Az ELTE hallgatói magazinja
Vaksötét van, besétálunk egy szobába, ahol két lány egy lepel alatt beszélget meghitten, majd pár perc múlva egy kihallgatás tanúi leszünk, és egy tárgyalóteremben találjuk magunkat, ahol mi, résztvevők leszünk az esküdtszék tagjai. Innen indul a mi szerepünk a Freeszfe Salem című színházi társasjátékában, ahol mi döntjük el, kit akasszanak ma fel, és ki meneküljön meg. De ahhoz, hogy nyerjünk persze léteznie kellene a salemi boszorkányok igazságának…
Az Orlai Produkció legújabb előadását a tűzhely sercegése, a pörgős párbeszédek és a rikító ruhák látványa uralja. A nézők szinte érzik a színpadon áradó pirított fokhagyma illatát, a szájakban pedig összefut a nyál egy-egy étel elkészítése során. Az ízkavalkád és a látványos elemek ellenére hiányzik a színdarabból valami, amitől igazán maradandó lehetne. Kritika a Szuvidált szenvedélyek című darabról.
Elefántok ugrálnak pókfonálon, a háttérben egy ortodox pap sétál, a kezében egy ikonnal, majd hirtelen leszakad a csillár a plafonról… Csak néhány részlet a Pókfonálon című előadásból, amelyek abszurditása ellenére a darab egészen autentikus és realista módon viszi színre öt szereplő életének tragédiáit. Rusznyák Gábor rendezése alapvetően szövegközpontú, de erőteljesen metaforikus, amelyben egyszerre hiszünk el mindent, amit látunk, és kérdőjelezzük meg folyamatosan, hogy helyesen tesszük-e. A történet alaphelyzete szerint egy férj (Lajos András) az éjszaka közepén bejelenti feleségének (Fazakas Júlia), hogy kolostorba vonul, mire a nő kétségbeesetten áthívja barátaikat, hogy segítsenek kideríteni, mi történik a férfival.
Hogyan tartja fenn magát a nyomor egy közösségben generációkon keresztül? Hogy lehet az, hogy ha tagjai azonosították is a problémát, mégsem tudnak rájönni, hogyan is lehetne változtatni a helyzeten? Hiszen mindenki pontosan látja, hogy alapjaiban kellene valamit máshogy csinálni… A Jurányi előadásában ezen kérdések mentén mutatja be a Stég című darab egy család történetét.
Az Úr születésétől számított 2025. esztendő március havában emberek ezrei ültek a televízióképernyő elé, hogy szemtanúi legyenek a magyar sorozatgyártás valaha volt egyik legnagyobb produkciójának. A tízrészes Hunyadi – A Holló felemelkedése Bán Mór regényciklusa alapján a legendás törökverő vitéz korába kalauzolta vissza a nézőket, amelynek farvizén hallatlanul nagy érdeklődés bontakozott ki a magyar középkor e kései szakasza iránt. Podcast-beszélgetések történészekkel, író-olvasó találkozók és színészi interjúk szegélyezték a Hunyadi-láz terjedésének útját, amelyet a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház sajátos módon kívánt erősíteni: 2025 márciusában majdnem a sorozattal párhuzamosan műsorra tűzte A trón című történelmi musicaljét.
Füst Milán drámáját, a Boldogtalanokat – a magyar naturalista dráma egyik gyöngyszemét – nem kerülte el a mostoha sors. A költő egy újsághír alapján már 1905-ben elkezdett dolgozni rajta, de csaknem tíz évvel később, 1914-ben tudott elkészülni vele. A bemutatóra viszont még ezután is várnia kellett. A korabeli magyar színházak ugyanis – nyilván a nagyobb anyagi rizikók miatt – még kevésbé voltak nyitottak az újításokra, mint az olvasóközönség.
A szövegekként hagyományozódó, így kétdimenzióssá vált görög színház műveinek felélesztésekor a rendezők sokszor vagy imitálni próbálják a hagyományos látványvilágot vagy teljesen újragondolt, modern környezetet alkotnak meg az antik drámákhoz. Létmányi Attila Leláncolt Prométheuszában a kettő integrációját láthatjuk: különböző elemekkel meg-megidézi azt, ahogyan a görögökre ma emlékezünk, de ezt egy teljesen kortárs színházi térben teszi. Előadásának fő érdeme a görög drámai anyag újraritualizációja felé tett kísérlete. A Kelet-Nyugati Alkotóműhely előadásáról.
Izgatottan, bár némi kétellyel ültem be Kovács D. Dániel, Závada Péter és Varga Zsófia új darabjára. A videójátékos téma – éppen azért, mert sem a kortárs magyar irodalomban, sem a színházi világban nem túl gyakori – személy szerint kifejezetten érdekelt, ugyanakkor nehezen tudtam elképzelni, hogyan lehetne színpadképes tevékenységgé varázsolni a videójátékozást. Hiszen mi lenne a néző számára izgalmas abban, hogy valaki órákon át püföli a számítót?
Egy buli és a hozzátartozó lerészegedés után egy lány felvisz egy fiút magához. Ahogy hazaérve kijózanodik, úgy dönt: szeretné megismerni őt, így beszélgetni kezdenek. Az ismerkedésről, párkeresésről, múltjukról szóló beszélgetés során viszont állandóan ütközik a véleményük. Vajon ez csak egy kellemetlen éjszaka, vagy egy kapcsolat kezdete? Az Orlai Produkció Ha lenne valakim című előadásáról. Balázs Bálint Tibor kritikája.
„Okosabban kéne élni, annyit mondhatok. Nem az a bolond, ki megbámul egy csillagot.” Nos, kitalálták már, melyik zenekar emblematikus száma rejlik a fentebb idézett – s a címben némiképp torzított – refrénben? Bizonyára sokan kapásból rávágnák az Apostol együttes nevét, s nem is járnának messze az igazságtól, de. De mi van akkor, ha azt mondom, hogy ez nem más, mint Olga, Irina és Mása kórusa a Három nővérből? Hogy egyszer egy messzi-messzi kormányzósági városban már felcsendültek ezek a dallamok a jövőbe szóló üzenet gyanánt, rákacsintva a szamovárok ezüstben ragyogó bevonatán csillogó kérdésekre, melyek az élet múlandóságát, a vágyakozás néha ködbe vesző örömét és a magunk után hagyott földi nyomok emlékét fogalmazzák meg. Újra és újra, ahogy azt a Kecskeméti Nemzeti Színház színészei is megtették Szente Vajk formabontó, de mindenképp különös rendezésében.