Tömő Ákos Minden év őszén az ELTE BTK Modernkori Magyarország Doktori Program hallgatóinak jóvoltából pezsgő élettel telik meg az egyetemi Szekfű Gyula Könyvtár. Nem volt ez idén sem másképp, hisz e falak között tartották meg 2025. október 2-án az immáron hagyománnyá vált MOMA-konferenciát. A tizenöt előadó részvételével megtartott rendezvényen a hallgatóság betekintést nyerhetett a 18–20. századi magyar történelem megannyi érdekfeszítő kérdésébe, miközben újabb és újabb inspirációk születtek, valamint friss ismeretségek kötődtek.
A megnyitóbeszédében Dr. Varga Zsuzsanna, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék, illetve a Modernkori Magyarország Doktori Program vezetője az eddigi konferenciákat átható közösségi szellem erejét emelte ki. Ez a közösségi szellem pedig nem csak a konferencia-, de már az oktatásszervezésben is megnyilvánul, hiszen a doktori iskola hallgatói igyekeznek a mesterszakos képzésben részt vevő diákokat is bevonni a közös munkába, legyen szó a tudományos és ismeretterjesztő programok szervezéséről, a csapatépítő jellegű találkozók lebonyolításáról vagy épp a szakmai életben történő első szárnybontogatások bátorításáról. Őszinte örömmel töltötte el, hogy idén rekordlétszámú résztvevővel, öt szekcióban zajlott le a MOMA-konferencia, és hangot adott annak is, hogy reményei szerint az itteni légkörben születő emberi és tudományos kapcsolatok gyümölcsöző együttműködésre sarkallják mind a jelenlévő kollégákat, mind a figyelmükkel és kérdéseikkel aktívan közreműködő közönséget.
Úton a modernizáció felé – ezzel a címmel vette kezdetét Dr. Melkovics Tamás (ELTE BTK) elnöklete alatt a nap szakmai része. Az első szekció a 18–19. század Magyar Királyságába kalauzolta el a hallgatóságot, amelynek két előadása a szerep fogalma felől kívánt közelíteni a modernizáció és a polgárosodás kérdésköréhez. Elsőként Erdélyi Kamilla (ELTE BTK) lépett a vetítővászon elé, aki a 19. századi magyar nyelvű női naplóírás kutatástörténeti perspektíváit vázolta fel húszperces prezentációjában. Az utóbbi néhány esztendőben hazai és nemzetközi szinten egyaránt felértékelődött az egyre nagyobb számban fellelhető ego-dokumentumok (pl. naplók; memoárok; önéletírások) kutatása, ezek sorain keresztül olykor nem csak egy-egy személy életútja, hanem egy adott kor lüktetése és hangulatvilága is kibontakozik. Ezek pontos elválasztása és a papírra vetett információk hitelességének ellenőrzése azonban széles látókörre támaszkodó szemléletet és alapos forrásismeretet követel meg a múlt faggatójától, így a történésznek itt egyszerre kell figyelnie a naplószöveg történeti rekonstrukciójára, továbbá az irodalomtörténeti kutatásokkal, valamint konkrét nyelvi- és szövegelemzéssel járó naplóírási technikákra. A reformkor és a polgári Magyarország iránt érdeklődők nagy szerencséjére a 19. századból több tucat női memoár maradt az utókorra – közülük is a legismertebb Slachta Etelka, Kölcsey Antónia vagy épp Szendrey Júlia önéletírása – hogy ezek mentén is feltárulkozzon egy adott korszak érzelmi töltete, valamint a női szerepekhez való társadalmi és egyéni viszonyulások.
(Kép forrása: Takács Kitti)
A női szemszöget követően a férfi szempontok is terítékre kerültek Stegmayer Máté (ELTE BTK) jóvoltából, aki Fellner Jakab, a magyarországi késő barokk építészet talán legnagyobb alakjának életútjából villantott fel eddig homályban maradt részleteket. Az 1722 és 1780 között élő és alkotó mester munkásságát hazánk számos pontján megcsodálhatjuk: nevéhez fűződik Tatán az Esterházy-kastély ma látható épületegyüttese, de ugyancsak az ő tervei alapján készült el a veszprémi Érseki Palota és az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemnek jelenleg otthont adó egri Líceum belvárosi tömbje is. A sor még hosszan folytatható lenne, azonban a kutatás ezúttal nem az épületekre kívánta felhívni a figyelmet. Az 1748-tól a tatai-gesztesi Esterházy-uradalom építőmesterének kinevezett Fellner ugyanis komoly malomipari tevékenységet folytatott a főúri uradalmon belül. A „vizek városának” nevezett Tata környékén hajdanában számtalan vízimalom állt, melyek közül az 1760-as években több is Fellner tervei alapján épült fel, hogy aztán a mester bérbe véve, úgymond vállalkozóként működtesse is azokat. A napjainkban is álló Nepomucenus-malom volt e ténykedés egyik fő letéteményese, és e malom történetén keresztül világított rá a kutatás nem csak a helyi polgárosodás egyik hajtómotorjára, hanem a korabeli jogszokások (bérbeadás, üzemeltetés, öröklődés stb.) mechanizmusaira, hasznos ismeretekkel szolgálva ezzel a 18. századi főúri uradalmak működéséhez.
Az időben kissé előre ugorva a 19. század második felének polgárosodásával haladt tovább a nap. A Dr. Manhercz Orsolya (ELTE BTK) vezette szekció négy előadása a dualizmus éveiből hozott izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket. Kezdve a sajátos – bár nem hivatalosan jóváhagyott – világrekordot magáénak tudható Madarász József pályájával. A matuzsálemi kort megélt szélsőbalos, 48-as érzelmű politikus tartja (elvileg) minden idők leghosszabb országgyűlési képviselői mandátumát: történetesen az 1861-es pesti országgyűléstől egészen 1915-ös, százegy éves korában (!) bekövetkező haláláig ötvennégy esztendőt töltött a parlamenti padokban. Csonka Ádám (ELTE BTK) azonban nem állt meg csak ennél a ténynél, és a hallgatóság figyelmét inkább egy konkrét esetre irányította rá, mely nem volt más, mint a kiegyezés után szerveződő demokrata körök problematikája. A dualizmus első karácsonyán – 1867. december 26-án – Kossuth Lajos javaslatára zászlót bontó kezdeményezés célja az volt, hogy a Magyar Királyságnak nagyobb mozgásteret biztosító 1848. évi áprilisi törvényeket fogadtassák el a kiegyezési törvények helyett. Az országos mozgalommá terebélyesedő, aláírásgyűjtő petíciók útján zajló eseménysorozat azonban hamar szembetalálta magát a kormányzati – s végső soron a bécsi – akarattal, így 1868 márciusában már a betiltására került sor. Addig azonban lassan csillapodtak a kedélyek, és az akkori politikai élet sem nélkülözte a különböző kampányfogásokat, úgy, mint a rémhírterjesztést (pl., ahol a parasztság aláírja a petíciókat ott elveszik tőlük a földet) az indulatok tettlegességig fajuló szítását (pl. a karhatalmi beavatkozással járó összetűzés 1868 tavaszán Kiskunfélegyházán) vagy épp a rivális párt karikatúrákon való szerepeltetését.
Utóbbi remek átvezető forrás lett Dalos Áron (ELTE BTK) Válság és gúny című előadásához. „Most szorongva várunk a jövőre / Vajúdik abban sok nagy esemény”. A Borsszem Jankó nevezetű élclap évindító versikéje igen baljós színben tüntette fel az 1890-es esztendőt. És valóban, a későbbi események ismeretében ezek a feszült sorok találóan igaznak bizonyultak. Ez az év hozta el az Osztrák–Magyar Monarchia első igazán jelentős politikai válságát, s bár Európa impériumai – köztük Ferenc József császársága is – látszólag hatalmuk csúcsán álltak, a majdani konfliktusok szelei 1890-től évről-évre egyre erősebben éreztették hatásukat. Ezek a kirajzolódó törésvonalak pedig egyre markánsabban jelentek meg az akkori karikatúrákon. A ketrecbe zárt oroszlánként vergődő Tisza Kálmán (politikai problémák), a dacos kisgyerekként ábrázolt Csehország (nemzetiségi problémák) vagy épp a szociáldemokrata attribútumokkal felruházott munkáslegény kacérkodása a gyermekekre felügyelő nevelőnővel (társadalmi problémák) mind-mind akut, megnyugtató és hosszú távú megoldásra váró kérdésekre hívták fel a lapolvasók figyelmét. A történeti háttér pontos ismerete azonban még nem elég a karikatúrák tüzetes elemzéséhez – figyelmeztetett az előadó. Az első és legfontosabb módszertani szabály, hogy elválasztásra kerüljön az, mi számít humorforrásnak, és mi – akár a politikai csatározások részét kitevő – gúnynak ezeken a torzított ábrázolásokon.
(Kép forrása: Erdélyi Kamilla)
Naponta százezrek járnak-kelnek a pesti belváros ékességének számító Nagykörúton, mégis vajmi kevesen tudják, hány és hány legenda és történet kapcsolódik e sugárutat körülölelő kétszázharminchat telekhez. Nagykörúti elsők címmel ilyen történetekbe nyújtott betekintést N. Kósa Judit (ELTE BTK), akitől azt is megtudhattuk, hogy az első grandiózus tervek szerint egyáltalán nem tudtunk volna száraz lábbal átkelni az Oktogonon. Reitter Ferenc mérnök 1862-es felvetése ugyanis egy hajózható – a mai körút ívével teljesen megegyező – csatornát álmodott Pest belvárosa köré. Ezzel bizonyára a magyar főváros nyerhette volna el a „Duna Velencéje” megtisztelő címet, és noha az első tervek kivívták a városvezetés elismerését, ám pénz valahogy nem akaródzott összegyűlni a projektre… A mai Nagykörút építéséről végül az 1871. évi XLII. törvénycikk – az úgynevezett „Nagykörút-törvény” – rendelkezett, és egy esztendő múltán már el is indulhattak a munkálatok. Legelébb az Erzsébet körút 31. szám alatt. Ha arra járnak tehát, és felpillantanak az 1961-ben épült Madách Színház homlokzatára, jusson eszükbe, hogy hajdanán ennek helyén állt az első, igazi nagykörúti palota.
(Kép forrása: Fortepan / Deutsche Fotothek / Brück und Sohn)
Igazi irodalmi csemege került 2008-ban a könyvesboltok polcaira! Ebben az évben jelent meg ugyanis Vida Lajos szerkesztésében, a Noran Libro kiadó jóvoltából a Natália, Szép Ernő évtizedeken át lappangó regénye. E könyv keletkezéstörténetéről számolt be Gyuris István Viktor (ELTE BTK) előadásában, aki négy szövegváltozat áttekintésével és az író ifjúkori tanulmányainak rekonstruálásával kísérelte meg felvázolni a szóban forgó mű születését és kiforrását. Hogy pontosan mikor íródott a Natália, nem tudjuk. A legelső, a szerző noteszeiben felbukkanó szövegfoszlányok az 1920-as évekig nyúlnak vissza, de az iskoláskori évekre visszatekintő részletek csak az 1940-es évektől szaporodnak meg igazán. Szép Ernő leánytestvérei segítségével vélhetően még a halála előtt 1951–1952 tájékán tisztázhatta le a véglegesnek szánt változatot, amelyre az író földi életből való távozása (1953) után hosszú ideig a feledés homálya borult. A mára már teljes terjedelmében olvasható kötet azon túl, hogy érzékeny betekintést enged a századforduló magyarországi iskoláiba, fontos adalékokkal szolgál a Szép Ernő életműhöz és a szerző pályaképéhez, modellezve azt a folyamatot is, miként próbálta meg az író élete alkonyán saját identitását és múltját formálni.
Belépve a 20. századba, a Dr. Zeidler Miklós (ELTE BTK) vezette szekcióra rávetült a „Nagy Háború” árnya. Igaz, a legelső előadás rögvest egy sikertörténetről, már-már gazdasági csodáról adott tanúbizonyságot. Szigethy-Ambrus Nikoletta (ELTE BTK) nemes egyszerűséggel azt a kérdést tette fel, hogy miképp lehetséges az, hogy a Magyar Pamutipari Rt. a világégés négy éve alatt képes volt megharmincszorozni (!) bevételeit, mindezt úgy, hogy időközben szembe kellett néznie a pamutimport több mint kilencven százalékos visszaesésével, valamint az infláció és munkaerőhiány sújtotta gazdasággal. A válasz a hozzáértő, már-már a szó jó értelmében leleményesnek mondható gyárvezetésben van. Az 1900-tól a céget irányító és felvirágoztató Szurday Róbert kiterjedt kapcsolatai és kényszerből bevezetett innovációi (pl. pamut pótlása csalán, tifanád és újrahasznosított kötszer segítségével) révén, a komoly problémák ellenére is gigászi bevételeket tudhatott magáénak a vállalkozás, mely az utolsó háborús évben még vidéken is (Békéscsaba, Gyula) képessé vált a terjeszkedésre és új üzemek munkába állítására.
Oláh Szabolcs (KRE BTK) az 1920-ban vitéz nagybányai Horthy Miklós által alapított Vitézi Rend Heves vármegyei szervezetének történetét tárta fel a rendelkezésre álló csekély forrás által. A két világháború között oly közkedvelt, a volt frontharcos veteránokat tömörítő Vitézi Rend 1945 és 1990 közötti kutatása egyfajta tabutémának számított – az egyetlen, a szegedi József Attila Tudományegyetemen készült 1974-es disszertáció kis híján alkotója tudományos fokozatába került[1] – így napjainkban e téren számos módszertani kérdéssel és alapkutatással kell még szembenéznie a történészeknek. Ennek ellenére igenis lehet jövője a helytörténet és a regionális társadalomtörténet bevonásával kiegészülő lokális kutatásoknak, lévén a Vitézi Rend a Trianon utáni Magyarország majdnem összes tájegységén megjelent.
Észak-Magyarországot elhagyva gyorsan Baranyába tettük át székhelyünket. Vörös Zsolt (PTE BTK) Baranya megye 1918 és 1921 közötti szerb megszállásának történetét vázolta fel kellő alapossággal a hallgatóság előtt, kiemelt figyelmet szentelve a helyi erőviszonyok alakulásának és a szerb törekvések nemzetközi politikához illeszkedő változásának. Noha eredetileg a mai Baranya megye, illetve Pécs és környéke nem szerepelt a szerb területi követelések között, a tájegységet érintő megszállás felfogható a trianoni döntések megváltoztatásának nyílt kicsikarásaként – a szerb fél szemszögéből. Az 1918. november 13-án aláírt belgrádi egyezmény értelmében a demarkációs vonal valóban érintette Baranya térségét, azonban az akkori hatálybalépés szerint a magyar közigazgatást köteles volt a megszálló fél is fenntartani. Ennek ellenére tudatos és módszeres szerb lépések történtek annak leépítésére, kezdve a postaforgalom és a vasúthálózat blokkolásával, a sajtócenzúrával és a helyi tisztviselők kényszerű elmozdításával. Ugyanakkor a kapcsolati hálók elemzésével a kutatás arra is rámutatott, hogy a szerb megszállás évei korántsem jelentettek izolációt a magyar belpolitikai élettől és mindvégig szoros kapcsolat állt fenn az anyaországgal.
A szocializmus mozaikjait Dr. Földes György (ELTE BTK) elnöklete alatt rakhatták össze a teremben ülők. Elsőként Tömő Ákost (ELTE BTK) szólították a laptophoz, aki Enciklopédikus divattanácsok néven az 1966-ban megjelent Nők enciklopédiája című kötet divattal és öltözködéssel kapcsolatos írásait ismertette. Az igen vaskos – mintegy 2022 oldalt kitevő kétkötetes alkotás – amolyan szintetizáló jelleggel kívánta meg összeszedni a hatvanas évek derekán, hogy pontosan mire is van szüksége a „korszerű és modern nőnek” mindezt széles kontextusba téve, összefonódva az 1950–1960-as évek folyamán, a hruscsovi olvadással párhuzamosan végbemenő szocialista megújhodásnak nevezett jelenség modernizációs törekvéseivel. Így a műfaji sajátosságokat híven őrző enciklopédiában nemcsak öltözködési praktikákat leshettek el a korabeli asszonyok, hanem nagyvonalakban megismerhették a szocialista divatirányítás akkori csúcsintézményeit, jelesül az Öltözködési Tanácsot és a KGST Divatkongresszusokat.
Vélhetően kevesek tudnák rá a választ, hogy melyik magyarországi település általános iskolája van a mai napig elnevezve az első kozmonautáról, Jurij Gagarinról (a helyes megfejtés: Komló). Ehhez kapcsolódóan (is) mesélt az 1950–1960-as évek fordulójának űrversenyéről Nagy Péter (PTE BTK), aki a szocialista modernizáció kérdésével is összekapcsolódó szovjet űrhajóskultusz magyarországi leágazását vette górcső alá. Az űrpropagandában megmutatkozó általános tendenciák és a korszakra vonatkozó szovjet–magyar kapcsolatok felfejtése után pedig egy konkrét esemény, nevezetesen Jurij Gagarin 1961-es magyarországi látogatását rekonstruálta a hallgatóság előtt, aki pár nap alatt bejárt „Tolnát-Baranyát”. Mégpedig szó szerint. A fővárosban töltött napokat követően Gagarin látogatást tett az akkor még Sztálinvárosnak nevezett Dunaújvárosban, valamint megtekintette Pécs és Komló nevezetességeit. Az utóbbi helyen máig igen komoly tisztelete van ennek a jeles eseménynek: a fent megnevezett általános iskola (ahol még mozaik is megemlékezik a szovjet asztronautáról) mellett napjainkban is tartanak Gagarin Napokat, és teremsportokkal egybekötött Gagarin Kupát.
(Kép forrása: Fortepan / Cziboly Józsefné)
A földrajzi változatosság kedvéért Gilich Zalán (ELTE BTK) Bács-Kiskun megyébe kalauzolta el a publikumot, akik az 1970-es évek helyi egyházpolitikájával, és azon belül is az evangélikus felekezetre vonatkozó történésekkel ismerkedhettek meg. Az egyházak államszocializmuson belüli helyzete az utóbbi évtizedekben igencsak kiemelt témává vált a hazai történettudományban, amely a szokványos eseménytörténeti rekonstrukció mellett számos más aspektussal is szolgál. Az elhangzottak ezúttal a kapcsolattörténethez és az egyéni megéléstörténetekhez nyújtottak kulcsot. A diasoron szereplő személyek segítségével ugyanis egy nagyon szövevényes, ugyanakkor végtelenül személyes világ tárult fel, ahol a párt, a párt által működtetett Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) és az evangélikus felekezet tagjai egymással gyakorta szoros kölcsönhatásban működtek együtt. Legyen szó a másik fél kölcsönös megtűréséről, vagy épp a konfliktusok elsimításáról.
(Kép forrása: Erdélyi Kamilla)
Maradva Luther Márton egyházánál, Csermely József (ELTE BTK) leginkább arról beszélt előadásában, ami egyáltalán lehetővé teszi a források feltárást és kutatását: az evangélikus levéltári ágazatfelügyelet hazai megszületéséről és 20. századi fejlődéséről. Ennek alkalmával kronológiai rendben, pontos fogalmi meghatározások mentén került sor a magyar levéltártörténet e szeletének áttekintésére, kezdve a 19. századi gyökerekkel, egészen az olyan problematikus időszakokig, mint az 1950-es évek centralizált, az egyházi anyagokkal mostohán bánó periódusa. A prezentáció azonban nem állt meg csak a történeti kereteknél: a napjainkban kiegészítéseivel hatályos 1995. évi LXVI. törvény – az úgynevezett „levéltári törvény” – segítségével dióhéjban azt is ismertette, 2025-ben hogyan is néznek ki az evangélikus archívumok Magyarországon.
A nap zárásaképp az Eötvös József-koszorúval kitüntetett Dr. Pritz Pál moderálásával az országhatárokon túlra is kikacsinthattak az érdeklődők. Elsőként Balla Barbara (ELTE BTK) Torontói tükör címmel megtartott előadása röpített vissza az 1980-as évek Kanadájába és azon belül is az Ontario-tó partján megtelepedett magyar diaszpóra közösségébe. Az itt kiadott – az előadás címével megegyező – kulturális és művészeti híreket tartalmazó folyóirat komparatív elemzése esettanulmány jelleggel azt kívánta prezentálni, hogy a kis közösségen belül a kultúra miként tudott szervező erővé válni és az milyen működési modellek mentén érvényesítette hatását. Hovatovább az előadás arra a kérdésre is kereste a választ, hogy a kultúra mentén milyen kapcsolódási pontok mutathatóak ki az anyaország és a külhonba került honfitársaink között.
A rendszerváltozás környéki diplomáciai kapcsolatok és az államszocializmus utáni Magyarország előtt álló lehetséges fejlődési utak a mai napig élénken foglalkoztatják a kutatókat. Ezt a tág témát kívánta körbejárni Csalló Gergely (ELTE BTK) aki az Antall–Boross-kormány (1990–1994) magyar–francia diplomáciai kapcsolatairól készülő értekezéséből hozott izgalmas fejezeteket az intézeti könyvtár falai közé. Ezen belül is kifejezetten az előzményekre, a keleti blokk nyolcvanas évek végi összeomlására és a nyugati nyitásra koncentrálva világította meg, hogy milyen lépéseket tett Magyarország az Európai Gazdasági Közösség – a majdani Európai Unió – egyik motorjának számító Franciaország felé, és azt hogyan és milyen elképzelések mentén fogadták a Szajna-partján.
A konferenciát egy kettős kötetbemutató zárta. Még a HUN–REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont gondozásában 2024-ben látott napvilágot Bárány Zsófia „Lelke mélyén szabad röptű szellem” című monográfiája, amelyben az 1848–1849-es szabadságharcban tevékeny részt vállalt főpap, Lonovics József reformkori pályáját dolgozta fel mindenre kiterjedő alapossággal. A csanádi püspök egyike volt a katolikus egyház legaktívabb főpásztorainak az 1840-es években, miközben a Szentszék és a Habsburg Birodalom közötti diplomácia lebonyolításában is igen nagy aktivitását mutatott. Erről és a korrajzról is beszélgetett a szerzővel Dr. Klestenitz Tibor (NKE) történész.
A másik kiadvány M. Lovas Krisztina alkotása, aki Márciusok Ferenc József Magyarországán – Egy ünnep anatómiája címmel írt könyvet a forradalom és szabadságharc dualizmuskori kultuszáról és ünnepnapjairól. A Martin Opitz kiadó jóvoltából megjelent szakkönyv külön figyelmet szentel a dualizmus éveinek egyik legtöbb feszültséget hordozó, a Monarchia egész fennállása során voltaképp kibékíthetetlen ellentétként jelenlévő kérdéséről – tudniillik arról, miképp illeszkedett bele a nemzeti emlékezetbe a regnáló uralkodóval és dinasztiával oly szembemenő történelmi esemény. E téma mentén haladt a beszélgetés Csorba László (ELTE BTK) történész közreműködésével.
[1] A szóban forgó mű Dr. Négyessy László alkotása, aki 1974-ben írta és védte meg A vitézi rendről címmel írott, a szervezet történetét átfogó jelleggel bemutató munkáját. És mint Oláh Szabolcs (KRE BTK) tolmácsolásában megtudhattuk, a korábban tabuként kezelt témát nem fogadta osztatlan lelkesedés a József Attila Tudományegyetemen, így egy ideig még az is kérdéses volt, hogy a szerzője egyáltalán megkapja-e érte a tudományos fokozatot. A doktori értekezés jelenleg online a Szegedi Tudományegyetem Repozitóriumában olvasható. Az I. kötetet lásd itt: chrome-extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://doktori.bibl.u-szeged.hu/id/eprint/3254/1/1974_negyessy_laszlo_001.pdf (Utolsó letöltés: 2025. 10. 30.)
