Nagy Boglárka Miért a nem romák mesélik a romák történeteit? A Romakép Műhely ezúttal olyan helyi kezdeményezéssel foglalkozott, amely – Magyarországon kivételes módon – arra irányul, hogy a romák a saját narratívájukat alakíthassák ki. A beszélgetés vendégei Rácz Béla roma politikai aktivista és Bogdán Péter kutató, oktatás- és pedagógiai szakértő voltak.
Az esemény arra a Nógrádmegyerben végzett különleges emlékezeti aktivizmusra fókuszált, amelyben mindkét meghívott megkerülhetetlen szerepet tölt be: a helyi emlékezetpolitikai törekvések az első romák alapította szegkovács kisipari termelőszövetkezet történetének megőrzésére irányulnak. Idén jelent meg többek között Bogdán Péter Roma polgárosodás Nógrádmegyerben: egy szegkovács kisipari termelőszövetkezet históriája 1951-től 1991-ig című kötete, amelyet Rácz Béla szerkesztett. A beszélgetést Bánóczki Hajnalka és Simonyai Lujza, a kurzus résztvevői moderálták.
A nógrádmegyeri szegkovács kisipari termelőszövetkezetről készült kötet, ahogyan Rácz Béla fogalmazott, valójában nem mást, mint „az emberiség történetét” tartalmazza. A kisipari termelőszövetkezet idősebb Rácz Béla vezetésével alakult meg a Rákosi-korszakban. Ekkor negyvennél több roma család fogott össze, az 1970-es években a KTSZ már több mint háromszáz embernek adott munkát. Bogdán Péter így foglalta össze a szövetkezet működésének körülményeit: „Az MSZMP központi bizottságának 1961-es határozata kimondta, hogy etnikai alapon nem működhet párhuzamos gazdaság Magyarországon. Azt állította, hogy a romák nem ismerhetőek el nemzetiségként, és hogy szociálpolitikai kérdésként kell rájuk tekinteni. Hogy mégis megmaradhatott a szegkovács kisipari termelőszövetkezet Magyarországon, az annak köszönhető, hogy az idős Rácz Béla megtalálta azokat az ipari igényeket, amelyek a szocialista iparban megkerülhetetlenné tették a szövetkezetet. Olyan szintű termelést mutatott fel, hogy a Szovjetunióba és Jugoszláviába is exportálni tudott.”
A kovácsmesterség nem csak ipari tevékenység, hanem a cigány kulturális identitás eleme: így bír téttel az etnikai alapon szerveződő ipari egység. Kérdés azonban, mennyiben kényszerhelyzet, hogy a romák a történelem folyamán olyan foglalkozásokat űztek, amelyek – akárcsak a szegkovács mesterség – veszélyesek az egészségre. Ahogyan a beszélgetés vendégei kiemelték, a foglalkozás gyakorlása nem független a társadalmi folyamatoktól, amelyekhez a romáknak alkalmazkodniuk kellett. „A török hódoltság idején az akkori Budán élő romáknak talán a 40-50 százaléka fegyverkovács volt. Ez nem roma kulturális elem volt náluk, hanem szükség volt erre a típusú szakmai tudásra az országban” – fogalmazta meg Bogdán Péter. Rácz Béla hozzátette azt is, hogyan tölt be a szegkovács mesterség ezen túl identitásformáló szerepet:
„Ez a népünkhöz kötődő tudás, amelyet a cigányok Indiából hoznak magukkal. A kovácsmesterség olyan ősi foglalkozás, amely azóta létezik, mióta az emberiség feltalálta a fémet. Kapcsolódik a túlromantizált traveller életformához is, a lázadáshoz, a rendszeren kívüliséghez.”
Az „emberiség története” idézet arra a folyamatra vonatkozik, amely során egy ősi mesterség tökéletesítéséből polgárosodási folyamat indul ki. A nógrádmegyeri történet azért szemléletes, mert – ahogyan arra a beszélgetés többször visszakanyarodott –, az egyik legmélyebben beágyazott sztereotípiával áll szemben: azzal, hogy a cigányok nem dolgoznak. Rácz Béla kifejtette, hogy valóban változást hozott a KTSZ működése a cigányok életkörülményeiben és megítélésükben, azonban arra is rávilágított, hogy már a rendszerváltás előtt meghúzódtak a társadalomban azok az előítéletek, amelyek később egyre inkább felszínre jöttek:
„Azelőtt két szegregátumban éltek a romák a településen, az egyikben a muzsikusok, a másikban a kovácsok. A szövetkezet működését követően viszont be tudtak költözni a faluba, taníttatni tudták a gyerekeiket, kiszámíthatóvá vált a keresetük, lehetőségük volt tehát olyan közösségi életet élni, amelyet korábban nem. A nem romák szemében ez valóban elismerést eredményezett, ezzel együtt azonban irigységet is kiváltott. A ’80-90-es években voltam gyermek. Hiába éreztem ekkor jobb viszonyt a romák és a nem romák között, mégis érzékelhető volt, hogy a nem romák szemében a cigányok így is csak cigányok maradnak. Ez a kettősség ma is létezik: hiába lehet például Péternek három diplomája, akkor is csak egy »büdös cigány« marad.” A korábbi „kisebb-nagyobb” ellentéteket a 2000-es években már olyan nyílt rasszista megnyilvánulások követték a településen, mint amikor a Magyar Gárda Nógrádmegyerre érkezett. A vonulásuk útját a helyi romák autókkal állták el. „Ebben az esetben is csak a cigányok álltak ki magukért, a nem romák nem érezték ezt a saját ügyüknek, sőt, valószínűleg sokan örültek is, hogy jön a gárda” – tette hozzá Rácz Béla.
A szövetkezet ma nincs roma tulajdonban és nem foglalkoztat romákat. Ez a tendencia a kisajátítás és az úgynevezett „whitewashing” (fehérre mosás) fogalmakkal írható körül: a szervezetet Rácz Béla szerint kisajátítja az a nem roma tulajdonos, aki mellőzi azt a szempontot, hogy a KTSZ nem kizárólag gazdasági egység, hanem kulturális identitásformáló erővel bír. A KTSZ történetéről kiadott kötet és egy a közelmúltban átadott emléktábla a helyi emlékezeti aktivizmus és közösségépítés elemeit képezik: ezek a helyi romák történetére irányuló felejtést ellensúlyozzák. A tevékenységről így mesélt Rácz Béla: „Ez a munka katalizátorként járult hozzá ahhoz, hogy helyi szinten erősödjön a romák öntudata és büszkesége. […] Azt tapasztalom, hogy a romák és nem romák is elkezdtek egymással beszélgetni a kulturális identitás és a művészet mentén.”
Bogdán Péter így foglalta össze az emlékezeti aktivizmus jelentőségét: „Olyan környezetben nőttem fel, ahol azt tanultam meg, hogy a származásomat szégyellnem kell. Majd bekapcsolódtam a roma polgárjogi mozgalomba és megértettem, hogy sosem leszek egész ember, hogyha nem fogadom el a cigány identitásomat is. Számomra az aktivizmus és az emlékezetpolitika arról is szól, hogy szabadon élhetek kettős kultúrával.” A roma önszerveződésben, emlékezetpolitikában Rácz Béla szerint az egyenjogúság tétje áll: „A roma emancipáció nagy kérdése, hogy magunk írhatjuk-e a saját történeteinket. Sokszor úgy érzem, hogy nincsenek meg ezek a küzdéseink, nem harcoljuk ki a saját narratívánkat. Számunkra nem volt kérdés, hogy az emlékezeti aktivizmusnak roma kézben kell lennie.”
Kiemelt kép forrása: a Romakép Műhely saját felvétele.
A kiemelt képen: Bogdán Péter, Rácz Béla, Simonyai Lujza, Bánóczki Hajnalka.
