Zelena Balázs A hollywoodi filmipar éves termésének prezentálásában már hosszú ideje kiemelt szerepe van a nyár évszakának. Steven Spielberg A cápáját szokás számítani a „nyári blockbuster”-jelenség origójaként, ami a korábban holtidőnek tekintett forró hónapokban tudott hatalmas kasszasikerré válni; így a stúdiók a hetvenes évektől kezdve egyre inkább ezt az időszakot lőtték be nagy költségvetésű, sikervárományos filmjeik bemutatására. A nézők örömmel gyűltek a kellemesen hűvös mozitermekbe egy párórás kikapcsolódásra, és a színes-szagos, vizuális és narratív trükkarzenált felvonultató mozgóképek hamarosan a nyári élményvilág fontos részeivé váltak. Ebből az időintervallumból lett hát a nyári blockbusterszezon, amit a filmrajongók és filmszakértők természetesen nekiláttak számontartani, és felfedezni a szabályait. E szabályok szerint maga a szezon általában már májusban kezdetét veszi, és augusztusra nagyrészt véget is ér – a nyár utolsó hónapja már csak amolyan kifutási időszak.
Az elmúlt években azonban ez a hagyomány már nem tartotta magát olyan erősen. A koronavírus-járvány következtében jelentősen megcsappant a moziba járási kedv, mindeközben a streaming szolgáltatók előretörése is sok potenciális nézőt csábított vissza a saját otthonába. Az ilyen nehéz idők természetesen szültek pár méretes bukást (pl. Indiana Jones és a sors tárcsája, Flash – A Villám), de azért minden évben akadt egy-egy igazán nagy kasszarobbantás is, jelezve, hogy az igazi eseményfilmekre még mindig van igény (elég csak a Barbie és az Oppenheimer legendás kettős támadására gondolni).
Az idei nyár is viszonylag visszafogott lett ilyen téren, inkább szolid sikerekkel találkozunk a bevételi listákon végigpillantva. Az mindenképp bebizonyosodott, hogy az animációs klasszikusok élőszereplős remake-jeire még mindig vevő a közönség: a Disney Lilo és Stitch – A csillagkutyája lett 2025 első amerikai filmje, mely átlépte az egymilliárd dolláros álomhatárt, de a Universal és a Dreamworks Így neveld a sárkányodatja is szépen muzsikált, egyszóval a rajzolt kedvencek újraalkotásai nem fognak egyhamar eltűnni a mozik kínálatából. A szuperhősfilmek ellenben idén nem találtak akkora közönségre, mint azt az elmúlt tizenöt évben megszokhattuk. Több szempontból is érdekes nyár volt ez – az alábbiakban összeszedek párat a 2025-ös szezon legnagyobb ütőkártyáinak szánt darabjaiból, megvizsgálva a termést minőségi, és persze bevételi szempontból is.
Mission: Impossible – A végső leszámolás
Május 23-án repült be a mozikba a szezon első nagy franchise-projektje, a Mission: Impossible-sorozat nyolcadik és egyben utolsó része. A végső leszámolás címre hallgató etap valójában egy dupla finálé második fele: a 2023-as Mission: Impossible – Leszámolás – Első Rész folytatása, amely eredetileg természetesen a „Leszámolás – Második Rész” címet viselte volna, ám elődje pénzügyi alulteljesítése miatt a Paramount stúdió jobbnak látta függetleníteni őket marketingtéren. Ennek ellenére a film tényleg ugyanott veszi fel a fonalat, ahol az két éve félbemaradt: a sok lehetetlen küldetést végrehajtó Ethan Hunt (Tom Cruise) továbbra is igyekszik megállítani az Entitásnak nevezett mesterséges intelligenciát, persze az idővel is versenyt futva és mindenféle nyaktörő kaszkadőrmutatványba bonyolódva.
Christopher McQuarrie már az ötödik felvonás óta rendezi a széria darabjait, és soha nem csinált titkot abból, hogy az akciójelenetek élveznek nála prioritást: Cruise életveszélyes attrakcióit találják ki először, a forgatókönyvet pedig ezek köré írják, néha már a forgatás megkezdése után. Ez a hozzáállás mindig is pengeélen táncolt, és sajnos ebben a részben válik igazán problémássá: bár a mutatványokra tényleg nem lehet panasz (a poszteren is látható repülőgépes finálé lélegzetelállító), a szkript lyukacsossága minden korábbinál szembetűnőbb, és ez bizony az élmény kárára megy. Az előző etapban még ígéretes AI-jal látványosan nem tud mit kezdeni a film, így inkább meg sem próbál érdekes helyzeteket alkotni, amelyekben hőseinknek ki kellene cselezniük – inkább meghagyja egy leginkább csak emlegetett gonosz erőnek. A rajzfilmfigurává redukált emberi antagonista, Gabriel (Esai Morales) Ethannel közös múltja is be volt lebegtetve legutóbb, McQuarrie azonban ezzel sem vesződik, az akkor feltett kérdéseinket egyszerűen nem válaszolja meg. A hézagok és logikátlanságok talán egy nonstop akciómaratonban még elnézhetőek lennének, A végső leszámolás viszont meglepően csínján bánik a már emlegetett attrakcióival, és a kis híján háromórás (!) játékidő második felére tartogatja őket, az első kb. másfél órát teljes egészében cselekményének szentelve. Az pedig, ugye, nem az erőssége, és figyelemelterelő zúzások nélkül ez sajnos elég szembeötlő. Emellett az is feltűnhet a film ezen szakaszában, hogy a mellékszereplők milyen gyakran „foglalják imába” Ethan Hunt nevét: már-már komikusan sokszor hangzik el, hogy ő az emberiség utolsó reménye, az egyetlen potenciális megmentőnk, tulajdonképpen egy messiás. A film olyan szinten túlzásba esik ezzel, hogy e sorok írójában felmerült a gyanú: itt már nem is annyira Huntról, mint inkább magáról Tom Cruise-ról van szó. Ez kombinálva azzal, hogy az akciócsoport többi tagja ezúttal a főhőstől különválasztva, kevésbé fontos mellékszálakon mozog, hagyott némi furcsa ízt a számban a moziból kijövet.
Minden felsorolt probléma ellenére az új Mission: Impossible borzasztónak sem nevezhető: teljesen jól elszórakoztat, sok negatívum inkább csak utólag visszatekintve tűnik fel. Így sem vált azonban a nyár bevételi nyertesévé: 600 millió dollár közelében állt meg, mely valószínűleg már önmagában is kevesebb, mint a Paramountnál remélték volna, és akkor még nem beszéltünk a gyártási költségekről. A produkció elkészítése – elhúzódó forgatással és a színészsztrájkkal is megnehezítve – az ipari pletykák szerint 400 millióba (!!!) is fájhatott a stúdiónak, ami csak egy egymilliárdra rúgó bevétel mellett lett volna kifizetődő. Ennek az elérése persze reménytelen volt, eddig egyik Mission-film sem hozott ennyit, és a „kétrészes film” marketingstratégia sem bizonyult nézőcsalogatónak. Egy rendesen megírt forgatókönyv talán jobb szájhagyományt biztosított volna – de ezt már csak halkan teszem hozzá.
F1
Apropó felfújódott költségvetés! Az Apple és a Warner nagy dobása, az F1 június 27-én gurult be a mozivásznakra Joseph Kosinski rendezésében és a legendás Jerry Bruckheimer produceri felügyelete mellett. Az állítólag 300 millió dollárt kóstáló projekt sokakat késztetett szemöldökfelvonásra, ugyanakkor Kosinski a Top Gun: Maverickkel már bizonyított a blockbuster-rendezés terén, szóval a pénzügyi aggodalmaktól függetlenül lehetett egy jó kis régimódi spectacle-filmben reménykedni. A Formula-1 világába kalauzoló sztori hagyományos sportfilmsablonokat követ: adott egy problémákkal küszködő csapat, amely utolsó esélyeként megszerez egy, a karrierje csúcsától már igencsak messze járó pilótát (Brad Pitt, ki más), hátha felrázza őket. Ez a felrázás persze rázósan indul, konfliktus is akad a csapat fiatal sztárjával (Damson Idris), de, ahogy sejthető, szép lassan csak elkezdenek jóra fordulni a dolgok.
Ha valaki egy jó értelemben tradicionális, minden szempontból kielégítő eseményfilmre vágyik, nos, az F1 az ő filmje. A cselekmény tökéletesen bizonyítja, hogy nem feltétlenül kell eredetinek lenni a működéshez – egy jól bevált toposzokból építkező sztori máig élvezhető, ha ügyesen és színvonalasan csinálják meg. Izgalmas autóverseny-jelenetek (többek közt a Hungaroringen is), Hans Zimmer-féle zene, és biztos kézzel szőtt dramaturgia biztosítja, hogy azok is megtalálják itt a számításukat, akik egyébként nem különösebben rajonganak a motorsportért. Külön üdítő, hogy a film mer nyíltan cheesy lenni, beleáll a pátoszos pillanatokba, és utána nem gúnyolja ki önmagát egy önreflexív poénnal – ez utóbbi már egy jó ideje elterjedt szokás a hollywoodi filmekben, öröm látni, hogy lehet ezt másként is csinálni. Brad Pitt igazi sztárkisugárzással viszi el a hátán az alkotást, de a többi színészre sem lehet egy rossz szavunk se, köztük Javier Bardemmel, és Kerry Condonnal, aki a film aranyos (és egyáltalán nem erőltetett!) szerelmi száláért is felel.
A pontos költségvetés sosem tisztázódott: bár a készítők 200 millió dollárra esküsznek, a 300-as pletyka is tartja magát a pénzügyek iránt érdeklődők körében. Az mindenesetre biztos, hogy a költségek egy részét a szponzorok állták, és van is termékelhelyezés a filmben bőven (ami, mivel sporteseményekről szól, teljesen realisztikus a saját világán belül is). Ezt figyelembe véve az összehozott 626 millió dolláros bevétellel valószínűleg kifizetődött az F1 – és ezt őszintén meg is érdemli.
Jurassic World: Újjászületés
A nyár legzsúfoltabb hónapja kétségkívül a július volt, ennek kezdetét pedig a Universal stúdió Jurassic Park/World franchise-ának új darabja, az Újjászületés jelentette. A hónap 2. napján bemutatott film a dinós széria új irányát hivatott kijelölni: az előző etapok túlbonyolított cselekményéhez képest visszakanyarodik egy egyszerű, szigeten túlélős sztorihoz. Míg az említett előzmények a dinoszauruszok az egész Földre kiterjedő elszabadulásával kecsegtettek, az Újjászületés szerint ez fenntarthatatlannak bizonyult, és az őslények az Egyenlítő vidékére szorultak vissza. Egy ilyen „vadrezervátumba” szervez titkos akciót egy gyógyszercég, egy új szívgyógyszer kifejlesztéséhez ugyanis a szauruszok biológiai mintáira lenne szükség. Zsoldosok és tudósok csapata kel hát útra, amely során természetesen nem minden sikerül terv szerint.
Ez a mintavétel jó cselekményütemező elemként szolgál, végrehajtói pedig olyan kedvelhető sztárszínészek, mint Scarlett Johansson és Mahershala Ali, akik a kötelezőt hozva fenn is tartják a figyelmünket – kár, hogy igazi személyiségből minimális jutott csak nekik. Még a komolyabb akciók előtt mindenki ömlesztve elmeséli a saját személyes traumáit és motivációit, hogy később ezek ne legyenek útban, és onnantól teljesen sablonfigurákként követhessük őket. Az 1993-as eredeti Jurassic Park írója, David Koepp visszatért, ám új forgatókönyve nemhogy nem ér az eredeti nyomába, egyenesen összecsapottnak érződik. Ha az F1 a klisék ügyes használatát prezentálta, a Jurassic World: Újjászületés a tökéletes ellenpólusa: a filmnek a legegyértelműbb közhelyeken kívül láthatólag semmi ötlete nincs a cselekmény továbbgördítésére, az ilyen mértékű rájuk támaszkodás pedig szemforgatós filmélményt szül. Ezen nem segít a sztoriba erőltetetten belepasszírozott civil család jelenléte sem (úgy tűnik, Jurassic-film nem létezhet veszélybe kerülő gyerekszereplő nélkül), amelynek tagjai önmagukban sem túl érdekesek, és így még a játékidőt is fölöslegesen elveszik a (legalább szórakoztató) főhőscsapattól, megvonva tőlük az utolsó lehetőséget is, hogy kifejtettebb karakterekké váljanak.
Gareth Edwardsrendező ugyan bizonyította már, hogy ért a vizuális lenyűgözéshez (a 2014-es Godzilla tökéletes példa erre), és pár látványosabb szekvenciát most is rittyent nekünk, de sokat ő sem tud javítani a helyzeten (ez gyaníthatóan annak köszönhető, hogy igencsak későn kapta meg a direktori pozíciót). Némi korrekt dinózást azért így is kapunk, és ez, úgy néz ki, sokaknak elég is volt: a film ugyan elődei milliárdos bevételét nem érte el, de 860 millió dollár fölötti eredményeivel (180–225 millió körüli költségvetés mellett) így is a nyár egyik nagy nyertesévé vált financiális téren. Hiába, a dinoszauruszok továbbra is abszolút eladhatók. A folytatás szinte bizonyos, remélhetőleg legközelebb a minőségre is egy kicsit több figyelmet fordítanak.
Superman
Július 11-én érkezett meg a szezon első szuperhősfilmje, a Warner és James Gunn új mozis univerzumának alapkövét letenni hivatott Superman, mely egyúttal az ikonikus hős első önálló filmje is 2013 óta. A DC-képregények világának ezen új adaptációszériáját logikus lépés volt vele elkezdeni, még úgy is, hogy a mű kicsit mélyvízbe dobja a nézőit: a szabályokat nem magyarázza túl, a zsebdimenziók és metahumánok szinte már mindennaposnak számítanak az újdonsült franchise-t benépesítő emberek számára. Ebben az eleve elemelt univerzumban lehetünk tanúi Superman (David Corenswet) egy, az átlagosnál kicsit húzósabb hetének, amely során több fronton is komoly fenyegetéseket kell leküzdenie – melyek mögött természetesen nemezise, Lex Luthor (Nicholas Hoult) áll.
A film külsőségeiben kifogástalanul szórakoztat. A rendezést és írást is magára vállaló James Gunn ügyes kézzel festi fel elképzeléseit, a már említett képregényes világábrázolástól kezdve a jellegzetes színskáláig. Még a rá korábban erősen jellemző humorát (lásd A galaxis őrzői-filmek) is okosan visszább fogta itt, felismerve az alapanyag más igényeit. A casting is kiváló: Corenswetre illik a figura, Hoult egészen remek gonosz, és Rachel Brosnahan is telitalálat Lois Lane-ként. Blockbusterként önmagában tehát jól szuperál a Superman, a problémák inkább ott kezdődnek, amikor Gunn valami univerzálisat próbál megfogalmazni a karakterről. A piros gatyás hős színtiszta jóságát egy cinikus világgal állítja szembe, amely azonban (minden túlzása ellenére) néhol kicsit túl közel áll a miénkhez, ahonnan nézve a felmerülő kérdések már jóval bonyolultabbnak érződnek. Luthor például Superman hatalmának ellenőrzését és korlátozását veti fel a kormánynak, de ezt a témát a film inkább elhessegeti – hiszen az ezt kiötlő karakter velejéig gonosz, miért lenne akkor bármiben igaza? Mint ahogy Luthor irigységét sem boncolgatja részletesen, hiába viseli annak tárgya a „Superman”, azaz „emberfeletti ember” nevet, ami azért felvethet pár érvet az érzés jogosságáról. Az új Superman-film tehát belefut a brand azon korlátaiba, amelyek minden olyan esetben előkerülnek, ha valaki nagy állítást szeretne tenni a figuráról: végső soron úgyis kénytelen azt a konklúziót levonni, hogy „Superman azt fogja csinálni, amit jónak lát, senki nem parancsolhat neki, úgyhogy örüljünk neki, hogy a mi oldalunkon áll, és jót cselekszik”. Egyfajta naiv optimizmusra sarkall az új alkotás, bizalmat szavazva a nagy hatalommal bíróknak, ez pedig 2025-ben nehezen megengedhető luxusnak érződik. Így hiába telik el szórakoztatóan a két óra, a filozofikusabb nézők vegyes érzésekkel távozhatnak a vetítésről.
Pénzügyileg mindenesetre jól indul az új DC-univerzum: 225 milliós költségvetésére jelenleg 615 milliónál tartó bevételt hozott a kezdőfilm. Ellenben meglepő lehet az a tény, hogy ezidáig a Superman az év legtöbb bevételét hozó szuperhősfilmje, és az év hátralevő részét elnézve ez így is fog maradni. A nem is olyan rég még milliárdot milliárdra halmozó műfaj nem a legerősebb évét zárhatja 2025-ben, ennek pontos okait pedig csak találgatni lehet. Talán a Marvel elmúlt évekbeli ingadozó minőségű projektjei, talán az összekötött mozis univerzumok trendjének elmúlta lehet mögötte. Azért reméljük, a zsáner ki tud tartani egy ilyen nehéz időszakban is.
A Fantasztikus 4-es: Első lépések
A júliusi darálóba 25-én lépett be a másik szuperhősös versenyző, a Disney és a Marvel aktuális projektje, mely egyben első próbálkozásuk a legendás képregényes csapat, a Fantasztikus Négyes adaptálására (korábban más stúdiók már vászonra álmodták őket, több-kevesebb sikerrel). A gumitestű Reed Richards (Pedro Pascal), a láthatatlanná váló Sue Storm (Vanessa Kirby), a lángra kapó Johnny Storm (Joseph Quinn) és a kősziklaember Ben Grimm (Ebon Moss-Bachrach) által alkotott kvartett ezúttal ráadásul nem egy megszokott eredetmesélő filmet kapott. Az Első lépések egy alternatív, 60-as évekbeli univerzumban játszódik, mely Reed feltaláló zsenijének köszönhetően technológiailag fejlettebb a miénknél, és a csapat ténykedése a tartós (világ)békét is elérte itt. Egy szuperhősös blockbusterbe persze azért kell valamilyen fenyegetés, ezt pedig a Galactus nevezetű bolygófaló entitás jelenti, aki minden eddiginél nagyobb kihívás elé állítja a Négyest.
A már említett retrofuturisztikus világ igazán szemet gyönyörködtető: az esztétika rajongóinak mindenképp kötelező darab az új Marvel-menet. A stúdió az utóbbi években túlzásba vitt CGI-mánia helyett ezúttal jóval nagyobb hangsúlyt fektetett a fizikai díszletekre, kellékekre és jelmezekre, és nem is olcsóskodták el, így a nézőt is könnyen beszippantja ez a kellemes múlt-jövőkép. Szerencsére a cselekmény sem marad a színvonal alatt: bár kicsit döcögős montázsokkal kezdődik (itt kicsit megszaladt a vágóolló, John Malkovich jeleneteit például teljesen kinyesték), amint beindul a sztori, nincs megállás, és egy igazán eposzi kalandot kapunk. A grandiózus izgalmak közepette az érzelmi szál sem vész el: mozgóképes inkarnációik közül a Fantasztikus Négyes itt érződik leginkább egy családnak, aminek köszönhetően csak még jobban szorítunk értük. A színészek a Marveltől megszokott módon tökéletesen vannak kiválogatva, mindenki hozzátesz valamit a nagy egészhez (egyedül Moss-Bachrach kap egy kicsit kevesebb játékidőt és ezáltal lehetőséget, de ő is remekül teljesít az animált kőréteg „alatt”).
Matt Shakman rendező tehát megugrotta a lécet, és megcsinálta az eddigi legjobb Fantasztikus 4-es-filmet, ám a stúdiónál így sem lehetnek felhőtlenül boldogok. Ezen a ponton ugyanis kijelenthető, hogy az Első lépések lett az idei nyári szezon vesztese: jelen pillanatban 520 millió dollárnál jár a bevétele, és nagyon magasabbra már nem fog jutni. Ez kombinálva a 200 millió fölötti költségeivel igencsak alulteljesítésnek számít, még ha az árát éppen hogy vissza is tudja hozni. Úgy tűnik, a Marvel tényleg elvesztette a közönség bizalmát az elmúlt öt évben, de persze az is közrejátszhatott, hogy mozis téren négyesünk sosem volt kasszarobbantó – na meg persze a Supermannel se volt jó ötlet versenyeztetni. A pozitív kritikai fogadtatás mindenesetre félsiker, segítheti a brand helyreállítását, Fantasztikusék pedig remélhetőleg új rajongókat szereznek a jövőre bemutatandó új Bosszúállókban.
Összegzés
Izgalmas mozis nyár volt ez, sok színes, látványos blockbusterrel; még ha nem is sikerült mind tökéletesen, valamilyen pozitívumot mindegyik fel tudott mutatni, amiért megérhette beülni rá. A bevételek terén Hollywood még mindig nem egészen talált rá régi önmagára, de egy korrekt szintet hozott, úgyhogy nagy aggodalomra még nincs oka a rajongóknak (a költségvetésekre mondjuk továbbra is jobban figyelhetnének a stúdiók). Én személy szerint a mozis élményeim szempontjából jó nyarat zárhatok: laza, szórakoztató, „nyárias hangulatú” filmeket élhettem át, és számomra leginkább ezért az érzésért éri meg várni az aktuális blockbusterszezont.
Képek forrása:
https://collider.com/thread/most-anticipated-summer-movie
https://www.imdb.com/title/tt9603208/mediaindex/?ref_=mv?ref_=mv_sm
https://www.imdb.com/title/tt16311594/mediaindex/?ref_=mv?ref_=mv_sm
https://www.imdb.com/title/tt31036941/mediaindex/?ref_=mv?ref_=mv_sm
https://www.imdb.com/title/tt5950044/mediaindex/?ref_=mv?ref_=mv_sm
https://www.imdb.com/title/tt10676052/mediaindex/?ref_=mv?ref_=mv_sm
