Csuka Gergő Nem kis múltja van Robert Eggers kísérleteinek arra, hogy elkészítse F. W. Murnau klasszikusának remake-jét, hiszen már 2015 óta várható volt a párszor meghiúsulni látszó projekt. A 100. évfordulót pedig sikerült két évvel lekésni, de ez tulajdonképpen senkit nem zavar: A boszorkány, A világítótorony és Az északi után a filmvilág megtanulta, hogy a New England-i rendező minden alkotása különleges eseményt jelent. Eddigi filmjei tanúskodtak a történelmi hitelesség és részletgazdagság terén mutatkozó érzékenységéről, illetve érdeklődéséről a folklór és a mitológiai világ fantasztikumba ágyazása iránt. Viszont talán kevésbé kerül reflektorfénybe, hogyan illeszkedik Eggers filmográfiájába ez a rendezés, mikor valaki ekkora mesterművet és egy olyan, közel érinthetetlen ikont próbál újraértelmezni, mint a ’20-as évek német expresszionizmusának motivált geometriai formákkal dolgozó csúcsműve. Ez a forgatókönyv sokkal többet jelent, mint jogdíj nélküli drakulázást, ezért is kerülnek most már a harmadik verzió középpontjába az élet-halál létkérdése mellé a vágyak tudatos és tudattalan megélésének veszélyei. Akár tagadja a néző, akár őszinte beismeréssel ül be a moziba, valójában mindenki vágya, hogy a legújabb feldolgozás felérjen Murnau és Herzog víziójához.
Hamar egyértelművé válik, hogy a két korábbi Nosferatu-film közül inkább az 1922-es eredetihez szeretne hasonlítani az Eggers-féle legújabb, az expozíció pedig mindegyik filmben közel megegyező: Thomas Hutter (Nicholas Hoult) főnöke utasítására ellátogat Orlok grófhoz a Kárpátokban, hogy a pénzes uraságnak egy romos birtokot adjon el túlárazottan. Az egyik legfőbb azonosítási pont a filmek közt a főnök, Knock (Simon McBurney) karaktere, hiszen a történeten belül ő indítja be a konfliktust: a modern városi környezet kapitalista kizsákmányolója, az Orlok gróf (Bill Skarsgård) pokoli álomvilágába vezető Sztüx folyó önkéntes vámszedője. Knock az a visszataszító figura, aki büszkén esik egyszerre mindkét szembenálló fél hibájába, ugyanis – Eggers víziója szerint is – a rációt és az emóciót próbálja folyamatosan sikertelenül szintetizálni, amikor párhuzamosan vezérli üzleti számítás és szexuális elfojtás, egyszerre szeretné magát térdre vetni a túlvilági hatalom előtt szubmisszív módon és domináns formában megszerezni mást – vagyis heves érzelmeket akar megélni hatalmas elfojtásai kompenzálására. A többi figura pedig a cselekmény során hasonlóképp kerül fel erre a skálára vágyaik elfojtása révén. Ez a tengely a tudósformák viszonyulás nélküli aszexuális viselkedése mellett Thomas Hutter bevallatlan vágyaiból – amelyek néhol feminin, néhol alárendelt-igazodó szerephelyzetéből sugárzanak –, Orlok gróf megrontó, felemésztő haláltánc-erotikájából és Ellen Hutter különös tünetegyütteséből képződik. Ellen elfojtásaiban talál közösségre férjével, míg Nosferatu számára a felszínre törés és a tehertől szabadulás végzetes állapotát jelentheti, így a film legfőbb kérdése rajta keresztül bontakozik ki, Ellen válik tényleges főszereplővé. A tétel hangozhatna így ennek megfelelően: „jött volna az ördög, ha nem hívják?” – így szorult Ellen Hutter a feszítő erkölcsök, elvárások, társadalmi szerepek és a mindezek előli, eksztatikus semmibe menekülés közé.
Eggers alkotása koncepciójában is tükrözi a kortárs mainstream horrorfilm egyszerű képletét: a karakterek pszichológiai típusokká lényegülnek, a fókusz pedig a közös konfliktusban megmutatkozó problémára vetül. A rendező első két filmjének underground jellegéhez képest már Az északi is mutatta a tömegfilm felé tolódást, az új alkotás pedig még inkább árulkodik arról, hogy az Eggershez társított egyedi megoldások kezdenek a vizuális megjelenítésre korlátozódni. A legfrissebb Nosferatu külalakja szintén különleges élmény impozáns díszleteiben, Jarin Blaschke operatőri vízióján keresztül kísérve a történéseket, viszont az eggersi kézjegyek számos esetben ötlettelen, megszokottá váló alkalmazását mindez csak aláhúzza. A szokásos beállítások mellett viszont bravúros megoldások is jellemzik a filmet, közülük pedig leginkább Thomas megérkezése Nosferatu birtokára emelkedik ki. A tudatfilmes határelmosással kivitelezett szekvencia során mindvégig kérdéses marad ugyanis, hogy a kastélyban és körülötte eltöltött idő ténylegesen megtörténik-e, vagy csupán Thomas Hutter álmodja mindezt. A megoldás innovatív, a film egyik legjellegzetesebb atmoszféráját megteremtő jelenetének mondható, viszont ezt követően a ritmus megtörik és az alkotás szerkezete csapongóvá válik, ahogy a típuskarakterek pszichológiai elmélyítése kerül előtérbe.
A nagyszabású ötletekhez sok direktornál dukál a megszokott színészgárda, és ezúttal is ezt láthatjuk a lehetőségekhez mérten megvalósulni: a legnevesebb visszatérő Willem Dafoe (Van Helsing szerepében), aki ismét képes az átlagon felülire, ezúttal mégsem mondható magához képest kiemelkedőnek. A bajuszos féldémon szerepében tetszelgő mély hangú, kelet-európai formájú Nosferatu a vámpír egy eddig nem látott, félelmetesre, de kissé komikusra is formált alakváltozata lett Bill Skarsgård alakításának köszönhetően, de mégsem ő a legemlékezetesebb. Lily-Rose Depp ugyan felérni hozzá nem, de megközelíteni valamelyest képes Isabelle Adjani alakítását, aki komoly inspirációt nyújtott a fiatal színésznőnek filmtörténeti mértékű játékával a Herzog-féle Nosferatuban, valamint a Birtoklásban.
A színészi gárda minősége, a film technikai kivitelezése és rendezése kétségtelenül erős elemei a posztjubileumi remake-nek, viszont az időről időre érzékelhető ritmustalanság, a szerkezetben tükröződő túlzott nagyravágyás és a régi történet néhol megkérdőjelezhető újraértelmezése – akár Nosferatu ábrázolása kapcsán – hiányérzetet hagy maga után. Az alapmű újbóli megalkotása semmiképp sem mondható méltatlan kísérletnek, mert Eggers már tud bánni ekkora kaliberű projekttel és pénzösszeggel: viszont a szexuális elfojtások évszázadokkal korábbra helyezett horrorja valójában nem tette szükségszerűvé Nosferatu ikonjának jelenlétét és nevét, vagy legalábbis nem sikerült teljes mértékben elhitetnie ezt a nézővel. Eggers történetei félelmetesebbek és misztikusabbak voltak, amíg a veszélyforrást nem vitte kamera elé, és amíg nem arról szólt a diskurzus, hogy hogyan néz ki a szörny. Amíg láthatatlan volt, addig is a nézővel maradt, ezt a Nosferatut viszont túl sok napfény érte.
A kiemelt kép forrása: MAFAB
