Dudra Zsófia Elefántok ugrálnak pókfonálon, a háttérben egy ortodox pap sétál, a kezében egy ikonnal, majd hirtelen leszakad a csillár a plafonról… Csak néhány részlet a Pókfonálon című előadásból, amelyek abszurditása ellenére a darab egészen autentikus és realista módon viszi színre öt szereplő életének tragédiáit. Rusznyák Gábor rendezése alapvetően szövegközpontú, de erőteljesen metaforikus, amelyben egyszerre hiszünk el mindent, amit látunk, és kérdőjelezzük meg folyamatosan, hogy helyesen tesszük-e. A történet alaphelyzete szerint egy férj (Lajos András) az éjszaka közepén bejelenti feleségének (Fazakas Júlia), hogy kolostorba vonul, mire a nő kétségbeesetten áthívja barátaikat, hogy segítsenek kideríteni, mi történik a férfival. Dudra Zsófia kritikája.
A darab elején egy olyan térbe csöppen a néző, ahol még a művirág is haldokolni látszik, minden fekete-fehér, idegesítően steril, és ha ez még nem lenne kellően nyomasztó, a fal helyén egy hatalmas tükör áll, amely mintha azt állítaná, a szereplők képtelenek elmenekülni önmaguktól, és szinte kényszeresen, újra meg újra szembesülniük kell a valósággal. Ez tehát a családi hálószoba és a nappali, amelyben nincs egyetlen olyan tárgy sem, amely esetleg az otthonosság érzetét nyújthatná, csak a legszükségesebbeket látjuk: a pódiumon álló kanapé és ágy, oldalt pár könyv a polcon. Az egyetlen furcsaság a térben elhelyezkedő különböző geometriai alakzatok – kockák, hasábok, kis gombolyagok – jelenléte. Ezek egyrészt kapaszkodók: van mivel babrálniuk a szereplőknek, miközben tulajdonképpen egy terápiás folyamat részeseivé válnak, ahol olyan nehéz témák merülnek fel, mint a döntés szabadsága, az életközepi válság, vagy a „mit rontottunk el?” kérdése az emberi kapcsolatokan. A másik oldalon viszont ugyanezek a tereptárgyak mutatnak rá arra is, mennyire lehetetlen egyensúlyozni egy olyan talajon, amelyik bármelyik pillanatban kicsúszhat az ember talpa alól. Így tehát a fizikai színházzal is szemez az előadás, ahogy Andu, a férj kényszeres mozdulataival igyekszik még megtalálni a helyét abban a térben, amelyből gondolatban már kivonta magát. A gombolyag fonalai egyre csak bomlanak, összekuszálódnak, Andu helyzete nem válik egyértelműbbé, sőt, a többi szereplő pozíciója is csak bonyolódik. A nézőben pedig ott motoszkál a kérdés: merre szőhetik még tovább a moirák ezeknek az embereknek az életét?
Az öt szereplő alig fér el a szűkös szobában, egyre inkább kinövik a teret, idegesen helyet változtatnak, majd a vendégek egyenként távoznak, mikor már végképp nem tudnak egyhelyben ülni. Mindenesetre az előadás nagy részében mind arra keresik a választ: Andu valóban el akar-e menni, és ha igen, miért, milyen hihető indítéka lehet? Az elsőként érkező és szinte minden mondatát iróniába burkoló Lory (Prohászka Fanni) azonnal fiatal szeretőre gyanakszik („újépítésű, modern kolostor, sokféle szolgáltatást nyújthat”), később kiderül, hogy valójában ő lett házasságtörés áldozata a következő vendég, a laza, domináns szerepben tetszelgő, de belül szorongó főorvos úr (Simon Zoltán) által. Utoljára pedig váratlanul az orvos új barátnője (Edvi Henrietta) toppan be a lakásba, aki pszichiáter foglalkozását elég oknak véli arra, hogy kezébe vegye az ügyet, és önkényesen analizáljon mindenkit a szobában.
A „terápia” közben szinte csatatérré válik a nappali, a szereplők nem kímélik egymást, és mindenki saját magát igyekszik igazolni, mígnem a „hagyjátok már abba, és menjetek haza” üvöltéstől eljutunk a térden állva könyörgő bocsánatkérésig. Az egyik legerősebb jelenet, amikor a pszichiáter Doroteea a gyerekkoráról mesél, és Andu megrökönyödötten hallgatja, majd hirtelen elkapja a karját, mintha nem akarná, hogy folytassa, mintha nem is egy idegent hallgatna, akit most lát először életében. Lajos András amúgy higgadt alakítása egyre hevesebbé válik, ahogyan a tekintetével követi Doroteea minden apró gesztusát, és szólnia sem kell, a néző már sejti: köztük valamilyen mély kapcsolat van. Ezt követi egy szintén kiemelkedő pont, amikor az alkalmi légyotton kapott, szánalmasan komikus védekezésekbe bocsátkozó főorvos úr teljesen összetörve próbálja visszarimánkodni magát feleségéhez. Simon Zoltán annyira természetesen játszik, hogy meg sem kérdőjelezhető az orvos őszintesége, aki belül egy válságban lévő, önbizalomhiányos senkinek érzi magát, míg felesége épp ennek az ellentéte: szinte sugárzik az újonnan megízlelt szabadságtól. Elsőre talán hasonlónak tűnhet Lory és Doroteea, hiszen Edvi Henrietta játékával egy megingathatatlanul erős nőalakot jelenít meg, de Loryval ellentétben az ő esetében az látszik, hogy ez a keménység csak álarc, amely mögött komoly traumák állnak.
Mindeközben a tükörfal mögött bizonyos időközönként kisebb fragmentumokat láthatunk, amelyek megnyitják a darab transzcendes vonulatát. Kereszt alakú fénysugár, ikon, egy szerzetes sziluettje – nem pusztán a kolostori lét ez, inkább egy békés, megtisztult és boldog lélekállapot, amely csak a túlvilágon érhető el. A halál felé tart tehát a történet? Nem erre utal, hogy az utolsó percekben a színpad kivilágosodik, és megtelik élettel, a feleség pirosba öltözik, meleg fény süt le a nappalira, az apuka még cetlit is rak a kislánya reggelije mellé. És mégis: a tragédia (így is) bekövetkezik. Mert az elefántok pókfonálon lógnak, és amint beesnek a porcelánboltba, összezúznak mindent, amit maguk körül találnak.
Alexandru Popa Pókfonálon című darabja Rusznyák Gábor rendezésében igazi spirituális önismereti utazás. Hiába billeg álom és valóság, evilági és transzcendens között, végig az lehet a benyomásunk: végső soron mi az igazság, ha nem ez? És ahogy a (pók)fonál összeköti a különböző cselekményszinteket, megteremtődik a szintézis, amellyel magyarázatot ugyan kapunk a történtekre, de a megoldást, hogy mit tegyünk, ha a mi életünk fonalán is elefántok táncolnak, a rendező ránk bízza.
Alexandru Popa: Pókfonálon
A magyar változatot Szűcs-Olcsváry Gellért nyersfordítása alapján Rusznyák Gábor készítette.
Szereplők:
Andu: Lajos András
Alma: Fazakas Júlia
Lory: Prohászka Fanni
Petru: Simon Zoltán
Doroteea: Edvi Henrietta
Díszlettervező – Dramaturg: Rusznyák Gábor
Jelmeztervező: Tihanyi Ildi
Súgó: Márton B. András
Ügyelő – Rendezőasszisztens: Együd Tünde
Rendező: Rusznyák Gábor
A képek forrása: https://mnsz.hu/hu/eloadasok/pokfonalon-16
