Délutáni avantgárd műfaj – PowerPoint Triptichon

Hommage á Han Anna (1943–2019)

„Először megidézzük a személyt, majd megidézzük a művet, s végül hidat képezünk az életmű és az alkotó között” – e szavakkal vette kezdetét 2024. június 6-án délután az óbudai Kassák Múzeumban tartott Hommage á Han Anna (1943–2019) című pódiumbeszélgetés. Az Uitz Béla és az orosz ikon/avantgárd-kiállítás mellékeseményeként megrendezett programon a Han Anna-iskola növendékei emlékeztek meg egykori mesterükről, aki maga is ezer szállal kötődött a századfordulós orosz művészet, valamint az avantgárd témájához. A rendezvény alcíme – Vizualitás és irodalom az orosz szimbolizmus és avantgárd műfajában – hű maradt magához, ám az előadói műfaj terén észrevehető volt némi újragondolás. A lehető legjobb értelemben.

            A pódiumbeszélgetés ugyanis nem kifejezetten a meghívottak, hanem a levetített PowerPoint-bemutatók és az elhangzott szövegek segítségével valósult meg, hidat képezve ezzel a három részre tagolt előadás epizódjai között. Dr. Gyimesi Zsuzsanna kulturológus, Dr. Egeres Katalin nyelvtanár és filmes szakember, továbbá Dr. Golub Xénia irodalomtörténész – mindannyian hajdani Han Anna-tanítványok – tökéletesen tartották magukat az idő geometriájához, és pontosan háromszor harminc percben adtak körképet mentoruk oktatói pályájáról, az el nem készült nagy Műről, miközben fel-felvillantottak színeket és alkotókat e virágzó és művészetszemléletével máig lélegzetelállító korból.

            „Csak Borisz Paszternakhoz, és egy kicsit Oszip Mandelstamhoz értek” – vallotta magáról szerényen Han Anna, holott, mint az Gyimesi Zsuzsanna felvezetőjéből kiderült, korántsem pusztán Paszternak-kutató volt. Fiatalkorától kezdve széleskörű tudással vértezte fel magát, egyszerre kreatív és innovatív szelleme pedig diákok generációit sarkallta arra, hogy tág horizontokat átfogva összefüggésekben gondolkozzon, figyelve az apró részletek láncolatára és a szellem összetartó erejére. Az ELTE BTK Orosz Nyelv és Irodalom Tanszékén az orosz Ezüstkor (az 1890-es évektől nagyjából az 1910-es évek végéig tartó szellemi-képzőművészeti korszak az orosz kultúrában) és az avantgárd témakörében tartott szemináriumai legendássá váltak, s korántsem csak a minőség jegyében megkövetelt szigor vagy az elhangzottak miatt. Tanórái szellemi és emberi értelemben is kohéziós erővel bírtak, mely talán a legértékesebb tulajdonság egy egyetemi oktató esetében. Hitte és vallotta, hogy „a hagyománytörés csak akkor hiteles, ha teljes ízében ismered azt a hagyományt, amit tagadsz”, s ennek jegyében kutatta kíváncsi tekintettel az orosz avantgárd jelenségeit, amelyet inkább tartott hagyománymeghaladásnak, mintsem a szó szoros értelmében vett hagyománytörésnek. E gondolatot kibontva fedezett fel számos kapcsolódási pontot az orosz irodalom és festészet között, ám ezek kifejtése már részben a tanítványaival való közös munkára – mintegy tizennégy orosz irodalomtörténész és kulturológus szerzett doktori fokozatot a kezei alatt – valamint a körvonalazódó nagy Műre hárult.

            A szimbolizmus és az avantgarde kora az orosz művészeti kultúrában – ez lett volna a címe annak a gigantikus, kétnyelvű forrásgyűjteménynek, melynek részleteivel a második blokkban Egeres Katalin ismertette meg a hallgatóságot. Az eredeti ötlet a Magyarországon leginkább Andrej Belij-értelmezéseiről ismert kollégától, Szilárd Lénától eredt, aki még az 1990-es években javasolta Han Annának, hogy állítson össze egy, a korabeli orosz sajtóra és művészetelméleti írásokra támaszkodó antológiát. A világszerte hiánypótló alkotás kezdetben 21 szöveget és 400 képet tartalmazott volna, ám ahogy a kutatócsoport a vizsgálni kívánt témába mélyedt, egyre-másra újabbnál újabb források és összefüggések láttak napvilágot. Végül arra jutottak, hogy 110 szöveg és 1200 kép került volna bele e kétkötetesre tervezett tudományos opuszba, amelyből csak az első könyv 1048 oldalt tett volna ki… Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogram (OTKA) által 2002 és 2006 között felkarolt projekt lendületesen haladt a maga útján, a szövegek gondozásán pedig mintegy 26 fordító munkálkodott egyidőben, ám a tervezett feladat – még az oroszországi tudományos támogatás ellenére is – jóval túlnőtt egykori megalkotóin. Az elkészült fordításokat és tanulmányokat részenként publikálták ugyan különféle folyóiratokban, ám az egységes kiadásra végül sosem került sor.

            Az időrendben és tematikusan csoportosított források négy nagyobb fejezet mentén oszlottak volna el, melyek tervezett beosztása el is készült. Az első nagyobb egység az „Átmenet kora” címet kapta, mely az orosz reformkornak nevezett 1860-as évektől az 1880-as évek végéig mutatta volna be az orosz művészeti élet átalakulását, kezdve az akadémizmus és a realizmus válságával, és azok megújulásával. A második fejezet az 1890-es években induló (a festőművész Alekszandr Benois, és a főként az Orosz Balettben végzett munkájáról ismert Szergej Gyagilev által fémjelzett) Művészet Világa csoportosulás (oroszul: Mir Isszkusztva) úttörő tevékenységéről kívánt széleskörű beszámolót adni, míg a harmadik fejezet a kortársnak számító, de leginkább az 1900-as és 1910-es években kibontakozó Kék Rózsa Csoport és a Moszkvai Festőiskola orosz művészetre gyakorolt hatását ismertette volna. A teljes második kötetet – amelyet egyben a felosztás negyedik fejezetének szántak – az orosz avantgárd tízes-húszas években felemelkedő, az egyetemes művészettörténetre is óriási hatással bíró irányzatai tették volna ki. A teljesség igénye nélkül olyan alkotók és művészek szövegei szerepeltek volna e kötet lapjain, mint Mihail Vrubel, Alekszandr Rodcsenko, Vlagyimir Majakovszkij, Natalja Goncsarova, Olga Rozanova vagy Pavel Filonov.

A diasorokból felépülő virtuális oltárkép utolsó ecsetvonásait Golub Xénia irodalomtörténész vitte fel a kivetítőre, konkrét művek és alkotók révén idézve meg e hallatlanul színes korszak művészeti életét. Visszarepültünk az időben száztizenegy évet, lélekben pedig a hallgatóság minden tagja a moszkvai Óorosz művészeti tárlaton járhatott, amelyet 1913 februárja és májusa között láthatott a közönség. A jórészt magángyűjteményekből érkező, elsősorban XIII–XV. századi ikonokat bemutató kiállítás valósággal revelatív erővel hatott a korszak orosz művészeire és kritikusaira. Nem véletlen, hogy az Ezüstkor egyik zászlóshajójának tartott Apollón folyóirat is mint „a művészet ünnepét” méltatta a négy hónapon át látogatható tárlatot. (Az ikongyűjtésben és restaurálásban kulcsszerepet jásztó Ilja Osztrouhov pedig megkapta az utókortól „az orosz művészet Kolumbusza”-titulust.) A látottak érzékelhetően megérintették a kor művészeti közegét is, a költő Makszimilan Volosin és a művészetteoretikus Nyikolaj Punyin esszéket szenteltek az orosz ikon eredetiségének, a szakralitásban megbúvó erejének, miközben kiemelték a nyugati kultúrától való különbözőségét, és a dekadensnek vélt új irányzatoktól történő elkülönülését. Az előadás zárásaképpen pedig Natalja Goncsarova, a XX. század egyik legeredetibb orosz művésznőjének életművébe nyerhettünk betekintést – az ikonfestészet szemszögéből. A modern európai áramlatokat az orosz művészeti hagyománnyal és folklórral ötvöző festőnő az 1910-es években sajátos ikonográfiát hozott létre vásznain, melyek sajátos színezetet adnak a századforduló világának – akkori és mai szemmel egyaránt.

Öt esztendeje már, hogy Han Anna az égi irodalomtudomány művelője lett. A Földön hagyta örökségül a félbemaradt, mégis létező nagy Művet, de ami még fontosabb, hogy elültette növendékeiben az ösztönző szellem és a történeti-alkotói kreativitás magvait. „Munkásságának legnagyobb ereje a szóbeliség volt, a szavaiban megnyilvánult gondolati kicsiszoltság” – összegezte egyik fő erényét Gyimesi Zsuzsanna, s ez a gondolati kicsiszoltság ma tovább élt e három tanítvány jóvoltából, akik egy színes triptichonnal idézték meg a szemléletteremtő tanár emlékét és szellemiségét. A falakról pedig stílusosan az orosz avantgárd másik szakavatott ismerőjének, Uitz Bélának Ikonanalízise kacsintott ránk, végleg hidat képezve életművek és alkotók, korok és emberek között.