Dorottya Zahuczki Biztosan mindenki elgondolkodott már azon, milyen lesz a világ húsz, harminc, vagy akár ötven év múlva. Mit tartogat a technikai fejlődés? Milyen irányba változik egy ország gazdasági helyzete? Lesznek-e valaha olyan vezetők, akik a legjobbat hozzák ki egy társadalomból? Lesznek-e háborúk? Vagy béke lesz, és megszűnnek a társadalmi problémák, egyenlőtlenségek? Sokan akarnak hinni abban, hogy a jövő csak szebb lehet a jelennél. Tóth Krisztina fantáziája ellenben egy olyan futurisztikus világot fest elénk, amelyben a hatalom csak ártani igyekszik az embereknek, és romlottsága belülről is fertőzi a mindennapokat.
A szerző első regénye, az Akvárium az ötvenes évek beszűkült világába, fénytelen lakásaiba kalauzol minket. A majom szeme sokban hasonlít elődjére, ugyanis a lapokon kibontakozó állam berendezkedése hasonló a kommunizmuséhoz: a szegényeknek semmi nem jár, az élelmiszerhez is nehezen jutnak hozzá, míg a kiváltságosok szinte nem is érzékelik a nyomort, legfeljebb lekicsinylő fintorral figyelik az éhező, állatként tengődő embereket elsötétített ablakú autóikból.
A majom szeme egy fiktív országban játszódik, és az sem derül ki pontosan, milyen évet írunk. Az viszont biztos, hogy beláthatatlan ideje vezeti az államot az EÖK párt – amely Egységbe szervezte a politikai erőket. Ellenfelek nélkül, megdönthetetlen hatalommal rendelkezik. Az idősebbek még emlékeznek az Egység előtti évekre. Azt is megtudjuk, hogy volt egy polgárháború is EÖK fennállása alatt, ez pár évvel a cselekmény elindulása előtt történhetett.
Arra számítottam, hogy az elnyomó rendszer hangsúlyosan lesz jelen a történetben, de inkább csak a részletekben mutatkozik meg, például abban, hogy hogyan lehet valaki az Új Egyetem hallgatója: „A diákok még így is vonakodva jelentkeztek, mert bár ingyenes oktatást ígértek nekik, (…) alá kellett írniuk egy papírt arról, hogy (…) a képzés teljes ideje alatt hajlandóak mindenféle juttatás nélkül önkéntes munkát végezni, minimum havi harminc órában (…). Minél lelkesebbek és szellemesebbek a gyűlölködő hozzászólások (…), annál fényesebb előmenetel és biztonságosabb jövő vár a szorgalmas diákra.” (204 -205.) Azáltal, hogy nem tolakszik előtérbe a rendszer, nem arra van felépítve a regény, sokkal valósághűbbé válik a történet. A szereplők életének már olyan természetes része az elnyomó hatalom, hogy szinte észre sem veszik. Mégis, szinte minden jelenetben rejtőznek kisebb-nagyobb utalások arra vonatkozóan, hogy mennyire életidegen is ez a berendezkedés. Úgy alakul ki a fantáziánkban egy részletes kép a fővárosról és az államról, hogy nem kell hosszas magyarázó leírásokat olvasnunk róla.
A cselekmény az emberi viszonyokra van kihegyezve. Azt mutatja meg, milyen könnyen torzulnak el a személyiségek egy mételyt szülő közegben, és a folyamatos hazugságok és titkolózás hogyan vetül rá az egyén magánéletére, hogyan veszi át kicsiben ugyanazt a képmutatást és hamisságot, amit nagyban az állam vezetői csinálnak. A két főszereplő az egyes szám első személyben megszólaló egyetemi tanár, Giselle, és az őt kezelő befolyásos pszichiáter, Dr. Kreutzer, aki magával az állam kormányzójával is bizalmas viszonyt ápol. Érdemes itt megemlíteni a hangnemváltásokat a regényben: csak Giselle fejébe láthatunk bele az intim egyes szám első személyű megnyilatkozásokon keresztül, az összes többi szálon marad az egyes szám harmadik személyű narráció. Ám ettől még Dr. Kreutzer is éppolyan közvetlenül nyílik meg az olvasó előtt, kiderül, milyen kételyek gyötrik, vagy milyen viszonyban van öregedő testével.
Giselle az Új Egyetem oktatója, biztonságos, nyugodt élete van. Ám gyerekkora szomorú történeteket rejt. Nem éppen a legszimpatikusabb módon próbál megküzdeni traumáival, a házasságtörés majd a szinte papírforma szerinti – ám az átlagosnál talán kissé gyomorforgatóbb – csalódás után viszont közelebb kerül önmagához: „Ledobtam a kabátot, és ott, a házunk mellett, a betonozott sávon ráfeküdtem. Átjárt a késő őszi fény, melegítette fakó, fáradt bőrömet, és lecsukott szemhéjam mögött végre, hónapok óta először, nem cikáztak belső, egymást követő képek, csak a kinti sugarak változó fényábrái az erekkel átszőtt, bíbor sötétség függönye előtt.” (335.)
A narratív felépítésben nem is ezek a hangnemváltások egyedülállóak, hanem a félkövérrel szedett fejezetcímek, melyek rendre visszaköszönnek a szövegtestben is – de egyáltalán nem abban a fejezetben, mely felett olvashatók, hanem teljesen máshol, egy másik idősíkban, egy másik szereplő életének fontos pillanatában. Nagyon jó példa erre a láthatatlan, szomjas kutya. Ez a pár szó először a szövegtestben bukkan fel kiemelve, Giselle otthonának bemutatása közben. A nő férje vérbeli szobatudós, aki „még a páratartalmat is mérte a lakásban. Vízzel telt lábasokat tett a sarkokba, a függöny elé (…). A lakásunkban mindig volt a földön egy-egy megsárgult belsejű alumíniumlábos, mintha egy láthatatlan, szomjas kutyát itatnánk folyton. (225 – 226.) Az elpárolgó víz és a szomjas kutyáról szóló sorok egy olyan egység előtt jelennek meg újra, amikor már mindennek tétje van, minden tettnek, minden rádióból a lakosság felé sugárzott szónak, amikor még el lehet hitetni a civilekkel, hogy minden rendben lesz, és amikor még lehet bízni abban, hogy a következő reggelen minden ugyanolyan lesz, mint korábban, de már megszülettek a felsőbb döntések, és az a törékeny, sokszor hamis egyensúly is eltűnik örökre, ami eddig néha ott volt a hétköznapokban.
A regény szerkezeti felépítése bravúros, a szereplők nagy száma nem teremt zavart, a sok sorsfordulat mindvégig fenntartja az érdeklődést. Bár előfordult, hogy túlzónak éreztem a nyomor bemutatását. Volt például egy hosszabb egység, ahol egy nő arról mesélt, hogy hogyan lett a fia drogfüggő, milyen fájdalmakat okozott neki, majd hogyan veszítette el pár év múlva az egyetlen gyermekét. A történetnek van célja a cselekmény egy későbbi pontjához kötve, ugyanis ezzel a történettel bizonyítja a nő, hogy neki már semmi vesztenivalója nincs az életben, de ennek alátámasztására sok volt a megannyi fizikai és verbális erőszakot felvonultató részlet.
A szálak nagyrésze nyitva marad, mintha lemerülne az utolsó kamera is, amellyel még beleláthatunk ennek a világtól elzárt diktatúra működésébe. A cselekmény elvarratlan elemeire pedig nehéz saját válaszokat kreálni, hiszen nem tudunk közel kerülni a szereplőkhöz, mindenki egy megvetendő érdekember, kivéve talán néhány mellékszereplőt (Albert, aki meg van róla győződve, hogy Giselle az anyja, ám a nő nem emlékszik arra, hogy valaha szült volna; és a fiú barátnője, Bianka).
A karakterek sokszor viselkednek kiszámíthatatlanul, egymáshoz láncolt sorsuk sok helytelen döntést szül – például a válófélben lévő Dr. Kreutzer és felesége Petra még a férfi elköltözése után is élnek néha házaséletet. Egy másik példa erre Petra dühtől vezérelt tette, amikor elviszi az erdőbe volt férje rendmániáját és a családi élet feletti uralmát egyaránt jelképező műfenyőt, és beállítja az élő fák közé. Érdekes párhuzam, hogy ebben a jelenetsorban tűnik fel újra a fenyőfa, mókus, madárka részlet, melyek korábban sógyurma-állatokként jelentek meg, azon a napon, amikor – még kisgyerekként – hirtelen meghalt Dr. Kreutzer öccse…
A regény központi motívuma Robert J. White állatkísérlete. Az idegsebész egy majom fejét átültette egy másik állat testére. Az így létrehozott állat még napokig életben maradt a műtét után, sőt, fotók bizonyítják, hogy biztosan működtek az érzékszervei is, hiszen tekintetében már-már emberi értelmet és fájdalmat lehet felfedezni. Ahogy Tóth Krisztinát, úgy Dr. Kreutzert is érdekli, hol lakhat a lélek. A két állatból összevarrt egyednek vajon a fejében volt a lelke, vagy a testében? Át lehet-e ültetni a lelket egy másik testbe? Dr. Kreutzer féltve őrizgeti a fotót a majomról, eleinte otthonában, majd a rendelőjében – amely cseppet sem emlékeztet egy valódi pszichiáter rendelőjére, tele van a férfi személyes tárgyaival. Ő is ott érzi magát leginkább otthon, ahol a kép van. Személyisége egyik fő eleme az éretlenség, a felelősségvállalásra való képtelenség. Csak önmagát képes szeretni, és egy jutalomra vágyó kisfiú sikeréhségével veti bele magát mindenbe, amit csinál. Ösztönei vezérlik, még a szakmai kérdésekben is inkább a megérzéseire hallgat, ha lehet egyáltalán szakmainak tekinteni a magatartását. Az egyetlen kissé kedvelhető személyiségjegye az érdeklődés a megkínzott majom iránt. És meg is leli a választ a kérdésre… A lélek a szemben lakik, abban a szervben, amely képes visszatükrözni minden kínt, minden szavakkal kifejezhetetlen fájdalmat.
Sokrétegű, asszociációkra bíztató, emlékekkel játszó regény A majom szeme. Az emberi gyarlóságról, a hatalomért elkövetett bűnökről szól, de emellett sokszor megmosolyogtatja az olvasóját, aki egy szürreális jelenet közben belegondolhat: valóban akkora a jelentőségük az egyéni és társadalmi szinten fellépő problémáknak, mint azt elsőre hitte?
