Milyen elveszteni valamit és milyen a hiány, ami utána következik? Milyen az, ha szó szerint ég és föld választ el minket attól, akire szükségünk van? Hová fordulhat az ember, hogyan találja meg a helyét és hogyan definiálja újra önmagát, ha ez a hiány alapállapottá vált? Ezek a fő témái a Horváth Florencia versein alapuló Valójában senki című produkciónak. A művek alapján Karádi Gergő írt dalokat, és a szerzővel közösen, havonta adják elő a performatív elemekre, bejátszókra egyaránt építő estet a Három Hollóban. Az előadást követően mindig van egy vendég, aki a darabot meghatározó valamelyik művészeti terület fontos alkotója. A meghívott legutóbb Sallai László dalszerző volt, a moderátori széket Deák Dóra foglalta el.
A legtöbb irodalmi felolvasás problémája, hogy a szerzőnek egyedül a hangja áll rendelkezésére. Azt felhasználva kell fenntartania a figyelmet és megfelelő ritmussal, beleéléssel olvasnia, mindeközben pedig átélhetővé tennie a szöveget. Mint majdnem minden területen: van, akinek ez könnyen megy, van, akinek nehezebben. Viszont legyen bármilyen jó a szerző írói és/vagy beszédhangja, pusztán az olvasásra hagyatkozva sokszor nem lehet eléggé hatni a közönségre. De Horváth Florencia és Karádi Gergő egyáltalán nem ezt kísérli meg, hiszen bár nem hivatásos színészekről van szó, egyáltalán nem állítható, hogy felolvasóestről kellene beszélnünk. (Már csak azért sem, mert a szövegeket fejből mondják a szereplők.)

Horváth Florencia költő, a prae.hu főszerkesztő-helyettese és az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója. Az előadás az áprilisban megjelent Hiátus című debütáló kötetén alapszik, viszont Karádi Gergővel már jóval a könyv megjelenése előtt, 2023 novemberében bemutatta a Valójában senkit. Azóta számos alkalommal és helyszínen volt már látható. Ez érződött is legutóbb, jól láthatóan kiforrott anyagról van szó. Maga a kötet elég kompakt, az előadás pedig narratív és érzületi szempontból is sokat átad ebből az anyagból. A két alkotó minden eszközt megragad a szövegek minél érzékletesebb átadásához. A verseken és az azokból született dalokon túl fontos a díszlet, a szünetek, csendek és az átöltözések szerepe. És persze a művek is többféleképpen hangoznak el: dal, prózai megszólalás és a kettő közti átmenet: zenével aláfestett versmondás. De rövidebb párbeszédekre is sor kerül, mindeközben megelevenednek a díszlet apró elemei: a fésű, az olló, néhány gyertya.

Színházi gesztusok társulnak tehát a lírai anyag mellé: a szerző besétál a nézők közé vagy éppen leül a közönség soraiba. Karádi Gergő megszólítja a közönséget, a nyomasztó hangulatot szétzúzva tart kiselőadást arról, hogy a hajvágásról szóló verset – amit Horváth ad elő – nem lehet önazonosan mondani derékig érő tincsekkel. Karádi ezzel egyszerre válik egy külső nézőponttá, az okoskodó értelmező vagy a szigorú kritikus perspektívájából szólal meg. Az egyébként ingerdús előadásba két kisfilm ékelődik, az alkotók ezek alatt nincsenek a színpadon, a nézőtérre pedig teljes csend borul, hiszen a vetítés csak feliratokat tartalmaz, hanganyagot nem.
Az alkotók tisztában vannak ezekkel a színházi klisékkel, éppen ezért tudnak kellő óvatossággal játszani velük. Amit egy alternatív vagy kőszínházi előadásban fel kellene hánytorgatni, az itt jól szervesül, gördülékennyé teszi a jelenetek váltását. A két szereplő tudja, hogy a tér melyik részén mennyi időt kell töltenie, szépen aránylik egymáshoz az egészen immerzív és a közönséget elválasztó vonalon túl töltött pillanatok sora. És minden időben elvágódik, amikor kezdene a befogadó számára stabillá válni az adott jelenet, valamelyikük feláll és mindent felforgat. A hanghatásoknak is fontos szerep jutott, többek között vízcsobogás és hófúvás emeli ki még jobban a versek tragikus és kényelmetlen hangulatát.

Abban, ahogy Karádi Gergő megzenésítette a verseket, Cseh Tamás hatását éreztem, mégis elég autentikus tudott maradni a hangzás ahhoz, hogy ez ne zökkentsen ki. Rockzenészi egyénisége ugyan kevésbé tud kibontakozni, itt azonban nem is ez a cél. Sokkal inkább a Hiátus világának megjelenítésén van a fókusz, de úgy gondolom, azáltal, hogy az előadás egy teljesen más térbe emeli a szövegeket, a befogadói elvárásoknak is máshova kell helyeződniük, mint olvasás közben. Horváth Florencia pedig jóval túlteljesíti azt, amit egy szerzőtől megszokhattunk, hiszen performerként is jelen van. A szövegek előadása mellett ő az, aki a darab nagy részében a díszletben mozog és játszik. Fésülködik, elsőáldozni megy, levágja magáról a múlt terheit szimbolizáló gyászruhát.
A váltások, a folytonos hullámzás mellett kettejük egymásra fordított figyelme, a másikat mindig felemelő, és amikor éppen erre van szükség, önmagukat háttérbe szorító működése adja a produkció dinamikáját. A nézőt az első pár percben beszippantja az előadás atmoszférája, megmerítkezik, alámerül annak hangulatában és súlyos témáiban, és mindvégig benne is marad. A lezárás pedig olyan brutális és sokkoló, hogy még tapsolni sem mer.

A Horváth–Karádi alkotópáros idei újítása, hogy meghívott vendég is érkezik az előadást követő beszélgetésre. Korábban Kemény Zsófi költő, író, keresztes zoltán pszichiáter, fotográfus, Szabó T. Anna költő, ezúttal pedig Sallai László, a Galaxisok, a Felső Tízezer és a Platon Karataev dalszerzője volt a vendég.
A moderátor először Sallait kérdezte arról, hogy milyen benyomások rakódtak le benne most, hogy ő is itt látta először, élesben az előadást. A dalszerző elmondta, érdekesnek tartja, hogy egy kötetnek csak egy, legfeljebb kétfajta élete van, a felolvasás és a megjelenés. Ehhez képest ezúttal egy összművészeti alkotást láthattunk. Hozzáfűzte, az alapján, hogy ugyan a Valójában senki szövegkönyvét olvashatta előzetesen, még nehezen tudta elképzelni, pontosan mire kell számítania.
Deák ezt követően Horváth Florenciát kérdezte a kötet témájáról, akitől megtudhattunk, hogy az anya elvesztéséről és hiányáról szól a könyv, az utóbbin viszont nagyobb a hangsúly. A hiány és az annak betöltésére tett kísérletek adják a narratív kereteket, a fókusz pedig a lírai beszélő énjének újrakonstruálásán van.

Ezután ismét Sallai kapott szót, elmondta, hogy erősen kapcsolódik a gyászból születő teremtésaktusokhoz, ugyanis tizennyolc éves korában egy számára fontos személy elvesztése után a dalszerzés nagy segítségére volt abban, hogy megküzdjön az érzéseivel. Ráadásul a szerzeményei pont annak a valakinek a zongoráján születtek meg, akinek a hiányát fel kellett dolgoznia. Megtudhattuk, hogy Sallai szerint ennek az érzésnek, állapotnak több fajtája is létezik, ilyen például a „covid-gyász”, ami a járvány okozta drasztikus változások eredménye. Az embernek minden esetben máshogy kell újrapozicionálnia önmagát.
Deák Dóra ezt követően Karádi Gergőhöz fordult, és arról kérdezte, számára hogyan alakult irodalom és zene kapcsolata. Karádi elmondta, számára fontos alkotói pillanat volt, amikor elkezdett foglalkozni a kötet verseivel. Nem tudatos döntés volt, hogy dalok szülessenek, csupán megnyitotta a Horváth küldte dokumentumot, és ahogyan olvasni kezdte, olyan erővel hatott rá az anyag, mint korábban olvasóként még semmi más. Az is segítette a befogadóiból alkotóivá váló folyamatot, hogy a szövegek találkoztak az ő személyes élettörténetével. Kifejtette, Horváth felvetette azt az ötletet, hogy a Sorbonne Sexual néhány számát is beleépítsék az előadásba, viszont ő a szövegvilág jellegének tekintetében nem tartotta esztétikailag azonos értékűnek a kötet verseivel a saját dalszövegeit. Azt is megemlítette, hogy mivel hosszúsoros szabadversekről van szó, az ő feladata az volt, hogy megtalálja bennük a dalt, hiszen a meghökkentő forma eredendően nem adná magát. Ám néha azonnal fel lehetett fedezni belső rímeket, refréneket, és olykor szinte maguktól összeálltak a fejében a dallamok.

A moderátor ezután Sallait kérdezte a formaversekhez fűződő viszonyáról A Nyugat titkos története című önálló estje kapcsán. Aki elárulta, kifejezetten olyan verseket válogatott, amelyek formailag alkalmasak voltak a megzenésítésre. Hozzátette, egy ilyen vállaláshoz ki kell ismerni a szövegeket, minden sorukat érteni és érezni, hogy szabadon hozzájuk tudjon nyúlni. A Nyugat… előadásban hallható dalok sokféle zenei világból épülnek fel, és akkor érdemes belekezdeni ilyen munkába, ha az ember nem rutinmegoldásokból indul ki. Ennek kapcsán Karádi Gergő megjegyezte, hogy számára a Valójában senki dalain dolgozni megújulásélmény volt.
Ezt követően Horváth véleményére volt kíváncsi a kérdező, miért fontos a zenét összekapcsolni irodalommal. A szerző elmondta, számára mindig a vers volt az ösztönös megszólalás. Kamaszkorában írt ugyan formaversnek hitt össze-vissza rímelő zsengéket, de ahogy fejlődött, értelemszerűen a szabadvers felé fordult. A hosszúsoros, tömbszerű alkotások sora pedig 2020-ban kezdődött meg, amikor a Hajdúböszörményi Írótáborban megírta a kötet nyitóversét és az előadás egyik kulcsdarabját: Higany vagyok, fény vagyok, mész vagyok, föld vagyok, csík vagyok.

Karádi Gergő szerint érdemes keresni a művészeti ágak találkozási pontját, viszont az érthetőség szempontjából zene és irodalom társulása problémás lehet. Meglátása szerint ha közérthetővé akarunk tenni valamit, akkor az eredeti tartalom egy része elvész. Arra kell törekedni, hogy ez az aktus ne silányítás, egyszerűsítés legyen.
A szerző hozzátette, hogy számára az érdekes, hogy ugyanaz az alapanyag három különböző formában érhető el. A Hiátus című kötet nyomtatásban, a Valójában senki előadás formájában és az est címadó dala a streaming-platformokon. Az foglalkoztatja, hogy vajon hogyan hat a befogadóra, ha csak az egyikkel találkozik a többitől függetlenül.
Szimpatikusnak tartom, hogy az alkotók ezekkel az értelmezésre vonatkozó kérdésekkel a fejükben játsszák az előadást, hiszen ez a fajta nyitottság nagyban elősegíti a kapcsolódás lehetőségét. Az pedig, hogy elárulták, szeretnék, ha idővel minden dal elérhetővé válna online, még inkább kitágítja a Horváth-féle szöveguniverzumot és a páros megérdemelten nagyobb lefedettségre tehet szert, több nézőhöz, hallgatóhoz juthatnak el a munkáik.
Képek: keresztes zoltán, Mariia Kashtanova