Megjelenítve: 1 -10 / 12 eredményből

A lány az nagyon is van! – Csapó Ida kiállítása a Kesztyűgyárban

Egy zimankós januári estén felszálltam a Blaha Lujza tér sarkán várakozó 99-es buszra, s a kék járművel elvitettem magam a Magdolnanegyed szívébe. Úticélom a Kenguru és a Liza, a rókatündér című filmekből ismert Mátyás tér volt, pontosabban a tér sarkán álló hajdani kesztyűgyár, amely ipari múltját levetkőzve immáron közösségi házként és galériaként funkcionál, az itt lakó polgárok örömére. E falak között nyílt meg 2025. január 14-én Csapó Ida „…a lány az éppen, hogy csak van…” című kiállítása, amely harminc, párnahuzatba álmodott portréval kíván gondolatokat ébreszteni a női szerepvállalással kapcsolatosan az odalátogatókban. Akad köztük ókori matematikus és romantika korabeli írónő, diplomata és háborús embermentő, számítástechnikus és dadaista képzőművész. Mindannyian hozzátettek valamit a világhoz, és ami talán a legjobban összeköti őket, azt az angolszász terminológiából kölcsönzött „történelmi nővériség” (historical sisterhood) fogalmával lehet kifejezni. E közös, a múltat, jelent és jövőt áthidaló kapocs megjelenítéséről, továbbá a sok eseteben úttörő, nagyon is innovatív életutakról esik szó a tárlatot bemutató cikkben.

(Csak) Elképzelt Univerzum?

Este hat óra. Elcsendesedett a Klauzál téri Vásárcsarnok. Csak a kihűlt asztalok és letakart ládák emlékeztetnek a délelőtti piachangulatra, s egyre halványabban pislákolnak a közeli Spar fényei. Ám az emelet csak most kelt igazán életre. Ugyanis a dualizmus patináját őrző, a közelmúltban szépen felújított árkádok alatt halkan morajló tömeg fogadja az arra járókat, akik képről-képre vándorolva kerülhetnek közelebb az Univerzum titkaihoz – legyen szó egyéni történet felgöngyölítéséről vagy a csillagködök végtelen távolságában felsejlő, a létünk nagy kérdéseire irányuló filozófiai gondolatok megleléséről. A különböző terekben, apró beugrókban lévő pontok sokasága szabadon bejárható, s különlegessége, hogy a kozmikus tájképek formáját öltő alkotások alapját az egyik leghétköznapibb anyag, a por ihlette. Hiszen a „a por a világ példázata (…) mert egészen anyagi értelemben az a maradék, amely a létezésről tanúskodik, annak bizonyítéka, de még inkább a célja, hogy a világmindenség része legyen.” E szavakkal vezette be a művészetkedvelő nézőket 2024. november 27-én Pecsics Mária fotográfus az általa létrehozott Elképzelt Univerzumba, amelynek földi otthonául ezúttal az erzsébetvárosi Ladó Galéria szolgált.

Szintetikus színvarázs

Nagy és Kemény. 2.0. E szavak hallatán gyűlt egybe a Keleti Károly utca művészetkedvelő közönsége a Képező Galéria hatalmas üvegablakai előtt 2024. szeptember 5-én csütörtök este, hogy megcsodálhassa a kortárs hazai képzőművészet két kiemelkedő alakjának fényben ragyogó alkotásait. A tárlat fő érdeme azonban az, hogy nem merült ki Kemény György (1936–) és Nagy Bernadette „Nade” (1953–) munkásságának közös nevezőre hozásában, hanem jóval túlmutatva az alkotói-művészeti, valamint a kurátor által megálmodott egység megvalósításán, egyfajta szellemi kirándulásra hívja nézőit a színek és árnyalatok világába. Ahogy Dr. Mészáros Flóra művészettörténész fogalmazta meg nyitóbeszédben, az alternatív cím – Találkozások – talán sokkal többet mond a látottakról, mint azt elsőre gondolnánk, így képzettársításainkra és a lélek színekre rezonáló rezdüléseire hivatkozva mi is körbejártuk a budai galéria szeptemberi kiállítását.

Gyógyító Művészet

A festmények néha titokzatos varázzsal bírnak. Vajon mi lehet az a bűbájos erő, amely évszázadok óta rabul ejti a kíváncsi ember tekintetét, mi lehet az a vonzás, melynek hatására hosszú órákat is eltöltünk egy-egy vászon előtt, sakkjátszmába bonyolódva tekintetünk és a részletek között? Megeshet, hogy a válasz talán annyira profán, hogy sutba dobhatjuk minden előre megfogalmazott elméletünket és műelemző koncepciónkat egy-egy, a rejtély nyitját jelentő elem kedvéért – amint azt a művészi viccnek és ötletes reklámnak egyaránt beillő, az ausztriai Bad Ischlben található Kur-Apotheke gyógyszertár sikátora sugallja.

Op-art mesék a világűrben

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy villanyszerelő. Ez a villanyszerelő minden nap felkelt, megmosdott, magához ölelte szerszámosládáját, majd kilépett ferencvárosi lakásából. Otthonát elhagyva első útja a buszmegállóba vezetett, ahonnét a kék vasparipák felkaptattak vele a Várhegyre. Főhősünk ugyanis ott dolgozott. Igen, dolgozott, hisz kellett a fény a művészet templomában. Az ő egyszerű és csendes munkája nyomán kapott díszkivilágítást a magyar művészet számos remeke – Csontváry Kosztka Tivadar, Kondor Béla, Victor Vasarely vagy épp Gross Arnold – mialatt a kulisszák mögött ihlet született.

A (majdnem) kívülálló – Gondolatok Szabó Emma Szerintük 18 vagyok című tárlatáról

A Bartók Béla Boulevard galériasorához szokott finom lélek egy teljesen másik világba csöppenhetett bele 2024. április 11-én az erzsébetvárosi Telep-Art Galériában. Már maga a helyszín is beszédes: a Telep. A sosemvolt Erzsébet sugárút nyomvonalán fekvő hely különös arcok és matricák, idegen nyelvek és változatos sörök egyvelege – vagy ha úgy tetszik, telepe – ahol a kocsmai hangulatot magunk mögött hagyva falépcsőn juthatunk fel a fehéren megvilágított emeleti térbe. Még ha nyitva is az ablak, s odalentről beszűrődik a kinti zsibongás, érezni, hogy az itt kiállított anyagok és formák, színek és arcok más tájakra kalauzolnak. Ma például a IX. kerületi Jaschik Álmos Művészeti Szakgimnázium falai közé.

Testekkel beszélnek

Tegnap reggel Zsigmond Soma barátom elhívott a kiállítására. Puskin utca 2., TIM Stúdió, közel van az egyetemhez [az ELTE Bölcsészettudományi Karához – a szerk.], épp át tudok ugrani. Azt már láttam, hogy Soma jó verseket ír és ezek meg is jelennek, szoktam is olvasni őket. Társszerzőjét akkor még nem ismertem, de feltételeztem, és ez be is bizonyosodott, hogy Demeter Balázs a képzőművészeti részért felelős. Székely Tímea cikke.

A kávézás kertje

A budai Fonódó. Suhanó Duna-part, csendbe burkolózó Hűvösvölgy, az egyenesen is kanyargó Váralja vagy a buborékba fúló Budafok. Megannyi sárga csík tekereg inda módjára a főváros B betűs oldalán, s mi nap mint nap láthatjuk ablakaikból az ismert csodákat: a Várat, a Gellérthegy hatalmas szikláját, a Városmajor patinás villáit. De mi a helyzet a rejtett varázzsal? Egy-egy balkonnal, a fátyolként összeboruló ágak játékával, a kávé- és péksütemény-illatú kis közökkel? A megélt pillanat varázsával. Mert minden egyes megálló megannyi történetet rejt, emberi sorsokat, a Múlt és a Jelen összefonódását.

            Az ehhez hasonló nagybetűs pillanatok megélésében segédkeznek a kávézók. Otthonos zugok, elmélyülésre vagy épp a zsivajban való elveszésre alkalmas helyek, amelyek nagyszerű kiindulópontjai az érzéki és vállalkozó szellem intellektuális kalandozásainak. Hajdanában Budapest Közép-Európa egyik kávéfővárosa volt. A békebeli idők azóta korrá nemesedtek, ám az ízek és a történetek megmaradtak. Sőt mi több, gazdagodtak. Ezt a gazdagságot segíti feltárni és megélni a 19-es járat, amely úgy is ismeretes, mint: a Cukorvillamos. Tömő Ákos írása.