Balázs Bálint Tibor Az antik drámák különböző intenzitással, de valójában folyamatosan jelen vannak a színházi repertoárokban Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusza esetében azt láthatjuk, hogy bár a rendszerváltás után két évtizedre eltűnt a magyar nyelvű színpadokról, 2014 óta látványosintenzitással jelent meg újra, és számtalan alternatív feldolgozás mellett kettő kőszínházi produkció is készült belőle. A továbbiakban ezen két előadást – Tarnóczi Jakab a Katona József Színházban bemutatott Leláncolt Prométheuszát és Tompa Gábor a Kolozsvári Állami Magyar Színházban színre vitt Prométheusz’22 című előadását – mutatom be.
Tarnóczi a Katona apró stúdióterme, a Sufni sötétségébe helyezett egy vitrint, melyben láthatjuk az – ebben az előadásban – meztelen Prométheuszt (Dér Zsolt). Azáltal, hogy szemben a drámával és a hagyományos színpadra állításokkal a titánt nem lekötözik, hanem egy kalitkába kerül, Dérnek lehetősége lesz valódi játékra, valódi performatív gesztusokat tud bemutatni, teste használatával már-már body artba hajló módon reagálni az őt körülvevő zsarnoki rendszerre. Gyakorlatilag minden szempontból ellentéte ennek Tompa rendezése, ahol a nagyszínpadon egy kísérleti laboratóriumban egy hatalmas fémvázhoz kötözik ki Prométheuszt (Igor Sambor). Sambor ezáltal nem tud egész testével, legfeljebb a hangjával játszani az előadás során, különösképp azért, mert – a drámában egyébként nem szereplő – elnyomó réteg, Zeusz és Héra is megjelenik, akik különböző pózokba állítják a titánt és szavaikkal irányítják a Kart.
A Kar a Tompa-előadásban ugyanis nem az Ókeanidákból áll, hanem a mainstream média képviselőiből: riporterekből, influenszerekből. Ők azok, akik nem csak hogy követik (tudósítják) Prométheusz szenvedéseit, hanem ki is használják. Hiszen működésük alapeleme, hogy fenntartsák a nézők érdeklődését. Tarnóczi rendezésében a Kar megmarad eredeti szerkezetében, viszont egyedül Bodnár Erika alkotja. Játékában kontrasztot alkot, hogy bár ő maga idősebb színész, mégis gyakorlatilag „tinilányt” jelenít meg a színpadon, aki kíváncsi minden eseményre, viszont semmi mellett nem képes olyan élesen kiállni, mint Prométheusz. Így az előadás mintegy azt a fejlődési ívet mutatja be, ami – szemben a Tompa-előadás Karának közönyével – valódi tettekre ösztönzi a záró pillanatban.
A két előadásnak azzal a problémával is kezdenie kell valamit, hogy a Leláncolt Prométheusz egy lassú és látványos cselekményelemektől mentes dráma. Tarnóczi előadása az idő elnyújtásával dolgozik, aminek fontos eleme a szövegrészletek loopszerű ismétlése, esetleg repetitív, rituális elemek beépítése (mint például Dér percekig tartó dörömbölése az üvegfalon). Tompa rendezése épp ellentétes módon küzd ezzel: élőkamerás és előre felvett felvételek beépítésével, a fémkeret többszöri megforgatásával, újra és újra felzengő szirénahangokkal gyorsítja, ingergazdaggá teszi az előadást.
Tarnóczi és Tompa előadásai tehát radikálisan más megközelítést alkalmaznak a dráma színpadra állításakor. Tarnóczinál a hagyományos szövegalap dominánsan megjelenik, és ehhez tartozik néhány módosítás (mint a titán le nem kötözöttsége), Tompa viszont erősebben nyúl a kiindulóanyaghoz: Zeuszt és Hérát betoldja vagy éppen a Kart gyökeresen átértelmezi. Ha szeretsz színházba járni és gondolkodni a látottakon, akkor vár az ELTE BTK színház minorja.
A színlapok elérhetők a Katona és a KÁMSZ honlapján.
A Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24 kódszámú egyetemi kiválósági ösztöndíj programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
