Nagy Boglárka Több mint tizenöt év telt el a romák elleni sorozatgyilkosság óta. A Romakép Műhely és a Bibó István Szabadegyetem közös eseménye a romák reprezentációjával és a kisebbségábrázolás újságírói felelősségével foglalkozott.
A szabadegyetemi alkalom első felében Müllner András, a Romakép Műhely vezetője tartott előadást a témában Lehet-e az elhallgatás az uszítás ellenszere? címmel. Ezt Neuberger Eszter és Pivarnyik Balázs Semmit nem jelentenek a megemlékezések a romagyilkosságok túlélőinek című videós anyaga, majd egy kerekasztal-beszélgetés követte. A beszélgetés vendége Müllner Andráson kívül Lakatos Rozália, Halmajugra polgármestere volt. Az eseményt Balázs Zsuzsanna újságíró, valamint Rözge Borisz és Szirmai János, a kurzus résztvevői moderálták.
Mi vezetett a 2008–2009-es rasszista sorozatgyilkosságig? „A 2002-es választások után szélsőjobboldali politika megtanulta, hogy hogyan használja az új médiát, és új lendületet kapott. Ekkoriban történt az olaszliszkai lincselés: egy tömegben lincshangulat alakult ki. Megöltek egy embert, akiről azt gondolták, hogy elütött egy gyereket. Erre az esetre az etnikai elkövetés árnyéka vetül, amelyet a szélsőjobboldal maximálisan kihasznált a saját előnyére, és szavazatokra váltotta” – foglalta össze Müllner András. Hosszú idő után újra előkerült a nyilvánosságban a „cigánybűnözés” kifejezés. A fogalom hitelességével 2008-ban a magyar társadalom 91%-a egyetértett, annak ellenére, hogy a Magyar Kriminológiai Intézet állásfoglalása szerint semmilyen bűneset nem magyarázható etnikai alapon.
A jelenlegi sajtó reprezentációja azonban összességében kevésbé uszító, sokkal inkább a semlegesség és az elhallgatás jellemzi. Ahogyan Lakatos Rozália kiemelte a beszélgetésben, „a romák szerepe a médiában tulajdonképpen egyenlő a nullával”. A közszolgálati televízió felmutat roma kulturális tartalmat, ennek hiányossága azonban, ahogyan Müllner András fogalmazott, a „pacifikált”, megbékítő jellege, a feszültség tudatos elfedése. Nélkülözi a rendszerszintű megközelítést, a központi problémát, miszerint milyen rasszista megkülönböztetés történik az oktatásban, egészségügyben vagy lakhatásban. Ez nem volt mindig így: a kilencvenes években futott a közszolgálati televízió Patrin című roma magazinja Daróczi Ágnes vezetésével. Ebben volt példa a romák elleni rendőrségi túlkapások feldolgozására is, többek között döntéshozók, felelős vezetők számoltak be a rendőrségi visszaélésekről.
„Ezért számomra a független média romaképe az, ami mond valamit a magyarországi romák életéről” – foglalta össze Müllner András. Ebben a helyzetben a független média marad az, ami megközelíthető, érdemben kritizálható azzal kapcsolatban, hogy milyen módon ábrázol kisebbségeket. Ez egy kényszerhelyzet: a független média az ellehetetlenítés körülményei között kiemelten a kattintásokra van utalva. Hogyan dolgoz fel ebben az esetben egy olyan absztrakt, népszerűtlen témát, amilyen a rendszerszintű rasszizmus? Hogyan érint olyan társadalmi problémát, amely – a többnyire nem roma – olvasói számára nem elsődleges?
Az egyik ebből származó ellentmondás az etnikum kiemelése: szükség van-e arra, hogy megemlítse az újságíró a cigány identitást? Lakatos Rozália szerint ezek az anyagok sokszor csak annyit érnek el, hogy elmélyítik a már létező megbélyegzést. Kiemelt egy esetet: egy újságíró a polgármester falujában cikket írt az ott működő tanodáról, amely sportolási lehetőséget is nyújtott a helyi gyerekeknek. Az itt folyó bokszedzésekre utalva az újságcikk címe azt emelte ki, hogy a cigány gyerekeket bokszolni tanítják. Az eset példa arra, amikor egy tárgyilagos cím nem veszi figyelembe a már meglévő előítéleteket, hátralép attól a felelősségtől, hogy ne csak az objektivitást, de a társadalom állapotát is szem előtt tartsa: a sztereotípia alapján a gyerekek nem egyszerűen sportolnak, hanem erőszakra nevelik őket a tanodában. „Ha fehérekről lenne szó, mindenkinek a sport, és nem az agresszió jutna eszébe” – tette hozzá Müllner András.
Balázs Zsuzsanna ezzel összefüggésben utalt arra a problémára, hogy a romákat „könnyebb eltüntetni, mint érdemben foglalkozni” a reprezentációjukkal. Az újságírók azért választják a fentihez hasonló egzotikus, leegyszerűsítő címeket – amelyek előítéleteket ismételnek meg –, mert ellenkező eseteben a cikk nem lenne olvasott: a fogyasztók szívesebben látják a saját világnézetüket visszaköszönni a sajtótermékekben. Egy független újságíró a körülmények miatt azt a következtetést vonhatja le, hogy az a legegyszerűbb, ha elkerüli a témát.
„Mit értél el akkor, ha elkészítettél egy átfogó anyagot, amely etikailag kifogástalan, de pont a tartalma miatt nem fogja elolvasni senki?” – vetette fel Balázs Zsuzsanna.
Ehhez kapcsolódnak olyan kifogásolható mintázatok, amelyekhez a független médiumok ismételten visszatérnek. Ilyenek az egzotikus címek mellett az úgynevezett „fehér megmentőket” kiemelő anyagok. Többen olvasnak el hasonló tartalmakat, ha annak fókuszában nem az érintett romák, hanem helyi nem roma segítők, pedagógusok, alapítványok vezetői állnak. Ennek oka, hogy a független médiumok olvasói könnyebben azonosulnak az értelmiségi, fehér alanyokkal, a hozzájuk közelebbi szóhasználattal. Az ilyen tartalmak nem a pozitív tevékenység kiemelése miatt tehetők próbára, hanem azért, mert az érintett cigányok nem maguk mesélik az élményüket, hanem passzív vágóképként, a fehér megmentő mellett alárendelt szerepben jelennek meg. „A romákat ábrázoló vizuális anyagokban a fehérek azok, akik a lelküket, azaz a gondolataikat, a hangjukat, a tartalmat adják a termékbe, a romák pedig a testüket, azaz kép formájában vannak jelen” – így fogalmazta meg Müllner András ezt a kettősséget.
Az eseményen vetített anyag a rasszista sorozatgyilkosság túlélőit és az áldozatok családjait szólaltatta meg – a magyar média egészére tekintve tehát egyedi módon a valós érintetteket. Egymással szemben állónak tűnik az érzékletes, egyéni történeteket kiemelő riport vagy portré és a rendszerszintű rasszizmus említése, de Müllner András a beszélgetés során felvetette, hogy a kettőnek nem kellene kizárnia egymást – ahogyan ebben az anyagban sem válik el.
Müllner András végül így foglalta össze az újságírók szerepvállalását:
„Az újságíró egy fordító. Tudja, hogy hogyan lehet társadalmi problémákat, egy verbális, absztrakt anyagot egy érzékletes, metaforikus, egyedi történetbe ágyazni. Lehet, hogy pont az itt ülők találnak ki új formátumokat, amelyek segítenek ebben a fordítási helyzetben.”
Kiemelt kép forrása: képkocka Neuberger Eszter és Pivarnyik Balázs: Semmit nem jelentenek a megemlékezések a romagyilkosságok túlélőinek című anyagából. Az anyag ide kattintva megtekinthető.
