Csuka Gergő A tömegtársadalom korában, amikor a filmipar kapuit ostromolja a mesterséges intelligencia, kétség sem férhet hozzá, hogy annak potenciális térnyerése sem akadályozná Yorgos Lanthimos munkásságát és érvényesülését, mert filmjei olyannyira egyediek, markánsak és megkülönböztethetők, hogy az algoritmikus egyformaság idején is képesek lennének a kitűnésre és kimagaslásra. Nem csak „valamilyenek”, annál jóval többet jelentenek. A páratlan görög rendező misztériumra építkező filmjeiben előszeretettel merít mitikus alapokból, és azok modern környezetbe való ültetésével konfrontálja a bátor nézőket. A társadalom aktuális kérdései csakugyan foglalkoztatják Lanthimost, és a Szegény párák esetében is egy klasszikus irodalmi alap – egy Frankenstein-ihletésű Alastair Gray-regény – groteszk, mágikus átdolgozása az alaphelyzet. Ebből kezdi kibontani a testünkkel való kapcsolatunk tematikáját, konkrétabban pedig egy XX. századi feminista mozgalom életútjával párhuzamba állítható, szellemesen vicces Barbie-történetet, annak abszurditásával és egy erőteljes művészi elképzeléshez méltó tartalmassággal. Emiatt is nehéz megfejteni: kinek készült, és mit közöl a Szegény párák?
Bella Baxter (Emma Stone) egy felnőtt testbe helyezett gyermeki tudat, akit teremtője, a Dr. Frankenstein karakterére hasonlító Dr. Godwin Baxter egyszerre tart gyermekének és kísérleti nyúlnak. Amíg tanul és tapasztal, a doktor utasításainak megfelelően nem hagyhatja el a házat, azonban a külvilágról álmodozva hamar határra lel a teremtője által állított mesterséges keretek között. Eleinte csak próbálgatja lehetőségeit, de a gyermeki tudat felnőtt testi és szellemi vágyai és azok kielégítetlensége korlátot jelent számára, amelyből a felszabadulás vágya következik. Szabadulásától kezdődik az adottságaival élni kívánó különös fajzat határpróbálgatása, testének és világának felfedezése, amelyben a feminista mozgalmak emancipációért harcoló törekvésére ismerhetünk. A Szegény párák mindemellett egy kortárs tematikát átívelő alkotásként is megállja a helyét, ugyanis egyúttal a bibliai teremtéstörténet parabolája is: a teremtmény, amely emberi kíváncsisággal megáldva felfedezné magát, majd az egész világot, úrnak hívja a teremtőt; az indíttatás pedig maga a bűnbeesés. Az egyhangú, szürke paradicsomból valójában menekül a bentlakó, míg az „Úr” szeretve útjára engedi egy olyan világba, ahol cselekedeteinek súlyát a veszteség vagy nyereség lehetősége határozza meg: elhagyja a tét-, felelősség- és tudat-nélküliség örök hatalommal és unalommal járó Parnasszusát.
Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo) csábítja el, szökteti meg, és viszi világ körüli kalandra Bellát. Eleinte a testi örömök és határok többnyire szexuális felfedezése érdekli a frissen szabadultat, de hamar találkozik társadalmi igazságtalanságokkal, megismerkedik a filozófiával, és a testével való bánás felelőssége is érdekelni kezdi: tulajdonképpen bejárja az emancipatorikus mozgalmak történelmi fejlődésének hatalmas útját egy életszakasz alatt. Az elképzelés tartalmi ereje és egyedisége mellett könnyen bukhatna a film, ugyanis valószínűleg nem mozgatna meg tömegeket egy Barbie-figura teremtéstörténettel és feminista doktrínával való tanulmányszerű, száraz ötvözése. Ahogyan Greta Gerwig hígította fel a tömény eszmetörténeti alapokat alkotásában, úgy Lanthimos az egyetemes érvényig üresíti filmje történetét, meghagyva projekciós felületnek. A Szegény párák elbeszélésmódjának megszokottsága és hangnemének kiszámíthatatlansága miatt válik szellemes alkotássá, és jelent ezerszer többet, mint karaktereinek összessége. Az útra kelés és felfedezés toposza segíti a nagyívű történet nyomon követhetőségét, a gyermeki szellem és felnőtt fizikum a testcserés vígjátékot ötvözi az archetipikus karakterdrámával és felnövéstörténettel. A sémák különbségei csak egymást erősítik: a sokat mutató szexjelenetek szabadszájú, polgárpukkasztónak tűnő, de a társadalmi konvenciók ismerete hiányában őszintének és komikusnak ható utólagos kitárgyalása – akár nyilvános helyen – hordozza a helyzet és a teremtett világ abszurditásában rejlő komikumot, amely a film végéig biztosítja a minőségi szórakozást. Az elbeszélésmód ereje viszont ugyanannyira rejlik a technikai megvalósításban, mint a való világgal alkotott ironikus párhuzamban és a komikus-groteszk hangnemben.
Derékmagasságú kameraállás, fekete-fehérből színesbe váltás, extrém halszemoptika-használat, és még számos egyéb alkotói megoldás teszi egyértelművé, hogy hangulatos szerzői alkotásról van szó, nem jellegtelen atmoszférájú parádézásról. A túlméretezett berendezés a karakterek kisebb méretének illúzióját kelti, az optikahasználat a szereplők fölé magasodó tér nyomasztó monumentalitását és zártságát közli, míg a színes kép éles vonalat húz egy tudati dimenzió határán: a fizikai szabadság színpompás megnyilvánulása, amely egy viktoriánus steampunk világ futurisztikus városait és az égszín furcsán kék árnyalatait tárja szemünk elé. A kreatív vízió roppant innovatív mértékét jelzi, hogy rengeteg CGI-t használtak, viszont nem hétköznapi helyszínek pótlására volt szükség: a különleges díszletek mellett minden feltűnő helyszínt várva-vár a néző, mert egyrészt újdonsággal szolgálnak, másrészt a számítógépes animáció nem leplezni kívánja a valóságot egy feltűnő másolattal, hanem a régi, festett hátterek álomszerű, bevallottan konstruált jellegét kívánja megidézni. A leplezetlen díszletesség előnyére válik a filmnek, mert az ismert nagyvárosi helyszínek nemcsak Bella, hanem a néző számára is a felfedezés lehetőségével kecsegtetnek, és nyomatékosítják a történet példázatszerűségét. Hatalmas szerepe van még a bizarr zenére abszurdan mozgó színészeknek, ugyanis Emma Stone a gyermeki gesztusvilág esetlegességének és egy girlboss önérzetes kiállásának spektrumát járja végig pár óra leforgása alatt, de Mark Ruffalo és Willem Dafoe erőteljes mellékszereplései is felejthetetlenek, főleg Dafoe torz arcéle miatt. A film gyengéi közé tartozik, hogy a teremtő figuráján kívül nem szerepel pozitívnak mondható férfikarakter, csakis birtokvágy vagy félelem vezérelte alakok reprezentálják a komplett nemet: ez a példázatszerűség miatt elnézhető, hiszen nem teljes társadalomképet kapunk, ugyanakkor egy ilyen karakterrel árnyalni lehetett volna az összképet.
Bella Baxter karakterének csúcskategóriás eljátszása mellett a Szegény párák azért is lehet működőképes és népszerű alkotás, mert midcult-jellege révén tartalmi súlyával a művészfilm-kedvelőket, szellemes humorával és kalandformájú történetsémájával pedig a tömegfilm-kedvelőket is meg tudja szólítani. Lanthimos megszokottan egyedi filmnyelve önmagában képes kisebb közösség elérésére, de ezúttal valószínűleg olyannyira eltalálta a szuperpozíció ingoványos talaját, hogy nemcsak visszahozhatja közel 35 millió dolláros költségvetését, hanem akár ugyanennyi profitot is generálhat. A történet kulcsa, hogy reflektál korunkra és korunk kérdéseire, de közben alternatívát is konstruál: leíró jellegű elbeszélése nyújt befejezést a történetnek, de egyszer sem utal arra, hogy az a megoldás lenne, és nem egy hatalmas fejlődési fázis egyik aktualitására rímelő állomása. A folyamatos reflexió mellett nincs ítélkezés, csak egy gondolatmenet ábrázolása: a fejlődés irányáról nem tudjuk, hogy tökéletes-e, csak hogy tökéletlen emberek törekednek arra, ami belátásuk szerint a legjobb – a rabiga alól való felszabadulásra.
A kiemelt kép és a cikkben szereplő képek forrása: https://press.searchlightpictures.com/poor-things/
