Csitneki Nóra Fehérre festett arcok, minimalista díszlet, kicsavart karakterek. Maszkalapú színház. Egy csepp modernitás vegyítve a klasszikus dramaturgiával. Kísérleti színek, még sincs teljesen elhanyagolva a narratíva. Molière színművét a Kelet-Nyugati Alkotóműhely társulata dolgozta át; az évad utolsó produkciójára a Három Hollóban került sor. Csitneki Nóra kritikája.
Teljesen üres szín fogad minket; betonpadló, a falon fekete anyagfüggönyök. Perceken belül elsötétül a terem, villódzó fények töltik be a teret, egy fehér test aránytalan mozgással sétál végig a színpadon, nagy zsákot cipel. Komikus mozdulatokkal szemléli a zsák tartalmát, majd a sok kacat közül sikerül kihúznia belőle egy bőröndöt. A lámpák elalszanak, az egyetlen fényforrás a nyitott bőrönd, mely kísértetiesen világítja meg a szereplő arcát, majd átalakul a szín.
Fehér ruhás, festett arcú emberek táncolnak, körben keringőznek, és minden kör végén párt cserélnek. A párcserekor felveszik partnerük testtartását – aki eddig görnyedt, az kiegyenesedik; mások kicsavarják végtagjaikat. Idáig azt gondolhatnánk, hogy egy teljesen modern szemléletű kortárs dráma, vagy egy a huszadik század második felében íródott abszurd mű készül éppen kibontakozni, mint például Ionesco A kopasz énekesnője vagy Jean Genet Cselédek című színdarabja, de semmiképpen sem a nagyon is narratív A fösvény.
A táncjelenet végén újabb váltás következik, megjelenik a színpadon a Harpagon család, és az ő körükben zajló események kezdenek kibontakozni az eredeti cselekményt követve. A szöveg és a történet is megegyezik a 17. századi műével. Olykor megjelennek hasonló modern átkötések, mint a darab elején látottak – a színek között, mintegy kizökkentésképpen.
Az eredeti cselekmény szerint Harpagon egy zsugori földesúr, akinek bár óriási a vagyona, ruhákra is alig költ, a cselédséget zsarnokságban tartja, egyetlen leánygyermekét egy idős, özvegy úrhoz kívánja hozzáadni, de – a sors fintoraként – lánya, Eliz, apja titkárába szerelmes. Harpagon úr magának a nemesi származású szomszéd Mariannát szemelte ki, aki iránt pedig fia táplál érzelmeket. A mű bonyodalmát a szerelmi szálakon kívül egy bizonyos arannyal teli láda holléte szolgáltatja, melyet Harpagon a kertben ásott el, és melynek a darab tetőpontján nyoma vész.
Az előadás csupán minimális díszlettel operál. A jelenetek és a helyszínek változását egy pad vagy különbözőféleképpen befordított asztalok jelzik. A karakterek szintjén is minimalista eszközökkel él a darab: egy-egy tipikus kellék (kalap, toll, esernyő) alapján lehet megkülönböztetni egymástól a szereplőket, egyébként az összes színész fehér ruhát visel, arcuk is fehérre van maszkírozva.
Különös előadói tehetségről tanúskodik, hogy egy karaktert több színész is alakít. Amikor a váltás következik, a jelenet lefagy, és a tipikus kellékeket a szereplő eddigi alakítója átadja a soron következőnek, sokszor komikus jelleget kölcsönözve az eleve humoros szituációnak: előfordul ugyanis, hogy két teljesen eltérő külsejű ember cserél szerepet, vagy a konfliktusban álló két karakter megformálói). A színészek a szövegen kívül testmozgásukkal is tükrözik a megformált személyek pszichés állapotát. A szakács például mindig előretolt vállakkal áll, Harpagon folyton előregörnyed; a szolgáló pedig, aki az előadás végén elcseni a bőröndöt, szinte úgy lopakodik, mint egy lesben álló leopárd.
Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy vajon miért érdemes újra elővenni egy 17. századi drámát. Mégis milyen jelentősége van annak, ha egy teljesen más kor problémáit tárgyaljuk újra a színpadon? Hiszen úgy gondolhatnánk, már nincsenek földesúr-jobbágy különbségek, és a legtöbb országban a házasságot sem előre megrendezettnek tekintik. Amellett, hogy sajnos ezek a feltevések sem feltétlenül és maradéktalanul igazak, a darab tartalmaz egy olyan örök érvényű üzenetet, mely a jelen társadalmaiban tapasztalható gazdasági, életmódbeli szakadékok viszonylatában is kiemelt értékűvé válik. Mégpedig azt, hogy milyen embereket is szül a mértéktelenség és a pénzhajhászás. Az emberi alaptermészet ugyanis nem változott a 17. század óta. Érdemes körülnézni a jelen gazdasági helyzetében, és az átlaghoz képest kiemelkedő színvonalon élő, gyakran irigyelt emberekre tekinteni, mind nemzetközi, mind hazai fronton, ugyanis elképzelhető, hogy felfedezünk pár hasonlóságot néhányuk mértéktelensége és Harpagon úré között.
A darab a legkülönfélébb modernizációs eszközöket alkalmazza; a már említett táncos jeleneten kívül még sor kerül néma színekre, 21. századi dalbetétekre és fényjátékokra is. Ezenkívül Harpagon úr karaktere visszaváltós palackokat gyűjt spórolás végett, mely kortársi gesztus még jobban kiemeli a karakter jellemkomikumát. Kritikát egyedül a dalbetétekkel kapcsolatban tudok megfogalmazni. A 21. századi slágerek bejátszása a feszültséggel teli jelenetekben rendkívüli módon képes kizökkenteni a nézőt, némiképp eltúlzottnak éreztem őket, és általuk az előadás fragmentálttá vált.
Ettől eltekintve Létmányi Attila rendezésében egy humoros, jellemkomikumokkal teli, erős cselekménnyel operáló darab bontakozik ki. A színészi játék figyelemre méltó, a gyors váltások és a minimalizált kellékhasználat csak fokozza a színészek ráutaltságát saját tehetségükre és felkészültségükre, melyek itt teljes mértékben megmutatkoznak. Az előadás a kortársi és a klasszikus eszközök vegyítésével képes széles tömeget megszólítani, a nyugdíjasoktól kezdve az egészen fiatal felnőttekig. A következő előadásra szeptemberben fog sor kerülni, emellett a társulat még a Leláncolt Prométheusz darabot viszi tovább, amit szintén érdemes megnézni (ide kattintva olvashatjátok a bemutatójáról megjelent cikkünket), és azt is megsúgták, hogy az új évadban egy Csehov-dráma újrafeldolgozásra is sor fog kerülni.
Szereplők: Bolza Léna, Rákosy L. Anikó, Létmányi László, Lugosi-Nagy Tamás, Mató János, Szilvai Balázs
Rendezőasszisztens: Rákosy L. Anikó
Rendező: Létmányi Attila
Fotók: Létmányi Attila, Mató János, Rákosy L. Anikó
