Csenge Lugosi Idén novemberben volt lehetőségem részt venni az ELTE BTK Színház és tudomány konferenciáján, melyet az elegáns és tágas kari tanácsteremben rendeztek meg. A rendezvény 9 szekciónak adott helyet, ezek magukba foglalták a színház, a dráma, a tánctudomány történeti és módszertani kereteit, elméleteit, elemzéseit, valamint intézményi és társadalmi, kulturális és politikai vetületeit. Összesen 39 előadást hallgathattunk meg ezekben a témákban. Az előadók az egész ország különböző egyetemeiről érkeztek.
Nagy András a Pannon Egyetemről jött, előadásában Bécsy Tamásról, a magyar színháztudomány kiemelkedő alakjáról, az iskolateremtő gondolkodóról emlékezett meg. Olyan összefüggéseket igyekezett felmutatni rajta keresztül, amelyek életpályája és alkotásai között sejthetők – a személyes sorsban rejlő ellentmondások, dilemmák, krízisek és konfliktusok továbbélését igyekezett megfigyelni a tudományos kérdések feltételében, a kialakított szemlélet meghatározásában, a konklúziók levonásában.
Tombi Beáta a Pécsi Tudományegyetemről jött el hozzánk, hogy a színház és a tudomány kapcsolatáról beszéljen nekünk. Elmondta, hogy a XVI–XVIII. századi Európában a nyilvános boncolásokat kifejezetten erre a célra kialakított épületekben tartották, amelyek az ókori amfiteátrumokat idézték. A test feltárását szigorú rend szerint hajtották végre, és amely szervezettsége és rituális jellege a liturgikus szertartásokhoz hasonlítható, ami ünnepélyes, szakrális dimenziót adott az eseménynek. Az itáliai egyetemeken, különösen Bolognában és Padovában, a nyilvános boncolások hagyományosan a farsangi időszakhoz kötődtek. Ilyenkor nem pusztán oktatási gyakorlatokként szolgáltak, hanem látványos, ünnepélyes jelleget öltő események voltak, amelyekre nemcsak az orvostanhallgatók, hanem a városi elit és a művelt polgárság is ellátogatott. Ily módon az anatómiai színház a tudományos megismerés és a közösségi reprezentáció sajátos metszéspontjává vált, ahol a test feltárása egyben a tudomány és a városi kultúra ünnepévé is emelkedett. Az előadó azt járta körül, hogy a mai tudományos színház valóban az anatómiai színház hagyományában gyökerezik-e, vagy inkább több, egymással párhuzamos történeti forma találkozásából született.
Adamovich Ferenc (MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet) Sztanyiszlavszkij rendszerén keresztül vizsgálta az affektív mozgáspedagógiát az átélés és az alakítás felől, illetve bemutatta, hogy a virtuális valóság milyen lehetőségeket hordozhat a színházpedagógiai környezetben, hogyan egészítheti ki a két technikát a figyelemvezetés jelentőségén keresztül. Szergej Cserkasszkij tanulmánya alapján rávilágított, hogy a hatha jógának Sztanyiszlavszkij technikájában meghatározó szerepe volt, de mégis az idézett szövegek alapján más funkcióban artikulálódik, mint az affektív mozgáspedagógia területén. A jóga terminológiáján keresztül összehasonlította a két technikát, a téziseket pedig friss neurológiai eredményekkel igazolta. Kimutatta, hogy Sztanyiszlavszkij rendszere olyan területeket érint, amik nemcsak a színművészetben, hanem a táncművészetben is jelentősek. Hatásai megnyilvánulnak a napi szintű tréningben, az alkotói folyamatban és a színpadi jelenlétben is. Úgy fogalmazott: „Sztanyiszlavszkij kijelölte a játékhoz szükséges belső tényezőket, melyek az átéléshez, és külső tényezőket, amik az alakításhoz kapcsolódnak.” Az alakítást cselekvésként definiálta, mivel egy fizikai változást eredményező aktivitáshoz kapcsolódik. Szerinte ennek része lehet a test elmozdulása, a gesztusok minősége vagy az arc izmainak aktivitása is. Hangsúlyozta, hogy ez a két fő folyamat, az átélés és az alakítás valójában egy dologra, a figyelem irányítására épül. A figyelem irányítása, vagyis a koncentráció fejlesztése indokolja a jóga bevezetését a tréningekbe, ami szervesen kapcsolódik az átéléshez és a cselekvés felépítéséhez is.
Saját egyetemünkről Gara Misel tartott előadást a színházellenesség társadalompolitikájáról a korai kereszténységben. Misel igyekezett bemutatni azt a társadalomtörténeti fordulatot, amelyben a görög–római színházat „bálványimádásnak” minősítette a korai keresztény dogma. A teológiai háttér és elméleti keret mellett a folyamat vallásszociológiai és vallásantropológiai okaira is kitért. A késő antik színházban a „bálványimádás” gyakorlata – azaz az állatáldozat bemutatása és az ezt követő áldozati lakoma közös elfogyasztása – áldozati közösséget hozott létre, amely egyben a polisz kultuszában aktív részt vállaló, teljes polgárjoggal bíró férfiak exkluzív polgári közössége volt. A polgárjogúak a polisz összlakosságához képest szűk elitet képeztek, melyből az áldozat tilalma miatt a zsidók és a keresztények kiszorultak. Ezek alapján rámutatott, hogy a pogány paradigmában az áldozaton való részvétel nemcsak szimbolikus vallási, hanem közvetlen hatállyal bíró jogi aktus, szerződéses forma is volt, amely az aktív polgárjogi státusz közvetlen előfeltételének minősült. Az áldozat ennél fogva a görög–római társadalmi rend alapja volt, a zsidók és a keresztények számára kulturális határvonal. Ebből a perspektívából a színházzal együtt járó „bálványimádás” teremtette meg azt az áldozati közösséget, amely miatt a színházat „démonok gyülekezeteként” gondolták el, és amellyel szemben a korai keresztények „ellengyülekezetként”, normatív ellentársadalomként és ellenpolgárságként definiálták önmagukat.
Hasonló érdekes témájú előadásokat hallgathattunk meg, melyek sokszor régi korokba kalauzoltak, mégis napjainkra is nagy hatással lévő kérdéseket feszegettek. Minden előadás után volt lehetőség kérdéseket feltenni – az például többeket foglalkoztatott, hogy miképp lenne lehetőség az ELTE BTK-n nagyobb színházi életet teremteni.
A részvétel mind előadóként, mind pedig látogatóként ingyenes volt.
Öröm volt részt venni ezen a színvonalas konferencián és remélem, nem ez volt az utolsó alkalom!
Kiemelt kép: https://www.btk.elte.hu/content/szinhaz-es-tudomany.e.7671
