Egy boszorka van? – Kritika a Freeszfe Salem című előadásáról

Vaksötét van, besétálunk egy szobába, ahol két lány egy lepel alatt beszélget meghitten, majd pár perc múlva egy kihallgatás tanúi leszünk, és egy tárgyalóteremben találjuk magunkat, ahol mi, résztvevők leszünk az esküdtszék tagjai. Innen indul a mi szerepünk a Freeszfe Salem című színházi társasjátékában, ahol mi döntjük el, kit akasszanak ma fel, és ki meneküljön meg. De ahhoz, hogy nyerjünk persze léteznie kellene a salemi boszorkányok igazságának…

A részvételi színházi formák egyre inkább kezdenek elterjedni Magyarországon. Ezeknek a célja, hogy a nézőnek minél immerzívebb élményben lehessen része a játszók és a közönség közötti hierarchia lebontása által. Az ilyen előadások sokszor társadalmi problémákat érintenek, a Salem ráadásul egy expliciten politikai térben játszódik, ahol politikailag válunk érdekeltekké, miközben a közösségi cselekvőképességünket teszik próbára. Már a színházterembe való belépés előtt három csoportra osztják a résztvevőket, akik csak egy szereplő háttértörténét ismerhetik meg, mielőtt behívnák őket a tárgyalásra. A szabályokat röviden ismertetik, mindenki három kört és három négyzetet kap, amelyeket ahhoz mérten kell felhasználnia a szavazások során, hogy mennyire priorizált a csoportja számára az adott kérdés (ha igen: kör, ha nem: négyzet), azaz mennyire van hatással az általuk megismert karakter (a mi csoportunk számára Abigail Williams) sorsára.

A játék során fontos, hogy megosszuk az álláspontunkat egymással, és hogy belátásunk szerint a legjobb döntéseket hozzuk meg védencünk számára, amelyek végső soron biztosíthatják szabadulását, még akkor is, ha ezzel nem feltétlenül értünk egyet a megismert vallomások alapján. Mivel ezekre a megbeszélésekre általában nagyon korlátozott idő áll rendelkezésre, kissé problémás lehet, hogy kevesen jutnak szóhoz, és ők sem tudják kifejteni, hogy állításaikat milyen érvekkel tudnák alátámasztani. Még izgalmasabb lenne a játék improvizatív elemekkel – efelé tett kísérletet az a jelenet, amelyben Mary Warren kiszól az őt védő csoport felé, hogy „Szerintetek megpróbáljak elájulni?”. Kár, hogy csak ő és csapata tudtak egymással ilyen direkt módon kapcsolatba lépni, szerencsésebb volna, ha minden csapatnak lehetősége lenne erre, de persze lehet, hogy ez előadásonként változik.

Az előadás szövegét Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámája alapján írta meg Horváth Panna dramaturg, és a darab azok számára is élvezhető, akik már olvasták a művet, és azoknak is, akik most találkoznak vele először, hiszen az előadás kimenetele egyik esetben sem jósolható meg. A kiindulópont szerint egy kis faluban sorra történnek a gyilkosságok, és egyre inkább kezd elterjedni az a pletyka, miszerint Salemet megszállta a gonosz, és a bűntettek mögött boszorkányok állnak. Az ügy feltárásának vezetésére (többek közt) John Hale bírót kérik fel, aki az előadás nézőinek segítségét kéri a valódi vétkesek megtalálásában.

A játék műfajából adódó nyilvánvalóan indokolt szövegváltoztatások mellett alapvetően nem történt lényegi átalakítása sem a történetnek, sem a karaktereknek. A bíróság két képviselője esetében ez jó döntésnek bizonyult, meggyőző alakításokat láthatunk. Hale eredetileg is arrogáns személyiségét és autoriter pozícióját jól kidomborították, szinte már prófétai magasságokat ölt (az eredeti szövegben egyébként boszorkányüldöző pap), előre tudja például, hogyan válaszolnak majd a vádlottak a kérdéseire, és hisztérikus rohamokat kap, amint az ördög jelenlétét detektálja. Ezekiel, aki a bíró oldalán koordinálja a tárgyalást, az elvakult, hűséges szolga archetípusát testesíti meg, ő jelenti ki az előadás vége felé, hogy reménytelen a feloldozás: „Isten meghalt.” John Proctor alakjában viszont üdvözlendő volt, hogy az eredetihez képest bonyolultabbá vált, és nem mint mártír, hanem sokkal inkább mint gyanúsított volt jelen, akiről könnyedén feltételezhető, hogy képes az erőszakra.

A három fontos női karakter – főként Abigail és Mary (a két vádlott), de Elizabeth Proctor – esetében is szükség lett volna azonban még egy kis árnyalásra, erre viszont kevés törekvést éreztem. Hiszen, amit Millernél látunk, az a három legalapvetőbb női sztereotípia, amire az előadás egyáltalán nem reflektál: az ártatlan, szűzies bárány a kétcopfos fonatával és rongybabájával (Mary), az őrült és manipulatív szajha, aki ég a bosszúvágytól és a dühtől (Abigail) és a férje mellett mindvégig kitartó madonna, akinek elnyomják önálló integritását (Elizabeth). Ez a választott műfaj és annak politikai vonatkozásai miatt kelthet elég nagy hiányérzetet, hiszen, ha nem kérdőjeleződnek meg ezek a Miller által felvázolt szexista általánosítások, akkor csak még inkább megerősítést nyernek, illetve a résztvevői döntéseket is megkönnyíti, ha viszonylag egysíkúnak látják védencüket.

A térbeli hierarchia jól párhuzamba állítható a bírósági termek elrendezésével, és folyamatosan érezhető az alá-fölérendeltség, ahogyan a vádlottak felnéznek ránk a kispadról. A háttérben három kötél lóg le a plafonról, amelyeken színes csíkok jelképezik a három vádlott sorsát: csak az a szereplő menekülhet meg, akinek a zöld mezőben végzi a kötélre aggasztott csipesze. Habár az előadásban a felfokozott feszültség alapállapot, külön figyelmet érdemelnek a bejátszott hangfelvételek, amelyek flashbackek a vádlottak előéletéből. Ezek sokszor más aspektusba helyezték az addigi tényállást, és akár teljes mértékben átalakíthatták, mit gondolunk egy-egy karakterről, már csak rögzített voltuk miatt is. Ezen a ponton már-már a dokumentumszínház felé kacsingat a darab, amely abszolút kapcsolódik a hitelesség, megbízhatóság témaköréhez, amely itt kulcskérdés.

„Az elítélteket szeretném megkérni, hogy rendezzék át a termet a kivégzéshez” – hangzik el a bíró szájából az előadás végén. Mi, résztvevők kivonulunk, abban a reményben, hogy nem ez a lezárás, csak várnunk kell pár percig. De hamar kiderül, hogy nincs feloldás, game over. Meghoztuk azt a döntést, amelyet az elénk tárt komplex információhálózatból a legjobbnak ítéltünk, de semmilyen biztosíték nincs arra, hogy a valódi bűnösök készülnek az akasztásra. Most érezzük csak igazán a felelősségünk súlyát és a bizonytalanságot: vajon megöltük a gonoszt Salemben?

Rendező: Kocsonya Zsófi

Dramaturg: Horváth Panna

Szereplők:

Baradlay Viktor

Jeney Luca

Ferenczi Dóra

Takács Olivér

Lukács Ivett Andrea

Czanik Dorottya

Radványi Róbert

Palugyai Sára

Csenge Lili

Gyáfrás István

Rendezőasszisztens: Martin Daniella

Zene: Gerner Koppány

Gamifikáció: Lencse Máté

Képek forrása: Kriskó Gergő