, miközben a díszletért és az egyedülálló bábokért franciák mellett brazil és olasz alkotók feleltek.
S ha már a bábok: a következőkben álljon itt egy sorsszerű történet. Az 1949-ben repülőgépszerencsétlenségben elhunyt bokszvilágbajnok, Marcel Cerdan[1] bábja volt az egyik utolsó, mely elkészült a repertoárból, némi szállítási malőr miatt azonban ennek a bábnak végül alternatív úton kellett célba érnie. Készítői azért, hogy épségben odaérjen az előadásra, hajón adták fel Cerdan bábját… Az ősbemutatóra sem szokványos helyszínen, hanem az Északi-sarkkörön túl fekvő, mindössze ezer lelket számláló Stamsundban, a Nordland Vizuális Színházban került sor 2024-ben. Az Edith and Me azóta már megfordult Chicago, Párizs, Stockholm, Neuchatel és Amiens színpadán, és e városok társaságához csatlakozott Békéscsaba 2025. június 20-án.
(Kép forrása: a Napsugár Bábszínház weboldala)
S hogy a hazaiak se maradjanak el a neves külföldi fellépők mellett, rögtön másnap este a Napsugár Bábszínház jóvoltából műsorra tűzték Janne Teller széleskörű társadalmi diskurzust és nem egy botrányt kiváltó ifjúsági regénye, a Semmi bábadaptációját. A történet így szól (vigyázat, spoilerveszély!): az új évezred hajnalán a franciás nevű Pierre Anton egy szeptemberi napon felkúszik a családi ház kertjében álló szilvafára, és heves vérmérsékletű egzisztencialista filozófusként kezdi el – némiképp gúnyosan – hirdetni új tanait, miszerint „semminek sincs értelme”. Diáktársai, akiket vérig sért ez a szemtelen állítás, lázas igyekezettel próbálják bebizonyítani neki az élet értelmes voltát és célirányosságát, az eleinte játéknak induló vállalkozás azonban hamar sötét szellemeket enged ki a palackból. A tétek rohamosan emelkednek, s az élet értelmének keresése miatt egyre növekvő frusztráció egyre durvább dolgokat követel a résztvevőktől: egy halott kistestvér koporsója, egy kutya levágott feje, egy elvesztett ártatlanság, egy gitártehetséget garantáló kisujj… Az erőszakspirál megtorpanása pillanatnyi megnyugvást hoz, de a végeredmény óhatatlanul tragédiába torkollik: Pierre Anton és a Fontos Dolgok Halma a lángok martaléka lesz, miközben a túlélők szívében ott maradnak az életre szóló hegek.
A 2000-ben megjelent könyv hatalmas felháborodást váltott ki a dán társadalom egy részében. Korlátozták az elérhetőségét, majd kötelező olvasmánnyá avanzsált, napjainkban már legalább húsz nyelvre lefordították. Két esztendővel ezelőtt Trine Piil Christensen készített belőle nagysikerű filmadaptációt, ezzel párhuzamosan pedig a Budapest Bábszínház tűzte műsorára a Semmit, amely ugyancsak széleskörű érdeklődést váltott ki a hazai nézők körében. S most Békéscsaba volt soron, ahol – mintegy rezonálva az előző nap látottakkal – monodramatikus formában és több szólamban kívánták feleleveníteni a végzetes események láncolatát. A darabot előadó Biró Gyula színművész egy személyben testesítette meg az élet értelmét lázasan kutató iskolai osztályt, és szavaival is hűen követte a regény szikár stílusát. Külön említést érdemel a közönség tudatos bevonása a produkcióba. A mindinkább gyarapodó Fontos Dolgok Halmához tartozó Fontos Dolgok a közönség székpárnái és egyéb ülőalkalmatosságai alatt helyezkedtek el, ennélfogva magának a nézőnek kellett a történet cselekvő részesévé válnia ezek megtalálásával és átadásával. Aztán mindenki eltűnődhetett azon, hogy a „Fontos Dolgok” odaadásával és szimbolikus rendelkezésére bocsátásával vajon jól tette-e, amit tett. Igaz, a legtöbb esetben a váratlan meglepetés – a színész odalépése és felszólító hangja, valamint az, hogy a néző közvetlen környezetében tett mozdulatokat a tárgyakért – kissé kizökkentette a publikumot a darab komolyságából és mondanivalójából. A fények elhalványulásával azonban megmaradt az emberiséget évezredek óta feszítő kérdés: vajon mi az élet értelme? És hogyan tudom azt meglelni áldozatos és kitartó munkával, de magamat felemésztő áldozatok nélkül?
A közönség mindkét darab során nehéz kérdésekkel volt kénytelen szembesülni, amelyek mind az élmény, mind pedig a mondanivaló tekintetében hosszas kibeszélést igényelnek. Az Edith and Meben egy végtelenül érzékeny és sokszínű művésznő egy inspiratív életút mentén tárta fel az átélt trauma feldolgozásának folyamatát, valamint a „továbblépni és boldognak lenni” érzés kibontakozását, míg a Semmi az élet értelmének kérdésköre mellett arra is finoman rávilágított, milyen elementáris ereje van az ártatlan játszadozásból kiinduló rögeszmének és a hétköznapi dacból elharapódzó bosszúnak. S ezek korántsem állnak olyan távol tőlünk a hétköznapokban sem! Jóllehet, jelen írásnak nem volt feladata, hogy terjedelmes választ adjon a felvetett kérdésekre, az azonban célja volt, hogy bepillantást engedjen a XIX. Nemzetközi Bábfesztivál békéscsabai napjaiba. Abba a fesztiválba, amely félévszázados hagyományaival és sokszínűségével egyedülálló nyári program a bábművészet világában. S amelyet e sorok szerzője bátran ajánl minden kedves olvasónak.
Békéscsabai Napsugár Bábszínház weboldala: https://napsugarbabszinhaz.hu/
Békéscsabai Napsugár Bábszínház Facebook-oldala: https://www.facebook.com/napsugarbabszinhaz
Békéscsabai Napsugár Bábszínház Instagram-oldala: https://www.instagram.com/napsugarbabszinhaz/
Yael Rasooly Instagram-oldala: https://www.instagram.com/yaelrasooly/
Szegedi Kövér Béla Bábszínház weboldala: https://www.szegedibabszinhaz.hu/
Tomcsa Sándor Színház weboldala: https://szinhaz.ro/
Griff Bábszínház Zalaegerszeg weboldala: https://griffbabszinhaz.hu/
[1] Marcel Cerdan (1916–1949) a „marokkói bombázó”, középsúlyú bokszvilágbajnok, a 20. század egyik legkiválóbb francia ökölvívója. Pályafutása alatt 114 mérkőzésből 110 alkalommal (!) győztesként intették le. Bár házasember és családapa volt, 1948 és 1949 között szenvedélyes románcba bonyolódott Édith Piaf énekesnővel. Piaf élete végéig nem tudta kiheverni a halálát, ez a tragédia indította el őt a függőségek lejtőjén.
