A szövegekként hagyományozódó, így kétdimenzióssá vált görög színház műveinek felélesztésekor a rendezők sokszor vagy imitálni próbálják a hagyományos látványvilágot, vagy teljesen újragondolt, modern környezetet alkotnak az antik drámákhoz. Létmányi Attila Leláncolt Prométheuszában e kettő integrációját láthatjuk: különböző elemekkel meg-megidézi azt, ahogyan a görögökre ma emlékezünk, de ezt teljesen kortárs színházi térben teszi. Előadásának fő érdeme a görög drámai anyag újraritualizációjára tett kísérlete. A Kelet-Nyugati Alkotóműhely előadásáról.

Az istenektől a tüzet elrabló, majd azt az embereknek átadó titán történetéből a színlap éppen ezt a hübrikus kulcsmozzanatot – a rend megváltoztatását – és a következmények elviselésének kérdését emeli ki. Hiszen Prométheusz megóvta az embereket a zsarnoki hatalom pusztításától, viszont korábbi szövetségesével szembemenve büntetés vár rá: ez még annál is súlyosabb, mint előre gondolta volna az – egyébként jósképességekkel megáldott – hős.
Az egyik fő kérdés minden Leláncolt Prométheusz-adaptáció esetében a sziklához láncoltság vizuális megvalósítása. A KeNyA ezt az elemet alaposan kidolgozza: a nyitójelenetben a színészek szájából a majdani (Trencsényi-Waldapfel-fordítást követő) szövegeik hangzanak fel, ezek játszódnak egybe, mialatt a színészi testek egyre inkább körbeveszik Prométheuszt. Ezáltal egyrészt a hős profetikus képességeire (a jövőbeli mondatok megismerésére) reflektálnak, miközben megjelenik elfogásának pillanata is. Ezt követően Héphaisztosz az üres térben található egyetlen elemhez, egy teleszkópos létrához „láncolja” őt: a későbbiekben ennek térbeli elhelyezkedése ugyan megváltozik, Prométheusz azonban soha nem tud róla lelépni, csak fel-lemászik, esetleg lóg rajta. Innen hol levetné magát (persze halhatatlan, tehát így se szabadulhatna), hol feljebb és feljebb kapaszkodik, mint egyfajta bábeli tornyon, hübrikus módon közelítve a felette álló hatalom szférájához.

A színészek fehérre meszelten, világos, könnyű textilből megkötött fehérneműben jelennek meg a színpadon. Ezáltal mintha a görög szobrok mai (festékvesztett, így ragyogóan fehér) állapotát idéznék meg. A modern alsóruházattól való tartózkodás pedig lehetővé teszi, hogy anakronisztikus jelmezek helyett a szobrok ruháinak redőire emlékeztessék a nézőt (ha épp lenge öltözetüket nem jelzésértékű meztelenségként értelmezzük).
A hagyományhoz kapcsoltságot kiemeli a Karon kívüli szereplők maszkhasználata. A különböző anyagokból (pl. fa, gyurma, jég) készült maszkokat a színészek azonban nem az arcukra helyezik, ahogyan az az athéni színházban szokás volt, hanem kezükben tartják, így kvázi bábszínházat hozva létre. Ez egyrészt lehetővé teszi a gyors szereplőváltásokat (amire különösen Prométheusz esetében van szükség), másrészt viszont nagyobb feladatot teremt a színészi hanghasználatnak, ugyanis így a szereplők kénytelenek a mimikájuk helyett inkább a hangjukkal érzelmeket kifejezni. Az előadás újraosztja Kratosz (az Erő) szövegét, az eredetiben néma szereplő, Bia (Erőszak) is kapott sorokat: mindkettejüket Létmányi Katinka alakítja, aki a két szerepet egy maszk két oldalát váltogatva (és radikálisan eltérő hangzásbeli játékkal) veszi fel, ezáltal is kifejezve, hogy a zsarnoki rendszerben az erő és az erőszak elválaszthatatlan. Kiemelendő még Hermész, a hatalmat végtelenül kiszolgáló hírnök jégmaszkja: a zárójelenetben megjelenő isten maszkja folyamatosan csöpög, a cseppeket pedig állandóan le kell törölni róla – ez is aláhúzza a hatalom függését Prométheusztól: a titán tud egy titkot, amit ha nem árul el, Zeusz hatalma elbukik. Természetes, hogy rettenetesen izzadnak a levesestál közelében lébecolók, amikor félő, hogy helyzetük megváltozhat.

Az előadás legemlékezetesebb jelenete az után következik, hogy Prométheusz a (maszkja által és a bőgésszerű megszólalásával jelzetten) tehénalakú Iónak elmeséli, milyen sérelmeket kell a lánynak és utódainak elviselnie Zeusz bukásáig. A sorozatos szexuális erőszak vizuálisan úgy képződik meg, hogy háromszög alakzatban három férfi színész áll fel, akik egymás között adogatják a három női színészt. Ahogyan kezdetben a férfiak magukhoz ölelik a nőket, látszólag kedves és érzéki, idővel azonban egyre erőszakosabban lökik el maguktól a gyors ölelés után a folyamatos mozgásban lévőket.

Az előadás kifejezett érdeme a dráma újraritualizálása: a Kar szövegei ritmizálva, skandálva elevenednek meg, néha pedig a szereplők szólama recitativóként hangzik el; ezek a színészek ritmizált táncmozdulataival párosulva mitikus légkört hoznak létre. A posztdramatikus fordulat óta kiemelten fontos bizonyos körökben a színház rituális gyökereinek újrafelfedezése, hiszen ez olyan, színházi, szcenikus folyamatokhoz erősen kötődő elem, ami segíthet a testek itt-és-most jelenlétének, azaz a közös nézés élményének hangsúlyozásában. A rigmusokként felhangzó Aiszkhülosz-sorok ezáltal a kisebb stúdiótérben mintha még közelebb hoznák a nézőket az előadáshoz és a tömeg, a Kar Prométheuszt nehezen megértő álláspontjához. A Kar továbbá rendszeresen halk zúgásként ad alapzajt az estnek: ez szinte mintha az Iót űző (fizikai vagy mentális) bögöly kiterjesztése lenne az estre és a nézők világára is: a zsarnoki rend folyamatosan üldözi a benne élőket.

Kulcskérdés e renddel való szembefordulás és a büntetés elviselésének problémája: különösen Prométheusz és Ió esetén láthatjuk ezt. A titán emelt fővel vállalja szenvedését, és az előadás végére csak megerősödik ebben az álláspontjában. Ió (aki elutasította Zeusz közeledését és így félig tehénné vált) nem képes emelt fővel tűrni a büntetését, és Prométheusz még inkább elkeseríti: bár baljós próféciával eresztette útnak, mégis valamiféle támaszt is ad a lánynak, hogy nem egyedül kell megélniük a szenvedést. A szereplők közötti empátia kiemelten fontos az előadásban: Héphaisztosz nem önszántából láncolja le a titánt, Ókeanosz pedig jó szándékkal, de rettegve érkezik, hogy segítsen. Éppen ez a hatalomtól való korlátlan félelme az, ami miatt Prométheusz oly könnyen elűzi magától. A Kar általában szenvtelen hangon mormolja szövegét, így sokáig úgy tűnik, mintha a titán szenvedését mint „nyomorpornót” nézni érkeztek volna. Később viszont a hős mellé állnak, és szenvtelenségük átfordul a hatalom irányába. A renddel szembefordulás tehát nagy büntetéssel jár, de a szenvedőt megnyugtathatja a tudat, hogy sokan egyetértenek vele és (nyíltan vagy passzívan) mellé állnak a küzdelemben.

A Kelet-Nyugati Alkotóműhely Leláncolt Prométheusza nagyon izgalmas megközelítését nyújtja a görög tragédiának: a bábként újraértelmezett érdekes maszkok, a rituális hangokkal és táncokkal kísért előadás egy az empátiára kiemelten érzékeny, de zsarnoki hatalom uralta világot képez le.
Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz
Rendező: Létmányi Attila
Játsszák: Huszerl Bence, Létmányi Katinka, Létmányi László, Lugosi-Nagy Tamás, Mató János, Rákosy L. Anikó, Salamon Eszter, Szilvai Balázs
Bemutató:
2025. január 19.
Három Holló
Kelet-Nyugati Alkotóműhely
Fotók: Kelet-Nyugati Alkotóműhely