Az ELTE hallgatói magazinja
A hollywoodi filmipar éves termésének prezentálásában már hosszú ideje kiemelt szerepe van a nyár évszakának. Steven Spielberg A cápáját szokás számítani a „nyári blockbuster”-jelenség origójaként, ami a korábban holtidőnek tekintett forró hónapokban tudott hatalmas kasszasikerré válni; így a stúdiók a hetvenes évektől kezdve egyre inkább ezt az időszakot lőtték be nagy költségvetésű, sikervárományos filmjeik bemutatására.
Amerika déli államairól talán nem a horror műfaja jut először eszünkbe, pedig a forró ültetvények és mocsarak, a külső szemmel szokatlan kulturális szokások, na meg a mindenhol jelen lévő, éppen csak leplezett rasszista múlt (és jelen) remek alapját képezhetik egy groteszk rémmesének. Az errefelé történő borzalmakat bemutató irányzatot „southern gothic”-nak, azaz déli gótikának szokás nevezni; ide tartoznak Anne Rice kultikus vámpírregényei vagy A texasi láncfűrészes mészárlás kannibál redneckjei. Ennek a műfajnak a legfrissebb darabja Ryan Coogler új filmje, a Bűnösök, mely ugyan horrorként nem mutat sok újat, de helyszínével és kulturális közegével érdekesre színezi sztoriját. A film legfontosabb és legemlékezetesebb összetevője ugyanis nem az ijesztgetés, hanem a zene – egészen konkrétan a blues.
„Rend a lelke mindennek” – köpi oda a közhelyet a portás gyermekkorú főhősünknek, ezzel indokolva, miért küldte őt vissza az épületen kívülre, hogy ezúttal a bejáraton jöjjön be, ne a kijáraton. Utóbbi persze igazából semmiben nem különbözik előbbitől, a közjáték miatt pedig a tanuló el is késik, így felmerül a kérdés, milyen lelket ad egy ilyen rend „mindennek”. A korábban rövid- és dokumentumfilmeket jegyző Szimler Bálint első nagyjátékfilmje a magyar iskolák ehhez hasonló jelenségeket eredményező rendszerét és beidegződéseit veszi enyhén torz górcső alá, de kíméletlen-kényelmetlen kritikája sok minden másra is vonatkozik.
A manapság leginkább a John Wick-filmek által képviselt, ponyvás-képregényes világban játszódó, „mindenkit halomra gyilkolós” akciófilmek receptje általában nem túl bonyolult, és még a kevésbé emlékezetes darabok is jó szórakozást tudnak nyújtani másfél-két órára. A Kinyírni a világot is ezt a műfajt képviselné, de nem elégszik meg a szokásos összetevőkkel: hozzáad a képlethez egy szatirikus disztópia-hátteret, egy enyhén meta narrációt, és egy jó nagy adag poénkodást. Stílusos és egyedi műfajmix próbált volna lenni – helyette inkább annak lesz a bizonyítéka, hogy néha mégiscsak jobb a beváltnál maradni.
Az „animációs dokumentumfilm” első hallásra paradox műfaj: a dokumentumfilmek fő célja a valóság ábrázolása, az animáció pedig önmagukban élettelen tárgyak mozgásra bírásával alkotott képvarázslat. A problémán elmorfondírozva viszont rájöhetünk, hogy a kettő ötvözése számos lehetőséget kínál, hiszen sok ismeretterjesztő film és sorozat „teremt újra” már megtörtént eseményeket, ez pedig olykor könnyebben megvalósítható a rajz síkján.