Tömő Ákos Az alpesi síelés nagy kristálygömbje öt hópihéből tevődik össze: egy pihe jut a lesiklásnak, egy a szlalomnak, egy az óriás-műlesiklásnak, egy a szuper-óriásműlesiklásnak és egy az alpesi kombinációnak. A sísportok világát feltáró cikksorozatunk második részében a szakágak jellegzetességeibe és rövid történetébe nyújtunk betekintést.
Vannak, akik számára a sebesség a legfontosabb, míg mások a kecses kanyarokat részesítik előnyben. Akadnak olyanok, akik rettenthetetlen bátorsággal vetik bele magukat egy-egy ugratóba, míg mások tökéletesen meghúzott ívékért rajonganak. S legyen bár valaki a gyorsszámok kedvelője, netalán a technikai számok lelkes híve, egyet biztosan állíthatunk: az alpesi síelés mind az öt szakága különleges képességeket és lélekjelenlétet kíván meg művelőjétől a világ bármely pontján. Téve mindezt a szépség, az erő és a gyorsaság harmóniájaként.
Ha a szakágak bemutatásának vezérfonalául a történetiséget választjuk akkor az elsőként létrejövő szakággal, a műlesiklással – köznapi nevén szlalommal – szükséges kezdenünk. A műlesiklás innovációjában a norvégok jártak élen a 20. század első éveiben, akiknek nem csak az alapvető mozgásformát, de magát az elnevezést is köszönhetjük. A technikai szakágak közé sorolható szlalom mind időben, mind pedig megtett távban a legrövidebb versenyforma a sísportok világában, ahol a nagy sebesség helyett inkább a gyors egymásutánban követő kanyarok minél precízebb bevétele a mérvadó. Ebből kifolyólag a lendületes irányváltásokra épülő versenyforma igen magas koncentrációs képességet és egyensúlyérzéket vár el a specialistáktól, és ez olykor a kanyarok igen látványos bevételéhez vezet. Ennek ikonikus példája Marcel Hirscher 2017-ben aratott Madonna di Campiglio-i győzelme, amikor a pálya meredek szakaszán hibázó osztrák épphogy meg tudott menekülni a kieséstől egy látványos hajtűkanyarral.
A két futamból álló szlalomot hosszú évtizedeken át merev fakapuk között rendezték meg, mígnem az 1980-as években megjelentek a hajlítható billenőrudak. Ez a tényező valósággal forradalmasította a szakágat: a változások egyaránt érintették a sílécek fejlesztését, valamint a kapuk bevételének technikáját is. Így kaphatott nagyobb teret az itteni lejtőkön is az óriás-műlesiklásban alkalmazott carvingolás módszere, amely nem csak megváltoztatta a szakág bizonyos paramétereit (például a síelő dőlésszögét a kanyarban), hanem nagyobb menetsebességet is biztosított a versenyzők számára.
A műlesiklás esszenciája egyetlen képbe sűrítve: a pályán Marcel Hirscher.
(Kép forrása: Pinterest.ie/Energiapura)
A műlesiklás szentélyei között tartják számon Wengent (Svájc) és Kitzbühelt (Ausztria), ahol már az 1930-as évek óta rendeznek legendás futamokat. Az 1990-es években aztán ebbe a sorba illeszkedett be a stájerországi Schladming (Ausztria), mégpedig az éjjeli versenyek koronázatlan királynőjének számító Nightrace jóvoltából. Az 1997 óta egy esztendő kivételével minden évben megrendezett verseny mára a férfi szlalomosok legnagyobb presztízzsel és anyagi jutalmazással járó viadalává vált, amelynek otthonául a csodás fekvésű Planai lejtője szolgál. Az első győztes a „Tomba La Bomba” becenévre hallgató olasz fenomén, a háromszoros olimpiai bajnok Alberto Tomba volt, akinek rögtön a következő évben összejött a címvédés is. Harmadik alkalommal egy zöldfülű osztrák robbantotta fel a hazai közönséget: a fiatal Benjamin Raich 1999-ben a második futamban a 23. helyről rajtolva nyerte meg a trófeát, és még további három alkalommal (2001, 2004, 2007) állhatott itt a dobogó legmagasabb fokán. A győztesek között találjuk olyan klasszisok nevét is, mint Bode Miller, Mario Matt, Kalle Pallander vagy Marcel Hirscher.
Alig negyed évszázad alatt a világkupa-sorozat meghatározó szlalomversenyévé lépett elő a schladmingi Nightrace. (Kép forrása: skiamade.com)
A Nightrace azonban mindig több, mint a versenyzés. A Lauberhorn-rennen és a Hahnenkamm-rennen, azaz a lauberhorni és hahnenkammi síversenyek mellett ez a sportág talán legnagyobb bulija, ahol nem csak a lejtő melletti exkluzív aprés-ski bárban, a Tenne hüttében zajlanak nagy partik, hanem olykor a pályán is sorra kerülnek meghökkentő esetek. Az olasz Alex Vinatzer mellett 2020-ban például egy lenge öltözetű nő is célba ért, ám a történetnek nem csak ez a pikantériája: az időmérő ugyanis a nem sokkal korábban elhunyt Kobe Byrantre kissé bizarr módon megemlékező hölgyet érzékelte befutóként, aki így látszólag „átvette a vezetést” a tabella élén. Az ünneplő és a jelenetet csak jóval később érzékelő Vinatzer azonban nem sokáig élvezhette az első helyezettnek járó tapsot, a versenybizottság pedig gyorsan korrigálta az időeredményeket, ám a pár perces bohózat így is hamar bekerült a helyi sífolklórba. A négyszeres győztes (2014, 2016, 2017, 2020) norvég Henrik Kristoffersent pedig egy alkalommal – meglehetősen sportszerűtlen módon – hógolyóval hajigálták meg a paprikás hangulatban lévő hazai szurkolók.
Az alpesi síelés történetének egyik legkülönösebb célfotója. (Kép forrása: Eurosport.com)
Az első fecskének bizonyuló szlalomot hamar követte a sportág királyszámának tartott lesiklás. Szabályrendszerét és pontos technikáját egy brit innovátor, Sir Arnold Lunn fektette le az 1920-as évek elején, jóllehet napjainkra sok mindenben változott ez a szakág is. A lesiklás bizonyos szempontból a műlesiklás ellentéte. Itt a versenyzők egy több kilométer hosszú pályán, gyakorta az életveszély határát súroló sebességgel igyekeznek egyetlen futam alatt a célba jutni. Találóan fogalmazta meg a lényeget a többszörös világkupagyőztes Dominik Paris a Lesiklók című dokumentumfilm előzetesében, aki „a Forma-1 és a rallyversenyzés keverékéként”jellemezte kedvenc szakágát. Fizikálisan és mentálisan egyaránt a lesiklás veszi igénybe leginkább a versenyzőket, ami miatt a sportolók közös jellemzője a bátorság és a tökéletes fizikai kondíció. A sebesség és az állóképesség mellett azonban kiemelt szerep jut a technikai képzettségnek is, annak köszönhetően, hogy a világkupanaptárban szereplő, már-már mitikusnak tartott helyszínek sokszor egyetlen pályán belül is igen komoly kihívások elé állítják a síelőket, legyen szó egy ugrató megfelelő kivitelezéséről, a lapos csúszó szakaszokon történő sebesség-átmentésről vagy egyes letörések bravúros megoldásáról.
A téli sportágak egyik leggyorsabb vállfaja a lesiklás, ahol a versenyzők nem egyszer 120–140 kilométer/órás tempót is elérnek. (Kép forrása: hahnenkamm.com)
A lesiklás legendás helyszínei közül ismételten Wengen (Svájc) és Kitzbühel (Ausztria) érdemel elsőként említést – ezek a terepek egy későbbi cikkben részletesebben is bemutatásra kerülnek majd. A világkupasorozat azonban bővelkedik további számos, embert próbáló lejtőben, amelyek közül mindenképp kiemelendő az olaszországi Val Gardenában található Saslong, az ugyancsak itáliai Cortina d’Ampezzóban fekvő Olimpia Delle Tofane vagy a németországi Garmisch-Partenkirchenben lévő Kandahar. Az 1970-es világbajnokságnak otthont adó, kanyargós Saslongnak két különlegessége van: a Tevepúpnak (Gobbel del Camello / Kamelbuckel) nevezett hatalmas – valójában három egymást szorosan követő púpból álló – ugrató, ahol 2003-ban Michael Walchhofer rekordot jelentő 88 métert repült; valamint a pálya alsó harmadában található, mintegy tizenhét kisebb-nagyobb hullámból álló Ciaslat, amelynek síléccel történő meglovaglása már-már óriás-műlesiklói kvalitásokat vár el a rámerészkedőktől. Ez utóbbi szakasz döntő fontosságú szokott lenni az itt megrendezett versenyek alkalmával. Jól jelezte ennek kiemelt jelentőségét Marco Odermatt 2024-es győzelme is, aki alig harminc másodperc alatt, a tökéletesség határát súrolva fordította meg ezen a szakaszon addigi hátrányát és nyerte meg futamát. Bár a Ciaslat már korábban is látott kiemelkedő produkciókat, a svájci síelő teljesítménye így is minden idők egyik legemlékezetesebb menetének számít Val Gardenában.
A lesiklás úttörői között számos sínemzet tagjait megtaláljuk. Egy francia síző, az 1960-ban Squaw Valleyben olimpiai bajnokságot nyerő Jean Vuarnet fektette le az úgynevezett tojástartás – angol szakszóval tuck – alapjait, míg a pályán már-már hektikus meneteket produkáló, „őrült kanadaiaknak” („Crazy Canucks”) nevezett öttagú lesiklócsapat az 1970–1980-as évek fordulóján játszott vezető szerepet a szakág történetében. A nagy sínemzetek közül azonban így is kiemelkedik Svájc, ahol a világkupa-éra majdnem mindegyik évtizedére jutott egy-egy olyan versenyző, aki alapjaiban határozta meg a lesiklóversenyek arculatát. Az 1970-es években az olimpiai (1972) és világbajnok (1970) Bernhard Russi uralta a lejtőket, és tőle vette át a stafétabotot a nyolcvanas években a szintén világbajnok (1987) és háromszoros szakági világkupagyőztes Peter Müller. Ugyanez az évtized a nők terén is svájci egyeduralmat hozott: Michaela Figini és Maria Walliser szállították a vörös-fehér sikereket. Az 1990-es évek a háromszoros kitzbüheli győztes Franz Heinzerrel indultak, míg a 2000-es években az óriás-műlesiklásban is jeleskedő Didier Cuche hozott eredményeket. A 2010-es években az olimpiai (2022) és világbajnok (2017), valamint zsinórban négy szakági világkupát elhódító Beat Feuz emelkedett minden idők legjobbjai közé, napjainkban pedig a Marco Odermatt, Franjo von Allmen és Alexis Monney fémjelezte válogatott jelenti a svájci világelitet.
A két végletet jelentő szakág összebékítésére már az 1920-as évek óta voltak törekvések. Így született meg az évtizedek során megannyi változáson átesett alpesi kombináció, amely elsősorban a sokoldalúságra és a technikai tudásra épít. A klasszikus kombináció eredetileg egy lesiklásból és két műlesiklásból tevődött össze, ahol a futamokat rendszerint nem is egy napon rendezték meg. Egy ilyen csúsztatott eredményhirdetésnek köszönhető például az egy versenyhétvége alatt összegyűjtött legtöbb futamgyőzelem rekordja is: az osztrák Annemarie Moser-Pröll 1975. január 9–11. közötti versenyhétvégén három nap alatt négy elsőséget gyűjtött be a svájci Grindelwaldban. E négy győzelem közül kettőt lesiklásban, egyet óriás-műlesiklásban egyet pedig – a csúsztatott eredményhirdetés révén – kombinációból gyűjtött be.
E műfaj egyszerűbb változata az alpesi kombináció, ahol előbb a lesiklást és az azt követő szlalomot egyazon napon bonyolították le, majd a 2000-es évek közepén a lesiklást már szuper-óriásműlesiklás váltotta fel. Napjainkban az alpesi síelés differenciálódása, továbbá a környezeti változásokból fakadó nehézségek miatt a kombináció jövője igencsak kérdéses, ám az idei Saalbach–Hinterglemm közös rendezésű világbajnokság egy figyelemreméltó újdonsággal rukkolt elő. A csapatkombináció lényege, hogy az adott nemzetet immáron nem egyéni indulók, hanem versenyzőpárok képviselik, ahol mindenki a saját szakágának megfelelő futamot síeli, majd az időeredményeket összesítve hirdetnek győztest. Az első páros világbajnoki címet az amerikai Breezy Johnson és Mikaela Shiffrin szerezte meg az osztrák Alpokban.
A modern sísport hajnalán még korántsem volt olyan nehéz összeegyeztetni a szakágakat. A képen látható francia kiválóság, Emile Allais 1937-ben hazai közönség előtt szerzett három világbajnoki címet: egyet lesiklásból, egyet szlalomból és egyet kombinációból.
(Kép forrása: Pinterest.ie/Boutique So)
A férfi mezőnyből a valaha volt legjobb kombinációs versenyzők között a liechtensteini Andreas Wenzelt, a horvát Ivica Kostelicet és a norvég Kjetil André Aamodtot tartják számon. Utóbbi zsinórban három alkalommal (1997; 1999; 2001) hódította el a szakág világbajnoki címét, ami után övé lett az olimpiai arany is a 2002-es, Salt Lake Cityben rendezett ötkarikás játékokon. A nők tekintetében a szakági világkupát az 1980-as években négyszer elhódító, olimpiai ezüstérmes és világbajnoki bronzérmes Brigitte Oertli, illetve a német Maria Höfl-Riesch nevét kell kiemelni. Az összetett világkupa nyertese (2011), a háromszoros olimpiai bajnok Höfl-Riesch a lesiklásban és a szlalomban egyaránt ugyanolyan magabiztossággal mozgott, nem véletlen, hogy a kombinációban elért eredményéért mind Vancouverben, mind Szocsiban az ő nyakába akaszthatták a legfényesebben ragyogó medált.
Az alpesi kombinációban nyújtott teljesítménye (is) tette Kjetil André Aamodtot minden idők egyik legsokoldalúbb versenyzőjévé (Kép forrása: æresgalleriet.no)
Gyakorlatilag az alpesi síelés legelső szárnypróbálgatásai óta jelen van az amatőr síeléshez leginkább hasonlító óriás-műlesiklás, amely azonban csak 1950-ben, az aspeni alpesi sí világbajnokságon lett a nemzetközi versenyrepertoár része. Az óriás-műlesiklás sok szempontból rokon a másik technikai szakággal, ám a szlalommal ellentétben itt a kapuk között jóval nagyobb távolságok vannak. A pályák vonalvezetése is egyenesebb, így a folyamatos irányváltások, illetve kanyarok mellett nagyobb szerep jut a sebességet garantáló csúszásnak, illetve siklásnak. A műlesikláshoz képest hosszabb pályán megrendezett óriás-műlesiklást az 1960-as évek vége óta szintén kétfutamos rendszerben bonyolítják le, ahol az első futam legjobb harminc helyezettje fordított sorrendben indul a második kör alkalmával.
A klasszikus óriás-műlesikló tűzés fordítókapukkal (Kép forrása: Pinterest.ie/NPR Pins)
Ahogy az összes korábban említett szakágnak, úgy az óriás-műlesiklásnak is megvannak a mára védjeggyé váló helyszínei. A férfimezőny minden év decemberében ellátogat a Dolomitok szívébe, hogy a világ legjobb versenyzői összemérjék tudásukat az alta badiai Gran Risa versenypályán. Az 1255 méter hosszúságú feketepálya az óriás-műlesiklás minden szépségét felvonultatja a 69%-os meredekségű letöréstől kezdve a pattogósabb szakaszokon át egészen az erdők takarásában lévő, és éppen ezért rendszerint eljegesedett csúszó szakaszokig. Alta Badia egyeduralkodója sokáig Marcel Hirscher volt, aki zsinórban hat alkalommal nyert itt 2013 és 2018 között, míg napjainkban Marco Odermatt bérelte ki magának a trónt. A svájci pedig igencsak jó úton jár a rekorddöntés felé: 2022 óta már négy alkalommal nem talált legyőzőre.
Az óriás-műlesiklás másik fellegvára a svájci Adelboden, amely kezdettől fogva megingathatatlan része az alpesisí világkupa sorozatnak. A Chuenisbärgli elnevezésű lejtő unikalitását az elképesztően meredek célegyenes adja, ahová a versenyzők hatalmas tempóval, egy éles jobbkanyart követően érkeznek meg, majd pedig szembetalálják magukat mintegy 40000 szurkolóval! A szlalomfutamok megrendezésére is alkalmas pálya szintúgy a legnagyobb klasszisok nevétől zengett és zeng a mai napig: többször győzött itt Ingemar Stenmark, Pirmin Zurbriggen, Hermann Maier, Marcel Hirscher és Marco Odermatt.
Az adelbodeni Chuenisbärgli nem csak pirkadatkor, hanem a nap bármely szakaszában harcba szállhatna a világ legszebb óriás-műlesikló pályája címért.
(Kép forrása: Adelboden-Lenk.ch)
Ha már a szakág megkerülhetetlen versenyzőinél tartunk, igen nehéz rangsort felállítani a legjobbak között. Az 1970–1980-as években a szakági világkupát nyolcszor elnyerő Ingemar Stenmark számított a legjobbnak 46 futamgyőzelmmel, míg az 1990-es években az óriás-műlesiklás technikáját megújító Michael von Grünigen jelentette egy személyben nem csak a jelent, de a jövőt is. A már sokszor emlegetett Marcel Hirscher és a most is aktív – a 2025/2026-os szezonnyitó söldeni futamon első helyen végző – Marco Odermatt mellett még Ted Ligety számít kiemelkedő versenyzőnek. A virtuóz módon síelő amerikai zsinórban három megszerzett világbajnoki aranya (2011, 2013, 2015) mellett 2014-ben döbbenetes fölénnyel begyűjtötte az olimpiai bajnoki címet is, és nincs olyan óriás-műlesikló helyszín a világon, ahol ne írták volna fel a nevét a győztesek közé. A schladmingi vb alkalmával 2013-ban bemutatott két menete pedig a mai napig iskolapéldája a szép és eredményes óriás-műlesiklásnak.
Ted Ligety unikális stílusa egy évtizeden át jelentett inspirációt versenyzőtársai számára.
(Kép forrása: teamusa.com/Getty Images)
A lesiklás kistestvérének számító szuper-óriásműlesiklás az 1980-as évek elején jelent meg a világkupában. A legfiatalabb szakág alapvetően a lesiklás és az óriás-műlesiklás keverékeként jött létre. A versenyek hosszabb pályán zajlanak, mint az óriás-műlesiklásban, ám a kanyargósabb kaputűzés miatt itt nagyobb hangsúly helyeződik a technikai tudásra, mint a lesiklásban. Ebből az okból kifolyólag a Super-G („super giant slalom”) kiváló bevezetést jelent a technikai szakágak azon művelőinek, akik szeretnék kipróbálni vagy tartósan repertoárjuk részévé tenni a gyorsszámok valamelyikét. Kis kristálygömböt 1985 óta osztanak ki érte, míg a világbajnokságokon 1987-ben, az olimpián pedig 1988-ban debütált önálló versenyszámként.
Bár a lesiklás és az óriás-műlesiklás között félúton helyezkedik el, a Super-G is tud nagyon látványos elemekkel szolgálni. (Kép forrása: Ski Racing Media.com)
A szuper-óriásműlesiklás az egyetlen olyan szakág, amely még nem rendelkezik saját legendáriumot felvonultató világkupa-helyszínnel. Egyetlen kivételt talán a kitzbüheli Hahnenkamm-Rennen jelent, ahol 1995 óta majdnem minden évben megrendezésre kerül egy Super-G futam, és az utóbbi években – javarészt a kieső kombináció pótlására – Wengen is kísérletezik e szakág Lauberhornon történő meghonosításával. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a rövidebb gyorsszám ne tudna felmutatni klasszis síelőket. Férfiaknál Kjetil André Aamodt három olimpiai bajnoki címet is magáénak tudhat, míg Pirmin Zurbriggen a szakág születésénél számított egyeduralkodónak, hiszen világbajnoki címe mellé 1987 és 1990 között zsinórban négy szakági világkupát is begyűjtött. Női vonalon pedig megkerülhetetlennek bizonyul a szintén egymást követő négy évben kis kristálygömböt nyerő francia Carole Merle vagy Lindsey Vonn, illetve Lara Gut-Behrami. Utóbbi kettőt nem csak az idei szezonban –hanem aktív sízőként utoljára – a milánói ötkarikás játékokon is láthatják majd a nézők.
Kiemelt kép: Val-Gardena.com
Felhasznált irodalom:
