Ocsenás Péter Bence Április 23-án mutatták be a Hévíz folyóirat idei első, Partitúra című lapszámát a Nyitott Műhelyben. Az estet a folyóirat főszerkesztője, Fehér Renátó moderálta, beszélgetőpartnerei Mán-Várhegyi Réka, Martzy Réka és Szatmári Áron voltak.
Az első vendég Mán-Várhegyi Réka, akinek a Felkészülés egy regényre #4 című prózája jelent meg a lapszámban. Fehér első kérdése a 4-es számra vonatkozik: van-e első három rész, regényrészletnek vagy novellának hívja-e a szöveget? Mán-Várhegyi egy NKA-pályázatra szánt szinopszisról mesél, amit végül mégsem tudott leadni, mert lecsúszott a leadási határidőről. Azonban felvetődött benne a kérdés, mi viszi előre egy regény megírását. A lapszámban megjelent szövegében és a regénytervezetben is maga az írás folyamata kerül a fókuszba, de még csak ez készült el, pusztán nem akart egyest tenni a cím után. Az elbeszélő a lehetséges főszereplője után kutat, mondja Fehér, ez pedig a szerző legutóbbi, Vázlat valami máshoz című regényét idézi meg, amiben hasonló téma jelent meg. Mit tesz a szöveggel a munkanapló-jelleg? Mán-Várhegyi egyfajta kényszerként élte meg ezt a Vázlat valami máshoz esetében: a magánéleti problémák, a kisgyerekes anyalét és a munkahely miatt nem volt sok ideje az irodalomra, a képzelete sem szabadult el annyira a sok teendő miatt, éppen ezért mindent felhasznált a regényhez, amije csak volt. Az írás során nem sok minden valósul meg az eredeti koncepcióból, de ez nem probléma, sőt, előny, hogy az alkotói folyamat alatt mindig előjönnek új dolgok és szempontok, amik alakítják a művet. Mán-Várhegyit különösen érdekli az idős női elbeszélő, ami ritkaság a magyar irodalmi kánonban.
Ezt a koros főszereplőt, Eugéniát keresi, mintegy castingolja a történet, mondja Fehér. Mán-Várhegyi számára hasznos az önkommentár, hiszen ezzel szabadabban alakul a szöveg, segít elrugaszkodni az eredeti tervtől. Fehér megemlíti a Budapest Nagyregényt, ahol a szerző Budapest tizedik kerületéről írt, a Felkészülés egy regényre #4 szövegében pedig a hatodik kerület utcái elevenednek meg. A nagyregény szerkesztői előzetesen sok adatot gyűjtöttek, mondja Mán-Várhegyi, de ebből nem tudott jól dolgozni, saját kutatásra, benyomásokra volt szüksége, hogy személyesen tudjon kapcsolódni a kőbányai utcákhoz, mint a Felkészülés egy regényre #4-ben is. Szereti az olyan írásokat, amelyek felismerhető, valós helyszínekkel dolgoznak.
Martzy Réka érkezik Fehér mellé, Bárhesz című versét olvassa fel. Fehér kiemeli, hogy a lapszámban megjelent négy vers ciklusszerűen kapcsolódik egymáshoz, mindegyikben megjelenik a zsidóság kulturális tradíciója. Martzy nem ciklusként tekintett a versekre, sőt, félt, hogy nagyon repetitív nyelvezettel dolgoznak. A versekben azt kutatja, hányféleképpen lehet a zsidóságot, a zsidó tradíciót működtetni a nyelvben. Fehér erősen archaizáló, népies jelleget érez a szövegeken, Martzy a családi örökségéről, a Mirjam női imakönyvről mesél, amelyről nyelvészeti kutatást végzett, és ennek nyelvezetét kezdte ki a versekben.
Fehér érdekesnek és egyedinek találja ezt a motivációt, szerinte a mai fiatal költészeti fősodorban nemigen jelenik meg a nyelvteremtés vagy a -elsajátítás kérdése. Áttér a Nincs online folyóiratra, melyhez Martzy is sok szállal kötődik. Martzy a pályakezdésről mesél, ennek első lépése az ELTE Online volt, ahol főszerkesztőként tevékenykedett. Kiemeli mentorát, Seres Lili Hannát, aki a Prae-gyakornokságot ajánlotta neki, Martzy itt több „nincses arccal” is megismerkedett. Egyfajta védelmet nyújt neki a Nincs, ennek segítségével került be az irodalmi vérkeringésbe. Ami a gimnáziumi éveket illeti, szinte semmiféle irodalmi pályaorientációs képet nem kapott, emiatt úgy érzi, későn csatlakozott az irodalmi élet sűrűjéhez. Martzy tanárként is dolgozik, a mai fiatalokról elmondja, valóban nem olvasnak sokat, de nem lehet ezt rájuk erőltetni, ebben az életszakaszban egyszerűen nem ad nekik elég ingert az irodalom. Tanárként Martzy módszertana egyszerű: nem szabad elvárni, hogy otthon olvassanak, az órán kell ezt megtenni.
Az est utolsó vendége Szatmári Áron, aki Eötvös Péter és Esterházy Péter közös munkájáról, az Oratorium balbulumról írt a Hullámverés rovatban. A művet 2015-ben mutatták be Magyarországon, a narrátornak egy hiteles, ismert hangnak kellett lennie, magyarázza Szatmári, így esett a választás Mácsai Pálra. Külön érdekesség, hogy a darab kritikai visszhangja vegyes, sokan csak poénkodós heccnek tekintik, de Szatmári számára jelentős, érdekes alkotás. Elég csak a két EP problémájáról beszélni, vagyis: kinek az alkotása az Oratorium balbulum? Esterházy írta a szövegkönyvet, de Eötvös ebből végül igen keveset, nagyjából egytizedét emelte be a végső darabba. Kitől jó az Oratorium balbulum? Mennyiben veszti el az „esterházys” jegyeket, mennyiben lesz Eötvös?
A történet egy dadogó szerzetest állít a középpontba, aki mire kimondja a próféciát, az valósággá válik. Ami a többi szereplőt illeti, megjelenik egy önhitt narrátor, egy részeges angyal és egy folyamatosan hallelujázó kar. A darab kritizálja az oratórium műfaját, annak ismétlésekre épülő szövegét, ezt hivatott a dadogás jelezni, de Szatmári szerint az üres beszéd problémája is megjelenik. Mi van akkor, ha a formák rárakódnak egy hagyományra és az kiüresedik? Nyelvileg mi határozza meg ezt a műfajt? Eötvös nagyszerűségét mutatja, hogy az alkotásban megjelenő társadalomkritika zeneileg is kifejeződik, hitelessé teszi a művet, vitalitással tölti fel. Magát az Eötvös-életművet barátságosnak nevezi Szatmári, könnyen érthető darabok jelennek meg benne, de mindig lehet bennük valami érdekes után kutatni.
Fehér megköszöni a vendégeknek a beszélgetést, a közönség felé fordul, már készül a vacsora: kenyérleves, ahogy Beethoven szerette.
Fotók: Oláh Gergely Máté
