„Rend a lelke mindennek” – köpi oda a közhelyet a portás gyermekkorú főhősünknek, ezzel indokolva, miért küldte őt vissza az épületen kívülre, hogy ezúttal a bejáraton jöjjön be, ne a kijáraton. Utóbbi persze igazából semmiben nem különbözik előbbitől, a közjáték miatt pedig a tanuló el is késik, így felmerül a kérdés, milyen lelket ad egy ilyen rend „mindennek”. A korábban rövid- és dokumentumfilmeket jegyző Szimler Bálint első nagyjátékfilmje a magyar iskolák ehhez hasonló jelenségeket eredményező rendszerét és beidegződéseit veszi enyhén torz górcső alá, de kíméletlen-kényelmetlen kritikája sok minden másra is vonatkozik.
Palkó (Paul Mátis) eddigi iskolaéveit Berlinben töltötte, ám mivel családjával visszaköltöznek Magyarországra, az ötödik osztályt már itt kezdi, ami jelentős kultúrsokkal jár számára. A teljesen más nevelési módszerekhez szokott fiú nem érti, miért nem ülhet le az évnyitó alatt, vagy miért kap büntetést, ha nem piros pólóban van a tornaórán. Értelmetlen, katonás szabályok ezek, melyeknek látszólag fő célja a hatalomnak való engedelmesség elfogadtatása. A status quo-t vagy apatikusan szemlélő, vagy kihasználó tanári karban is akad egy kívülálló: a fiatal Juci néni (Mészöly Anna), aki ideiglenes osztályfőnökké előlépve igyekszik egyenlőként kezelni a diákokat, és szabadabb szellemben tanítani őket, ám ebben sem kollégái, sem a szülők nem támogatják. A hierarchia által szigorúan kettéválasztott felnőtt- és gyerekvilág két lázadóját követjük a Fekete pont-ban, amely így egy fő cselekményszál helyett inkább egyfajta szkeccsfilmként helyzeteket prezentál, melyek abszurditására a főszereplők szemén keresztül mi is rádöbbenhetünk – ha eddig nem tettük volna.
Csak pár okostelefon jelzi, hogy napjainkban járunk, ezeken kívül a film világa időtlen, kortól függetlenül bárki ráismerhet – persze ebben az esetben ez inkább szomorú. Bár a berlini múltat nem látjuk, el tudjuk képzelni, mennyivel felvilágosultabb lehet ott az oktatási rendszer, mint amivel Palkó a hazájában szembesül. Az itteni világ nem is hagyja, hogy hozzászokjon: tudatlan és szándékos lázadásai sem maradnak büntetés nélkül, sőt, még a kortársait is sikeresen elidegenítik tőle. Az egyetlen, amit tehet, az elrejtőzés: egy szekrényben, vagy akár csak egy ruhadarab alatt keres magának biztonságos helyet, ahol talán nem éri el őt a kegyetlen szabályok által önmagát fenntartó rendszer, már ha az nem ette be magát végleg az ő gondolkodásmódjába is.
De nemcsak a gyerekek szenvednek ettől a helyzettől: a film elég erőteljesen sugallja, hogy ugyanez a hozzáállás jelen van a felnőttek világában is, és talán minden fölé-alárendelt viszonyban a földkerekségen, ennek gyerekkori bevésésével pedig a generációk kölcsönösen hatnak egymásra. A tanárok is próbálnak túlélni egy olyan világban, ahol ők sem a maguk urai, és felülről senki sem akar változást hozni. Egy ablak megjavíttatása és ennek túlbürokratizált lehetetlensége visszatérő elem a műben, ami a diákokéhoz hasonló kiszolgáltatottságot és kilátástalanságot jelez.
Egy ilyen történetnél adja magát, hogy a kamera a gyerekek szemszögéből vegye a történéseket. Ez azonban csak időnként jellemző a filmre, például a már említett évnyitón, ahol (a folyton mozgó kézikamerával együtt) ügyesen helyezi a nézőt is az ünnepségre. A Fekete pont legmarkánsabb vizuális elemének inkább a kép síkjára közel vagy arra teljesen merőleges snittek tekinthetők, melyek gyakran üres iskolai tereket ábrázolnak, vagy csak kevés szereplőt mutatnak, általában valamilyen kiszolgáltatott helyzetben. Az iskola ilyenkor válik igazán elnyomó, elidegenítő hellyé, miközben groteszk hatást is kelt.
A Hollywoodban is befutott operatőr, Rév Marcell képei egyszerre érződnek régi felvételeknek a gyerekkorunk világáról, ugyanakkor letisztultan disztópikusnak és kegyetlennek is – felnőtt szemmel látjuk ifjúkorunk világát, immár kritikus(abb) szemmel. Ez néha a közeli beállításokra is igaz, különösképp a Palkó feleletét bemutató hosszú snittre, melyen végig őt látjuk, ahogy a porzók és bibék tananyagával küzd; ő és a néző is kényelmetlenül érzi magát. Persze az ilyen jelenetek hatása a színészi alakításokon is áll vagy bukik, gyerekek esetében főleg, de szerencsére a film ezen a téren sem vérzik el. A gyerekszínészekre gyakran jellemző „mű-ség” helyett elképesztően természetes játékokat látunk, ami (dialógusaik hitelességével karöltve) eléggé azt sejteti, hogy a rendező sok improvizálást engedett nekik – ez pedig a végeredmény tekintetében egészen zseniális megoldásnak bizonyult.
De ugyanez jellemző a felnőtteket alakító színészekre is, akik realisztikusságukkal egyfajta dokumentarista érzetet adnak a filmnek (ilyen téren külön kiemelendő egy szülői értekezlet jelenete, mely már-már zavarba ejtően valódinak hat). Ehhez még hozzátesz, hogy a tanárok szerepére olyan embereket sikerült találnia a produkciónak, akik mind kinézetükben, mind habitusukban tökéletesen hihetőek pedagógusnak. A film nagyrészt valóságos helyzetei azért persze néha kicsit karikírozottak, amit egy ismétlődő zongoradallam nyomatékosít még jobban.
Ha van komoly hibája a filmnek, akkor az egyértelműen a hossza. Egy ilyen filmnek a két óra talán kicsit sok játékidő, és bár a minősége nem csökken, egy ponton túl már kicsit elfárad a néző. Ezen sokaknak bizonyára csak erősíthet egy, a film második felében elhelyezett színdarab-jelenet, amely a film többi részéhez csak szimbolikusan kapcsolódik, és a kelleténél szintén valamivel hosszabb, bár ötletesen van megvalósítva.
Ezektől függetlenül a Fekete pont mindenképpen hatásos darab, ami elgondolkodtató gyerek- és felnőttkorunk hétköznapjainak helyzeteire nézve egyaránt. A mű a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon három díjat is nyert: ebből látszik, hogy a nemzetközi közönség számára is átérezhetők ezek a problémák, de a legnagyobb ereje valószínűleg így is itt, Magyarországon lesz. Végtére is pont a film bemutatásának környékén lett újra aktuális az iskolai szabályok témája egy bizonyos, a telefonok begyűjtésével kapcsolatos rendelet okán…
A képek forrása: https://port.hu/adatlap/film/mozi/fekete-pont-fekete-pont/movie-256127