Miről is beszélünk pontosan, mikor az „érték” szót használjuk? Anyagi, szellemi és lélektani magaslatokban is meg tudunk határozni releváns dolgokat a fogalommal kapcsolatban úgy, hogy azok teljes mértékben ellentétesek legyenek egymással, mégis mind igazak maradjanak. A Gazdag ember kabátja című dráma ősbemutatója a Grundon talán pont ebben a kérdésben segít tisztázni a gondolatokat.
Ugyan Molnár Ferenc már 1912-ben megírta a teljes szöveget, akkor mint filmszkeccs lett bemutatva a hazai mozikban, és teljes formájában azóta sem vitték színpadra. A Scene Műhely legújabb előadáspremierje 2023. november 11-én 17:00-kor kezdődött a Grundon, amit, azt hiszem, a legtöbben kocsmaként ismerünk és használunk.
![](https://elteonlinenew.elte.hu/wp-content/uploads/2024/01/IMG_1605-731x1024.jpeg)
A dráma cselekménye egy kávéház egy különleges napját mutatja be, mikor egy tehetős ember betér a vendéglőbe azzal a szándékkal, hogy előző napi elhatározása szerint feleségül vegye a kasszírosnőt, akit újonnan ismert ott meg. Az ott dolgozó pincér, aki szerelmes a nőbe, ezt szeretné megakadályozni, hiszen nem akarja elveszíteni a lányt, aki valójában csak vagyona miatt szeretne hozzámenni a gazdag emberhez. Mikor az eljegyzést ünnepelve italozni kezdenek, a tehetős férfi részegségében elalszik és különös álmot lát, ami megérteti vele a múlandó, materiális és a maradandó értékek közötti különbséget, ezzel megtanítva mind neki, mind a nézőknek, hogy valójában milyen szerepet is tölt be a vagyon az ember és a társadalom életében.
Érdekes választásnak bizonyult a Grund az előadás megvalósítására, hiszen egy olyan helyszínről beszélünk, ami, bár a dráma cselekményében megjelölt kávéházhoz hasonlóan szintén vendéglátóipari szerepet tölt be –, azért azt el kell ismernünk, hogy hangulata, berendezése, sőt, részletesebben tekintve még funkciója is különbözik.
A kávéház – ahogyan a századforduló korából ismerhetjük – olyan helynek számított, ahol az emberek teljes napjaikat is eltöltötték, ahova szocializálódni, beszélgetni jártak, lényegében mint egy „központ” üzemelt. Itt elsősorban olyasféle – főként férfi – polgárokra gondolok, mint amilyen maga Molnár Ferenc is volt, vagyis írókra, újságírókra, költőkre és mindenféle más művészetben tevékenykedő alkotókra, akik sokszor itt is végezték munkájukat.
![](https://elteonlinenew.elte.hu/wp-content/uploads/2024/01/b1a2d4b9-0ee3-4851-88f5-f4b0ae6e387d-1024x678.jpg)
Tekintve, hogy napjainkban már nem sok eredeti értelemben vett kávéházzal találkozik az ember, a kávéházkultúra pedig mondhatjuk, hogy teljes mértékben kihalt, sőt, a vendéglátók eredeti céljukkal teljesen ellentétesen ma inkább mint „turistacsapdák” üzemelnek – gondoljunk csak a New York-ra vagy Central Kávéhézra – érthető, hogy a Scene Műhely ennek egyik legközelebbinek nevezhető, napjainkban is megtalálható formáját kereste – egy kocsmát.
A kocsmahelyiség egyik oldalát lekerítették, itt kapott helyet a színpad, a nézők pedig egy terem közepére épített nézőtéren foglalhattak helyet. A díszletet korhű asztalok és székek, fogasok és egy pénztárgép alkotta. Ezzel szerette volna az előadás megteremteni a kávéházkultúra korszakának hangulatát, visszaröpíteni minket az 1900-as évek elejére, ami működőképes is lehetett volna – hiszen mégiscsak ezeket nevezzük realista előadásoknak –, azonban sajnos az alkotók nem vették figyelembe a tényt, hogy minden más olyan eleme a térnek, amit nem ők hoztak be, kortárs volt. Ezáltal nem tudták teljesen sem a századfordulós, sem a mai kor miliőjét életre hívni. A falon lévő hirdetések, plakátok, az italpult, sőt, még a színpad és a nézőtér felett elhelyezkedő tetőablak is látványosan pár évvel ezelőtt lett felújítva, és bármennyire is próbáltak a jelenetek száz évvel korábban élni, a környezet, melyben a színészek játszottak, folyamatosan visszarántotta a nézőt 2023-ba.
Nem feltétlenül tartom az efféle jellegű, realista rendezést szerencsésnek ilyen térben – más oldalról közelítve pedig egy ehhez hasonló tér kiválasztását sem egy olyan mértékben realista előadáshoz, ahol a jelmezek, a szöveg és a színészi játék is ezt támogatja. Hiszen a lényeg pontosan az lenne, hogy a színpadon egy zárt világot teremt az előadás minden olyan elképzelhető eszközzel, amit a színház kínál, azonban egy olyan helyszín esetében, mint a Grund, ahol rengeteg külső tényező közrejátszik, a realista szándék és a kortárs környezet összeegyeztethetetlen lesz és nem képes harmóniában működni egymással.
![](https://elteonlinenew.elte.hu/wp-content/uploads/2024/01/IMG_1608-1024x683.jpeg)
A rendező ezt az ambivalenciát azzal próbálta feloldani, hogy egy figura karaktert – egy kortalan, nemtelen, kevésbé emberi, inkább egy fogalmat megtestesítő személyt – épített az előadásba, aki a darab elején visszaröptetett minket az időben és a teret egy időtlen síkba helyezte, előtérbe hozva annak rendeltetését – ami száz évvel ezelőtt kávéház, napjainkban pedig kocsma formájában létezik.
Ez a kis rendezői trükk az esetek nagy részében megalapozta a történéseket, karaktereket és helyszíneket, azonban igazán csak az álomjelenet során volt képes funkcionálni, ami egy mozgással és pantomimmel dolgozó, szinte képsorozatnak nevezhető etűd volt. Abban a pillanatban, hogy az előadás levetkőzte magáról a realista kulcsot – ami főként a színészi játékban és a zenében nyilatkozott meg – és olyan formanyelvet választott, ami ugyanannyira kortalan és szimbólumrendszerekre építő, mint amilyen maga a tér szeretett volna lenni, összeállt a darab.
Az előadás többi jelenete, amelyek a fő cselekményhez tartoznak és a valóság síkján mozognak a kávéházban, nem voltak képesek ennek az átfogó kortalanságnak a megteremtésére, folyamatosan pattogtak a múlt és a jelenkor között, egyetlen szempontból engedve el a realista jelleget, mégpedig abból, hogy a darab dalbetétekkel volt teletűzdelve. Zenés darabot láthatunk ugyanis – ami egyébként nem jellemző a Scene Műhely előadásaira.
A musicalekhez tartozó, a nézőkben megszülető alapvető konvenció, hogy az éneklés természetes, az előadás világához tartozik, tehát nem kérdőjelezzük meg a létjogosultságát, nem merül fel senkiben a kérdés, miért kezdtek el énekelni a jelenet közepén emberek és miért nem nézi őket senki sem bolondnak. Hiszen mind úgy ülünk be az előadásra, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy a szereplők dalban fogják elmondani a történet jelentős részét.
![](https://elteonlinenew.elte.hu/wp-content/uploads/2024/01/IMG_1606-1024x683.jpeg)
Azonban éppen abból adódóan, hogy ez a konvenció szinte csak a zenés színházra igaz, az előadás kénytelen megteremteni azt a közeget a színházteremben, ami megengedi a karaktereknek a dalra fakadást és nem okoz felháborodást vagy éppen idegenségérzetet a nézőben.
A Gazdag ember kabátjában a realizmushoz való kényszeredett ragaszkodás éppen ezért nem vált javára az előadásnak, sőt, sok esetben hátráltatta is azt a tér, a cselekmény és a színészi játék szempontjából.
Az álomjelenet, melyben a gazdag ember végigjárja a várost megszökött kabátja nyomában, éppen azért volt képes tökéletesen funkcionálni a Grund kocsmájában, mert mind történéseiben, mind formájában megengedte a zenének és a színészeknek is, hogy arra használják a helységet, a történetet és saját eszközeiket, amit egyébként a koncepció megkívánt. Az ábrázolásra és a kortól független értékek szimbolizálására.
Fő problémám az előadással, hogy ugyan érthető számomra, hogy mit szeretne elérni – a nem materiális értékek felmutatása a pénz és vagyon ellenében, illetve ezeknek a jelenlegi társadalomban elfoglalt szerepével szemben – azonban az, hogy ezt hogyan, milyen eszközök és formanyelv által szeretné megtenni, az nem volt teljesen letisztázva. Nincs egy vezérfonal, amelyet az előadás játékideje alatt végigvinne, csupán ötletek halmaza, mintha a rendező nem tudta volna pontosan eldönteni, hogyan is szeretné közvetíteni a számára lényegesnek tartott, a drámában megjelenő értékeket.
Amennyiben az előadás képes lenne arra, hogy ezeket egyértelműsítse, lebontsa és tisztázza, egy egyszerre szórakoztató és művészeti szempontból tartalmas, értékes előadás lehetne. Azonban így jobbára csak a szórakoztatás marad. Az pedig már egy másik kérdés, hogy ez elég-e, hogy a színháznak lehet-e célja a szórakozatás önmagában.
Kasszíros kisasszony: Tóth Petra Serafina
Pincér: Bozsó Áron Kristóf
Gazdag ember: Huszerl Bence
Kabát: Táibl Eszter
Zongorista: Fialovszky Márk
Koreográfia: Táibl Eszter
Zeneszerző: Fialovszky Márk
Rendező: Dózsa Zoltán László
A képeket Heizer Mónika készítette.