Op-art mesék a világűrben

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy villanyszerelő. Ez a villanyszerelő minden nap felkelt, megmosdott, magához ölelte szerszámosládáját, majd kilépett ferencvárosi lakásából. Otthonát elhagyva első útja a buszmegállóba vezetett, ahonnét a kék vasparipák felkaptattak vele a Várhegyre. Főhősünk ugyanis ott dolgozott. Igen, dolgozott, hisz kellett a fény a művészet templomában. Az ő egyszerű és csendes munkája nyomán kapott díszkivilágítást a magyar művészet számos remeke – Csontváry Kosztka Tivadar, Kondor Béla, Victor Vasarely vagy épp Gross Arnold – mialatt a kulisszák mögött ihlet született.

            Titokban ugyanis a villanyszerelő hazavitte magával az alkotás örömének mécsesbe gyűjtött lángját, hogy otthon, az esti lámpa fényénél új s új világok keletkezzenek. S ez így ment majdnem fél évszázadon át, míg össze nem állt egy életmű, amely főbb vonásaiban újra megeleveníti a nagy elődök ecsetvonásait, olykor felelgetve nekik, máskor új irányokra kalandozva velük.

            Ötven év – nagyjából ezer kép. Így számszerűsíthető Furmann Lajos eddigi pályaíve. Bevallása szerint mindez csak hobbiként kezdődött annál a bizonyos esti lámpa fényénél, a hobbiból viszont hamar szenvedély lett, a szenvedély pedig tevékeny alkotómunkához vezetett. Ennek köszönhető tehát, hogy a Magyar Nemzeti Galéria egykori villanyszerelője most – 2024. május 8-án – az Üllői út 60. szám alatt található Budapest Art Brut Galériában (BAB Galéria) nyithatta meg saját, a bemutatásra került festmények keltezése alapján mintegy négy évtizedet átfogó tárlatát.

            A falon függő képek egy tulajdonságukban szinte kivétel nélkül megegyeznek: mindegyik a világűrből, valós és képzelt tájak határmezsgyéjéről közvetít üzenetet a földi szemlélőnek. A speciális helyszín és a tér az, ami a Furmann-festmények sajátos vonása, ám ahhoz, hogy megismerhessük az önálló stílus megtalálásának történetét, vissza kell mennünk a gyermekkori emlékek világába. 1961 fülledt nyara volt, augusztus 19-e, és az Üllői út mentén – talán a hely sem véletlen – egy tányérsapkát keresett a kisfiúi tekintet, alatta a világ első emberével, aki az űr magasából láthatta a kék bolygót. A szovjet kozmonauta, Jurij Gagarin épp ezekben a napokban látogatott családja társaságában Magyarországra (1961. augusztus 19–22.) ám a Gagarin-láz és a vele együtt berobbanó űrkorszak már ez év áprilisa óta izgalomban tartotta az egész emberiséget, keleten és nyugaton egyaránt. Az irodalom, a divat és a filmek világa mind-mind feleltek a hívószóra, s egyre-másra érkeztek a mozgóképszínházakba vagy a könyvesboltokba ennek a láznak a produktumai. Isaac Asimov és Stanisław Lem, később Darth Vader és Mézga Aladár voltak ennek az univerzumnak szerzői vagy szereplői, akiknek az alakja a kisebbek és a kamaszok kozmoszba vágyó ábrándjaiban élt jelen évtizedeken át. Nem volt ez másképp az ifjú Furmann Lajos esetében sem, aki a teremtő fantázia révén alkotott egyedi világot – a teljességre való törekvés igényével.

            „A képeket nézve mintha mindegyik külön kis ablakocska lenne, bennük párhuzamos univerzumokkal” – hangzott el a kiállítás megnyitásakor a személyes jóbarát, dr. Bencz Zoltán méltatásában. Kétségtelenül igaza van, hisz aki rápillant a Kaptár (2012) vagy a Geometriai fantáziák (ez esetben nem lehet megadni egy évszámot, mivel többször is előfordul a kifejezés, a művek pedig nem alkotnak egységes sorozatot) című képekre, rögvest elveszhet az apró részletek feltérképezése nyújtotta örömben. A Furmann-vásznakkal szemezve néha az az ember érzése, mintha apró bélyegképek egymás mellé illesztett kompozícióját látná, bár – május révén – az utcán sétálgató matrózblúzos, fehér inges diákok ablaküveg mögötti látványa olykor egy-egy op-art jellegű érettségi tabló asszociációját is előhívja. Itt megemlítendő a mester titka: Furmann Lajos általában az asztalon kezdi el az egy-két hónapon át csiszolgatott képeit, amelyeken tűecsettel viszi fel elsőként a figurát, majd ehhez társulva ölt alakot a háttér és a táj, s kerül térbe az addig lebegő sziluett.

Alapvető koncepciójának tekintetében ez a fajta ábrázolásmód rokonítható a Gross Arnold által megálmodott, Arnoldiának elkeresztelt, az apró mikrokozmoszok színes harmóniájába vesző mesevilággal, ám a Vasarely-től ellesett op-art transzformációja révén mindez teljesen más irányt vesz. A buja növényzettől dús, szinte idilli tér helyett a teljes sterilitás uralkodik, s a laudációt jegyző dr. Bencz Zoltán szavait idézve a „csodálatosan hajlított terekben” lévő emberek között nincs, és nem is alakul ki érdemi kapcsolat, mintha alakjai csak arra várnának, hogy a művész keze helyett a néző ösztönözze őket a találkozásra. Ez az igény – mely talán burkolt üzenet az elidegenedés korunkban egyre inkább terjedő rémével szemben – ötven esztendő alatt sem változott meg: az ábrázolt személyek vonásai a sci-fi műfajára emlékeztető akvarelleken majdnem minden esetben ugyanazokat az érzelmeket tükrözik. 

            Ebből a szempontból talán az egész kiállítás legerősebb képe a Honnan jöttünk, Kik vagyunk, Hová megyünk (1999) című alkotás. Középen áll a szikár vonásokkal megáldott emberpár, akik a pehelykönnyű papírrepülőre emlékeztető alakzatról tekintenek a messzeségbe. Balra, a hátuk mögött rongyos állatbőr-köntösben, bottal a kezében lépked az ősemberpár, mozgásuk dinamikus, de mindenki tudja, hogy ők már a múlté. De a jövő, az bizony kérdéses. A csillagok sötétjébe kis kép gyanánt ékelődik be egy űrállomás, az objektumot körbefogó keret viszont hatásosan jelzi, hogy ez még nem az a szféra, melyet elértünk. Ez még csak a jövő, a lehet, hogy nem is olyan közeli jövő, amely… biztos, hogy jó nekünk? Az emberpár ugyanis nem arra néz, bár arcuk azonos oldalra fordul, s mintha keresnék azt a tájékot, hol tudnának meg többet sorsuk alakulásáról. Nem a jövőbeli hajlék érdekli őket, hanem a Föld – hisz aki kutakodásuk tárgyát jobbra fordulva szemével követi, hirtelen visszacsöppen a galéria közegébe, és a szomszédos műveket szemlélő hús-vér emberek morajló zümmögésébe.

            A kiállítás címe: Op-Art Life. De mennyivel szebben hangzik, hogy Humán Op-Art, ahol a hideg és lecsupaszított geometrikus absztrakció mellett legalább olyan fajsúllyal jelennek meg az emberi körvonalak. S ahol konkrét kapcsolat csak tér és ember között van – és ott sem minden esetben (!) – míg az ember és ember egymáshoz való közelítését már a nézői képzeletnek kell végrehajtania, egyúttal rádöbbentve magunkat arra, mennyire fontos az alkalmi és szoros baráti társakhoz való kötődés és annak ápolása a földi szférában. Ha a cikk írójának választania kellene egy képet mint személyes kedvencet a szerda este látottak közül, akkor az mindenképp a festő pályájának kezdetéhez tartozó Az utcán (1980), vagy az Esti fények (1981) lenne. A korabeli filmplakátokat és képzőművészeti stílust megidéző alkotások világos és meleg tónusokkal vonják be a csillagok atmoszféráját, sajátos szinkronba hozva ezzel embert és végtelent, azt üzenve felénk: „Így is lehetne.”

            A BAB Galériában megtekinthető kiállítás azonban messze nem egy életmű lezárása. Furmann Lajos most is aktív képzőművész, aki saját elmondása szerint jelenleg egy operameséket bemutató képsorozaton dolgozik. A Varázsfuvola op-art változata? Hmm… miért is ne? Bízzunk benne, hogy a sorozat elkészültét követően továbbíródik e nem mindennapi villanyszerelő meséje.

Furmann Lajos Op-Art Life című kiállítása díjmentesen megtekinthető 2024. május 8. és 2024. június 7. között a Budapest Art Brut (BAB) Galériában hétfőtől-péntekig 10:00-18:00 között.

Részleteket és tovább képeket lásd a Facebookon: https://www.facebook.com/babgaleria