Locker Dávid Füst Milán drámáját, a Boldogtalanokat – a magyar naturalista dráma egyik gyöngyszemét – nem kerülte el a mostoha sors. A költő egy újsághír alapján már 1905-ben elkezdett dolgozni rajta, de csaknem tíz évvel később, 1914-ben tudott elkészülni vele. A bemutatóra viszont még ezután is várnia kellett. A korabeli magyar színházak ugyanis – nyilván a nagyobb anyagi rizikók miatt – még kevésbé voltak nyitottak az újításokra, mint az olvasóközönség.
A nemzeti nagyság kifejezésére hivatott történelmi drámák és a könnyed szórakoztatást biztosító vígjátékok, társalgási és ún. „jól megcsinált” drámák uralta világban szinte a biztos kudarc ígéretét jelentette egy, a Füstéhez hasonló explicitséget és sivár, tragikus, vigasztalan világképet hordozó darab színrevitele. Mivel a kor kőszínházai még a mai állapotnál is jobban ki voltak téve a piac igényeinek, a magyar dramaturgia modernizálására alig adódott (a közönség elé is kerülő) alkalom. Füst darabja is ennek a tendenciának lett áldozata. Ugyan az olyan, modern törekvések által (szimbolizmus, expresszionizmus, naturalizmus) meglazítottabb színházi közegben, mint a berliniben, akadt vállalkozó a darab színrevitelére, de végül ezt is elmosta a világháború. „Egyetlen színház sem fogadta el, egyetlen könyvkiadó sem vállalkozott rá, hogy kiadja. Munkámat be fogja temetni az idő és magányos kiáltozásunkat senki sem hallja meg” – kesergett ezek után a szerző. A Boldogtalanok végül csak 1923-ban, az Írók Kísérleti Színpadán került először közönség elé, olyan modern szerzők műveinek társaságában, mint Ady Endre, Kuncz Aladár vagy Móricz Zsigmond. (Kis érdekesség: az ősbemutatóban Húber Rózsiként szerepet kapott Kosztolányiné Harmos Ilona is.) Ezután két évre rá ugyan felújították a darabot, de aztán ismét a hallgatás évtizedei következtek. Legközelebb 1962-ben a Madách Színházban Pártos Géza tűzte műsorra a darabot. Ami öröm: az idős író még megérhette a premiert.
Nagy feladatot vállalt tehát magára Bodó Viktor, mikor úgy döntött, hogy – ezúttal az Örkény Színház színpadán – megrendezi a darabot. Nemcsak a remek alapanyagnak kellett megfelelnie, hanem egy hányatott sorsú hagyománynak is. De azt kell mondanom, Bodó sikeresen abszolválta a feladatot.
Röviden a cselekményről. A darab legfőképp az érzelmileg elérhetetlen, bohém, csapodár és kiszámíthatatlan nyomdász, Húber Vilmos (Nagy Zsolt) körül forog. Ő az, aki szerelmi háromszögbe keveredik a dráma két másik központi szereplőjével, Gyarmaki Rózával (Tenki Réka) és Víg Vilmával (Józsa Bettina). Róza, miután Vilmos szerelmet vall legjobb barátnőjének, Vilmának, meglepő döntésre szánja el magát: kezdeti tiltakozása ellenére szegényes albérletükbe költözteti barátnőjét, hogy ha Vilmos őt választotta helyette, legalább ne kerüljön messze tőle. Így lényegében mindenki csapdahelyzetbe került: Róza érzelmileg függ Vilmostól (aki nem mellesleg a gyereke apja), míg Vilmos így függ Vilmától, miközben Rózától sem tud teljesen megválni. Vilma szintén szerelmi függésbe kerül Vilmostól, miközben barátnője jóindulatának is kitettnek mutatkozik. De Róza is függ tőle, hiszen a jelenléte a garanciája annak, hogy Vilmos ne hagyja őt magára a gyerekükkel.
Az egyébként is feszült helyzetet csak fokozza Vilmos anyjának (Csákányi Eszter) és húgának (Takács Nóra Diána) hirtelen felbukkanása. Mindkettejük segítséget vár az egyébként is szorult helyzetben lévő Vilmostól, aki jórészt megtagadja ezt tőlük.
Hogy önzésből teszi-e? Nos, itt érkezünk el a darab fő problémájához: létezik-e egyáltalán önzetlenség? Róza a darab során többször „állatként” aposztrofálja Vilmost, ezzel vonva kétségbe szeretője emberi mivoltát; mire Vilmos csak annyit válaszol, hogy ugyanolyan ember, mint bárki más. Az általa hordozott és a darab részéről nagyrészt osztott világnézet szerint ugyanis az ember kitettként létezik irracionális, vak és egoisztikus ösztöneinek. Az a szegényes, deprimált miliő, amelyet önként választ, paradox módon éppen élhetetlensége miatt tűnik számára élhetőnek: igazabban mutatja meg ugyanis az emberi lét eredendő kilátástalanságát, megválthatatlanságát, mint az ösztönélet fölé hazug kultúrmázat húzó polgári civilizáció – ennek reprezentánsa a darabban Dr. Beck (Terhes Sándor), aki a látszólagos középosztálybeli elegancia ellenére a darab végén ugyanolyan ösztönvezérelt lényként lepleződik le, mint Húber általa megvetett közege. Erre a hentesbolt mint díszlet remekül ráerősít. Utóbbi visszatérő jelleggel szimbolizálja a darab során – a naturalizmus szellemével összhangban – az ember anyagi, biológiai meghatározottságát. A dráma szerint az emberlét tragikuma így abból fakad, hogy úgy vágyik a másiktól megnyilvánuló önzetlen szeretetre, hogy ennek közben örök akadályát képezi ezen testi és élettani determináltság. Innen az a bizonyos boldogtalanság. Ugyan a zárlatban felcsillan az önzetlenség ígérete – de erről csak annyit árulnék el előzetesen, hogy ezen ígéret is tragédiához vezet, így a darab semmiképp nem ad túl sok reményre okot.
Színházi szempontból a színészek játékán kívül – külön kiemelném a karakterének komikus mozzanatait remekül megszólaltató Csákányi Esztert, és Róza agresszió és gyengédség közötti váltakozását szintén kiválóan érzékeltető Tenki Rékát – a díszletet dicsérném meg. Schnábel Zita forgószínpados technikája nem csak praktikus szempontból bizonyul gyümölcsözőnek (lehetőséget ad a helyszínek közti gyors, dinamikus váltásra), hanem a darab összjelentéséhez is hozzátesz: a ciklikusan ismétlődő szűk terek remekül viszik színre azt a klausztrofób csapdahelyzetet, amelyben a Boldogtalanok jórészt összes szereplője vergődik.
Kálmán Eszter és Böhm Katalin jelmezeit is dicséret illeti. Véleményem szerint – a díszlettel együtt – jó érzékkel egyensúlyoznak a historizáló és a (manapság számomra egyre unalmasabb) modernizáló megoldás között: finoman jelzik, hogy egy már történeti távolságba került világban járunk, ugyanakkor hangsúlyozzák is a felvetett problémák időszerűségét.
A rendezéssel kapcsolatban pusztán annyi kritikát tudok megjegyezni, hogy némileg eltúlzottnak éreztem a zenés betéteket. Persze, értem, hogy ennek is némi modernizációs funkciója lenne, de a darab végén elveszi a lehetőségét annak, hogy „leüljön” a tragikum, és anélkül, hogy – mint feltételezem – egy groteszk minőséget hozna létre, inkább csak feloldja a feszültséget. Pedig Füst Milán nem sok okot hagyott nekünk a reménykedésre.
Ettől eltekintve az Örkényben frissen debütált Boldogtalanok hű marad a Bodótól megszokott minőséghez. Modern drámairodalmunk egyik csillaga így méltó feldolgozással került újra színpadra. Ez pedig mégiscsak: ünnepi alkalom.
Húber Vilmos: Nagy Zsolt
Gyarmaki Róza: Tenki Réka
Víg Vilma: Józsa Bettina
Özv. Húber Evermódné: Csákányi Eszter
Sirma Ferenc, hentes: Hajduk Károly
Dr. Beck Gyula: Terhes Sándor
Szentiványi Rózsi: Takács Nóra Diána
Köpfler Kálmán, hentesinas: Novkov Máté
Tóth Irma, gyerekvigyázó: Kádár Kinga
Harmat Alíz: Pigler Emília Zita e.h.
Rendező: Bodó Viktor
Mentor: Székely Gábor
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Díszlet: Schnábel Zita
Szcenikus: Nyegota Krisztián
Díszlettervező-asszisztens: Bartos Letícia
Jelmez: Kálmán Eszter
Jelmezkivitelező: Böhm Katalin
Jelmeztervező-asszisztens: Vas Kitti
Zene és sound design: Klaus von Heydenaber
Világítás: Guti Tivadar
Asszisztens: Laky Diána
Ügyelő: Dávid Áron
Súgó: Horváth Éva
Asszisztens-gyakornok: Csoma Szonja
A cikkben szereplő fényképeket és a kiemelt képet Horváth Judit készítette. Forrás: https://www.orkenyszinhaz.hu/hu/musor/boldogtalanok
