Károlyi huszonhat évnyi emigrációja során szoros kapcsolatot tartott fenn mind a külföldi, mind a magyar kommunistákkal. Egy alkalommal – elmondása szerint – megmentette Rákosi életét, a harmincas években pedig a Szovjetunióba is eljutott. Milyen volt a kapcsolata a kommunistákkal? Mit tapasztalt moszkvai útján? A cikkből minden kiderül.
Legutóbbi cikkünkben Károlyi Mihály már huszonhét évig tartó emigrációját tengette: az első világháború után megbukott a nevével fémjelzett őszirózsás forradalom és az általa vezetett köztársaság, majd a gróf a vörösterror idején családjával elmenekült. Azóta megjárta Firenzét, Dalmáciát, angol, francia és amerikai földet, időközben Magyarországon pedig elítélték hazaárulásért. Károlyi kapcsolatba került a nemzetközi baloldallal – többek között az angol Munkáspárttal és az Internacionálé vezetőivel is –, és ő maga is egyre inkább balra tolódott az ideológiai spektrumon.

„[Az első világháború idején] még csak szocialista sem voltam” – írja Károlyi, majd az őszirózsás forradalomra már így emlékezik vissza: „Azt reméltük, hogy [a köztársaság kikiáltása] majd eltéríti a szélsőbaloldali elemeket a bolsevizmustól” – vagyis ezzel (is) próbálták elkerülni a társadalom radikalizálódását. „Magyarország ekkor még nem volt érett szocialista rendszerre, előbb egy demokratikus fejlődési szakaszon kellett átmennie.”
„A mi hibánk a túlzott liberalizmus és a demokratikus eszmékhez való ragaszkodás volt” – így idézte fel az akkori eseményeket. Károlyi utólag megbánta, hogy 1918-ban nem engedték szabadjára a forradalmi indulatokat, mert ha kitört volna az anarchia, „a parasztok birtokba vették volna a rég áhított földet […], és ezáltal erősen az új rendhez kötődtek volna. Így el lehetett volna kerülni mind Kun Bélát, mind az ellenforradalmat.”
A húszas években, emigrációja idején a nemzetközi köztudatban egyre inkább úgy vált ismertté, mint „a vörös gróf”. New Yorkban például – elmondása szerint – felkérték, hogy vitázzon Alekszandr Romanov orosz nagyherceggel. „Ő védené és képviselné a cárizmust, én pedig a szocializmust, végül pedig reklámot csinálnánk az aszpirinnak.” (Ezek a kapitalisták… még a szocializmusból is üzletet tudnak csinálni!)

Magyar kommunistákkal is tartotta a kapcsolatot: Ausztriában gyakran meglátogatta Lukács Györgyöt, a marxista filozófust és a tanácsköztársaság népbiztosát. Kun Bélával is többször találkozott, hogy egy lehetséges politikai együttműködésről tárgyaljanak, rossz viszonyuk miatt azonban a közös munka nem jött létre. Regénybe illő leírást kapunk a bujdosó ex-népbiztosról: „A sötét szemüveg és a fekete szakáll a felismerhetetlenségig megváltoztatta külsejét. Szobáját csak sötétben hagyta el” – ugyanis illegálisan tartózkodott Bécsben. „Beszélgetés közben újra és újra kigombolta, majd begombolta a mellényét, ami nála biztos jele volt annak, hogy félre akar vezetni.”
A húszas években visszatért Magyarországra Rákosi Mátyás, aki 1919-ben szintén szerepet vállalt a tanácsköztársaságban – a magyar hatóságok 1925-ben elfogták. Itt következik Károlyi nagy pillanata, amivel megváltoztatta a történelem folyását: megmentette Rákosi életét. Erről – igen tömören – így ír: „[M]ivel Magyarországon statárium volt érvényben, Rákosit a bitófa fenyegette. Munkához láttunk: az Emberi Jogok Ligája és angliai liberális és munkáspárti barátaim segítségével elértük, hogy Rákosiék ügyét áttegyék a polgári bírósághoz, és ezzel megmentettük az életüket. […] Rákosit tizenhat évig börtönben tartották.”

Ilyen egyszerű a történet, és bár Károlyi már nem érte meg ’56-ot, azt még ő maga is látta, milyen rendszert épített ki később ez az ember, akit ő ekkor – elmondása szerint – megmentett. Ezt a rendszert azonban itt nemigen emlegeti.
Rákosi egyébként 1940-ben ismét „megmentésre szorult”: Sztálin az 1848-as szabadságharcban zsákmányolt magyar zászlók visszaszolgáltatásáért cserébe Rákosi szabadon bocsátását kérte, ezzel – Romsics Ignác megfogalmazásában – „valószínűleg az életét mentette meg”, és ezáltal is erősítette feltétel nélküli kötődését a sztálini rendszerhez.
De térjünk vissza a húszas évekhez: ekkortájt Károlyi már a Szovjetunióról is pozitívabban vélekedett, bár nem értett egyet az ott alkalmazott módszerekkel. Ezzel egy időben az európai szociáldemokráciáról is így fogalmazott: „jelenlegi módszereivel nem visz közelebb bennünket a szocialista társadalomhoz” – vagyis az európai baloldal politikájával sem volt elégedett.
1931-ben felkérték Károlyit és feleségét, hogy vegyenek részt egy csoportos látogatáson a Szovjetunióban, és írjanak tapasztalataikról. Károlyinak tulajdonképpen igen pozitív benyomásai voltak – habár enyhe részrehajlásról tanúskodik néhány elejtett gondolata, például: „semmiféle, netán kedvezőtlen tapasztalat sem változtathatta meg a rendszer iránti rokonszenvemet.”
Egy egész sor érdekes megfigyelése volt az új rendszerrel kapcsolatban: A termelés gyorsítása érdekében például sokszázéves kápolnákat bontottak le, a helyére villamosvonal épült a munkások számára, mert „ez fontosabb volt, mint a történelmi ereklyék megőrzése.” (Bár ennek lehetett valami köze a „múlt végleges eltörléséhez” és a vallás üldözéséhez is…) A Szovjetunióban „ateista múzeumokat” is létesítettek, ahol „a vallásellenes propaganda elsősorban arra irányult, hogy felvilágosítsa az elmaradott embereket a primitív babonák tarthatatlanságáról és az egyes vallási szekták egészségre ártalmas és higiéniaellenes szokásairól. Tulajdonképpen alapvető egészségügyi oktatás folyt itt.” (Logikus, hiszen: „a vallás a nép ópiuma”.)

Károlyiék nem tudtak rendesen aludni, mert a légkalapácsok éjjel is dübörögtek. „Megmagyarázták, hogy bevezették a huszonnégy órás, váltott műszakos, megszakítatlan munkát, annak érdekében, hogy a gyárak megszakítás nélkül dolgozhassanak és idő előtt teljesíthessék az ötéves terv előirányzatait.”
A Szovjetunió külföldi tőkéseket – köztük olasz fasiszta üzletembereket – előszeretettel látott vendégül, és kifejezetten a külföldi látogatók számára egy XIX. századot idéző szállodát tartottak fenn, ahol – Károlyi szavaival élve – fiatal nők működtek a bárban. Bár hivatalosan az állam keményen fellépett a prostitúcióval szemben, ezeket a nőket „nem küldték átnevelő tanfolyamra, ellenkezőleg, éppen a nyugati diplomaták örömére helyezték oda őket. Azzal indokolták ezt, hogy az államnak nagy szüksége van külföldi valutára, és ezeket a hölgyeket dollárban és fontban fizetik.”
„De a kommunizmus az ilyen hibák ellenére is ekkor még heroikus korszakát élte […] A kommunizmus fénykora volt ez” – írja Károlyi; bár ma már történészek és közgazdászok között nem ördögtől való gondolat, hogy a Szovjetunió valójában még csak szocialista rendszernek sem nevezhető. Pogátsa Zoltán közgazdász például kizsákmányoló „bürokratikus államkapitalizmusnak” nevezte.
Útja során Károlyi ismét híres kortársakkal rázhatott kezet: többek között George Bernard Shaw-val is. A nagy drámaíró egy alkalommal eldicsekedett a történettel, amikor Sztálin szemébe mondta: „[é]n már jóval Lenin születése előtt kommunista voltam.” (Ez egyébként elvileg azt jelentené, hogy Shaw már 14 éves kora előtt hithű elvtárs volt.) Károlyi emellett találkozott Buharinnal, a kommunisták elsőszámú teoretikusával, aki – állítólag – ezt mondta neki: „Nyilván megfigyelte már, hogy mi, bolsevikok, nem ragaszkodunk minden körülmények között az elméleteinkhez.”

A gróf Alekszej Tolsztoj íróval, az orosz sci-fi próza atyjával a művészet szerepéről vitatkozott, Lenin özvegyétől, Nyina Krupszkajától pedig a nagy Vlagyimir Iljicsről szóló legendás történeteket hallhatta, szinte első kézből. A vörös gróf egy pionírtáborban találkozott Maxim Gorkijjal is, erről így emlékezik meg: „amikor [Gorkij] megtudta, hogy én is ott vagyok, azt mondta, hogy kezet akar szorítani velem.” Úgy tűnik, Károlyinak keletebbre is komoly hírneve volt.
Károlyi még egy régi ismerőssel, Kun Bélával is összefutott, akivel továbbra sem voltak jóban, és bár Kun lelkes sztálinistaként élt Moszkvában, őt is kivégezték a „nagy tisztogatások” idején 1938-ban, csakúgy, mint a fent említett Buharint. A kivégzések száma az NKVD hivatalos adatai szerint eléri az egymilliót, emellett sokszázezer embert küldtek a gulágra, kényszermunkára.
A vörös gróf tehát rendszeresen találkozott a magyar kommunistákkal, akik mindkét magyarországi kommunista diktatúrában szerepet vállaltak, és – saját szavaival élve – a harmincas évek elején a „kommunizmus fénykorának” volt tanúja a Szovjetunióban. Idővel azonban aggasztó hírek érkeztek, az évtized végén jött a Molotov–Ribbentrop-paktum, majd egy újabb világháború. Károlyi a második világégés után végre hazatérhetett, de hogy mi történt vele a kiépülő Rákosi-rendszerben – a cikksorozat következő és egyben záró részében erre is fény derül.
Források:
Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül (Európa könyvkiadó, Budapest, 1982)
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Osiris kiadó, Budapest, 2000)
Jörg Baberowski: Felperzselt föld. Sztálin erőszakuralma. (Európa Kiadó, Budapest, 2015)
A képek forrása:
https://gallery.hungaricana.hu/hu/SzerencsKepeslap/1208830
https://www.chronicle.com/article/postmodern-stalinism
https://divany.hu/offline/lenin-felesege
https://press-files.anu.edu.au/downloads/press/n2129/html/ch03.xhtml
https://neb.hu/hu/v-a-nagy-terror
Wikipédia
https://fineartamerica.com/featured/soviet-propaganda-poster-stalin-ship-srdjan-kotarlic.html