A lány az nagyon is van! – Csapó Ida kiállítása a Kesztyűgyárban

Egy zimankós januári estén felszálltam a Blaha Lujza tér sarkán várakozó 99-es buszra, s a kék járművel elvitettem magam a Magdolnanegyed szívébe. Úticélom a Kenguru és a Liza, a rókatündér című filmekből ismert Mátyás tér volt, pontosabban a tér sarkán álló hajdani kesztyűgyár, amely ipari múltját levetkőzve immáron közösségi házként és galériaként funkcionál, az itt lakó polgárok örömére. E falak között nyílt meg 2025. január 14-én Csapó Ida „…a lány az éppen, hogy csak van…” című kiállítása, amely harminc, párnahuzatba álmodott portréval kíván gondolatokat ébreszteni a női szerepvállalással kapcsolatosan az odalátogatókban. Akad köztük ókori matematikus és romantika korabeli írónő, diplomata és háborús embermentő, számítástechnikus és dadaista képzőművész. Mindannyian hozzátettek valamit a világhoz, és ami talán a legjobban összeköti őket, azt az angolszász terminológiából kölcsönzött „történelmi nővériség” (historical sisterhood) fogalmával lehet kifejezni. E közös, a múltat, jelent és jövőt áthidaló kapocs megjelenítéséről, továbbá a sok eseteben úttörő, nagyon is innovatív életutakról esik szó a tárlatot bemutató cikkben.

Elsőnek érdemes elidőzni, és kicsit ízlelgetni a címet. „… a lány az éppen, hogy csak van…”. Az önálló portrét kapott Lesznai Anna monumentális – több mint 1300 oldalas (!) –, a századfordulós Magyarország korrajzának, valamint önéletrajzi elemekkel bőségesen átszőtt női fejlődésregénynek egyaránt beillő Kezdetben volt a kert-jéből kiragadott részlet ez, ahol minden mozzanatnak jelentősége van. A mondat tulajdonképpen nem teljes értékű. Pontozás vezeti be és pontozás vezeti ki, nincs eleje, se vége, nincs nagybetű és nincs mondatvégi írásjel. Egy pillanatra mintha már-már azt az értelmezési lehetőséget sugallaná, hogy „…a cím az éppen, hogy csak van…”, kitéve ezzel az itt látottakat az eljelentéktelenítődés veszélyének. Ez azonban gyökeresen ellentmond az újságíróból lett autodidakta képzőművész, Csapó Ida eredeti szándékának. Noha a feminista olvasat, amelybe leheletnyi provokáció is vegyül, konkrétan utal a „láthatatlannak tartott” női jelenlétre, az igazi hangsúly mégsem ezen van. A valódi lényeg ugyanis a felelevenített nőalakokban rejlik, akik a művészet segítségével a 21. század női és férfiai számára azt az üzenetet hordozzák, hogy a bekezdés elején megidézett lány az „éppen, hogy csak” helyett „nagyon is” van. E folyamatnak köszönhetően, a rejtett gondolati terelés révén vált a Lesznai Anna-idézet a kiállítás sorvezetőjévé, ráirányítva a figyelmet a konkrét személyekre és értékteremtő munkásságukra.

A magyar irodalom egyik legkülönlegesebb vállalkozása Lesznai Anna grandiózus műve
(Kép forrása: Moly.hu)

De hogyan jött létre a kiállításon látott nők sora? A szellemi előképet és az ötletforrást a 20. század második felének neves amerikai művésze, Judy Chicago híres-hírhedt A vacsora parti-ja (The Dinner Party) jelentette. A hat éven keresztül (1974–1979), több száz ember aprólékos közreműködésével készült installáció, vagy ha úgy tetszik „ember nélküli performansz” egy háromszögletű asztalon terített meg a történelem és mitológia harminckilenc neves nőjének, átfogva az ókor, a kereszténység és a felvilágosodás, valamint a 19–20. századi polgárosodás világát. A vacsorára meghívót kapott a mezopotámiai istenasszony, Istár, és vele kéz a kézben a bölcsesség Szófiája; de asztalhoz ülhetett a matematikus Alexandriai Hüpatia és a középkori misztikus látnok, Bingeni Szent Hildegárd, továbbá a modern idők több olyan jeles feministája, politikai aktivistája vagy képzőművésze is, mint például Mary Wollstonecraft vagy Virginia Woolf. Közülük utóbb többen is bekerültek a Mátyás téren látható válogatásba.

A híres-hírhedt előkép, Judy Chicago A vacsora parti-ja
(Kép forrása: brooklymuseum.org)

Csapó Ida a maga résztvevőit számos különböző szempont mentén igyekezett kiválasztani. Elsősorban olyan nőket keresett, akik munkásságuk révén értékes módon járultak hozzá a társadalmi fejlődéshez, és elősegítették a női egyenjogúság elismerését, illetve elismertetését. De legalább ennyire fontos aspektus volt az is, hogy életútjuk példaképként állhasson a 21. század útkereső és új szerepekre rálelő női előtt. A tájékozódást megkönnyítve – egy-két kivételtől eltekintve – a portrék párokat alkotnak, vagy a működési terület, vagy az adott pályaívben mutatkozó hasonlóságok révén. Így kerülhetett egymás mellé az első magyar orvosnő, Glücklich Vilma és a modern betegellátás, valamint az ápolónőképzés megalapozójának számító Florence Nightingale. Az irodalmi pálya kapcsolta össze a Nyugatban publikáló Kaffka Margit és Török Sophie (Tanner Ilona) alakját, míg az ecset teremtett közösséget a 20. századi magyar képzőművészet két jelentős női alkotója, Fialka Olga és Modok Mária között. Más esetben a színpad szeretete vonzotta egymáshoz a Színészotthont alapító Gobbi Hildát és az Osztrák-Magyar Monarchiából elszármazó, a filmjei és forradalminak számító technológiai találmányai révén egyaránt világhíressé vált Hedy Lamarrt.

A kiállítást megnyitó Tatai Erzsébet művészettörténész szerint a műalkotások „virtuóz, karakteres cérnaképek”. A hímzés szó használatát tudatosan kerülő művésznő varrógép segítségével, egyvonalas varrástechnikával készített portréi félúton vannak a grafikus rajz és a kézi varrás között. Ez a technika lehetővé teszi, hogy az arcképeket markáns jellemvonásaikkal együtt, a maguk tisztaságában ragadja meg, lemosva róluk ezzel az utókor minden értékítéletét. Ez különösen a példaadás szándékánál kap kiemelt jelentőséget, lévén így csak és kizárólag az adott női életútra koncentrálhatnak a szemek. A szépség egy sajátos megvalósulási módja ez, amely többféle konnotációban van jelen a „varrott vásznakon”. Itt van egyszer a kézzelfogható, már-már magától értetődő női szépség, amely azonban nem csak a bájról és a küllemről szól. A szépség ugyanis – túl a külalakon és a megjelenésen – testet ölthet az adott életútban, kifejezve ezzel a vállalt élethivatás, valamint az elvégzett feladat nemességét, kiragadva ezzel a nőt a férfiszem tanúsította „szebbik nem” felfogásából. Ugyanakkor legalább annyira szemet gyönyörködtető az a képekből áradó technikai letisztultság, amely a konkrét műalkotás felől közelít a szépség fogalmához.

Virtuóz, karakteres cérnakép. Vagyis egy nem hagyományos Lesznai Anna portré.
(Kép forrása: szerzői felvétel)

Rendhagyó maga a kiállítótér is. A párnahuzatokra felvitt arcképek egy egymást keresztező, felülnézetből X-alakba rendeződő drótszálon függenek, újfent finom provokációra késztetve ezzel a szemlélődőt. Feminista olvasatban ez az elrendezés ugyanis kísértetiesen hasonlít a háztartási feladatok egy tipikus vállfajára, amely a sztereotip nézetek szerint többnyire a nők „otthoni munkakörének” számít. Az igazi lényeg ezen túl a példamutatásban bomlik ki finoman és módszeresen, a meghittségen és az intimitáson keresztül. Csapó Ida a családjától örökölt textíliákra és rongydarabokra vitte fel cérnaképeit, ez pedig az asszociációk révén az otthon, valamint a dunyhák és vánkosok világának bensőséges légkörét idézi fel a képzeletben, ahol nyugalomban lehet időzni, és ahol van esély a feltárulkozás megélésre. Ezek a sűrű sorokba rendezett, kivitelezésüket tekintve letisztult portrék, ahogy a szövetek közelségében szemlélődő befogadónak megmutatják valódi tekintetüket, feltárják a vonásokban rejlő gondolatokat és az életben megmutatkozó, bárki számára adott lehetőségeket a szemkontaktus és az elmélyedés segítségével.

Rendhagyó térbeliség és kiállítási mód a Kesztyűgyár Galériában
(Kép forrása: szerzői felvétel)

Egyediség tekintetében Hanna Höch cérnaképe emelkedik ki. A német képzőművész – akit férfikollégái sokáig csak „elbűvölő és tehetséges amatőrnek” tartottak – jóformán a dadaista mozgalom egyetlen, nemzetközi szinten is jegyzett alkotója. Höch egy osztrák költő, Raoul Hausmann révén ismerkedett meg a Tristan Tzarahoz köthető mozgalom berlini kollektívájával, és neve ezután nem sokkal már ott szerepelt az Első Nemzetközi Dadaista Vásár kiállítói között. Karrierje az 1920-as évek weimari Németországában ívelt fel igazán, amikor fotómontázsaival és kollázsaival szerzett magának hírnevet. Dinamikus és lázadó személyisége, alkotásainak több rétegben kibomló kontextusa, továbbá a rá jellemző kritikus humor kiemelkedő művésszé tette, akin a Harmadik Birodalom éveinek kényszerű hallgatása sem fogott. A halála előtt Párizsban és Berlinben már retrospektív életműkiállítást tartottak tiszteletére (1976). Csapó Ida az ő öröksége előtt tiszteleg vonalvezetésével.

Dadaista cérnaportré Hanna Höch stílusában
(Kép forrása: szerzői felvétel)

Alexandriai Hüpatia és Ada Lovelace (Ada Byron) a Mona Lisa-szerű mosolyukkal és megkapó hajkoronájukkal egyből magukra vonják a figyelmet. Az antikvitás legismertebb női polihisztorát és a „paralelogramma-hercegnőt” a matematika és a reáltudományok szeretete „vonzotta egymáshoz”. Az Alexandria városában élő Hüpatia a Kr. u. 4–5. század fordulóján tevékenykedett. A hellenisztikus filozófia bűvöletében élő lány aktív művelője volt a „bölcsesség tudományának”, a csillagászatnak és a filozófiának, de sokáig őt tartották az asztrolábium és a hidrométer feltalálójának is. (Azóta a tudománytörténet bebizonyította, hogy ezen mérőeszközök már Hüpatia előtt is léteztek, noha konkrét feltaláló nem köthető hozzájuk.) Klasszikus művekhez írt kommentárjaival és csillagászati kánonjával komoly hírnevet szerzett a Földközi-tenger keleti medencéjében, ám élete tragikus véget ért: 415-ben máig tisztázatlan körülmények között hunyt el, vélhetően politikai indíttatású gyilkosság áldozata lett. Alakját a 18. századi felvilágosodás fedezte fel újra magának, nevét jelenleg a Hold egyik krátere őrzi.

Alexandriai Hüpatia alakja Raffaello Sanzio: Az athéni iskola című freskóján
(Kép forrása: wikipedia.hu)

Ada Lovelace az angol romantika egyik leghíresebb költőfenoménjának, Lord Byronnak az egyetlen törvényes gyermekeként látta meg a napvilágot 1815-ben. A kor társadalmi szokásainak megfelelően házasodott, és a férje által biztosított egzisztenciális háttér megadta számára azt a lehetőséget, hogy foglalkozhasson gyermekkori szenvedélyével, a matematikával. Az 1830-as évek közepén ismerte meg a modern analitikus számológép feltalálóját, Charles Babbage-ot, akivel (elméletben) közösen megalkották az első programozási nyelveket, melyek később ősforrást jelentettek a mai számítógépekhez használt mechanizmusok számára. Noha egyes életrajzírók és történészek kétségbe vonják Lovelace tényleges hozzájárulását a fejlesztéshez, neve mégis összefonódott a számítástechnikával; tiszteletére róla nevezték el az Amerikai Egyesült Államok védelmi minisztériumának egyik programnyelvét (Ada).

Alexandriai Hüpatia (balra) és Ada Byron (jobbra) kettős portréja
(Kép forrása: szerzői felvétel)

A sort még hosszasan lehetne folytatni. A teljesség igénye nélkül e helyen nem került bemutatásra a vészkorszak borzalmai közepette embereket mentő Slachta Margit és Boldog Salkaházi Sára, a világ első női követének számító Bédy-Schwimmer Rózsa, vagy a filozófiai és szépirodalmi írásaival a 20. századi irodalom kiválóságának számító Simone de Beauvoir. Mindannyian – legyen szó magyarokról vagy külföldiekről – az egyetemes emberi történelem és nőtörténelem kiemelkedő alakjai, akiknek életútja ihletforrásként és inspirációként szolgálhat a mának a múlt tükrében, de egyben a jövő nagy kérdéseit is szem előtt tartva.

A kiállítás megtekinthető a Kesztyűgyár Galériában 2025. február 7-ig.

A Kesztyűgyár Galéria Facebook-oldala: https://www.facebook.com/kesztyugyargaleria

Author

Ajánlott cikkek