Fábián Luca Március 26-án a prágai Károly Egyetemre látogatott Ute Frevert, német történész, a Max Weber Stiftung elnöke és az érzelemtörténet egyik legelismertebb kutatója, aki History of Emotions: Promises, Projects and Achievements címűelőadásában bevezette az egyetemi közösséget a diszciplína módszertani és elméleti kereteibe. Frevert alapította 2008-ban a Max Planck Institute for Human Development nevű kutatóintézetet Berlinben, amely azóta programszerűen foglalkozik az érzelmek történeti megértésével. A történész legismertebb kötetei közé tartozik a Women in German History: From Bourgeois Emancipation to Sexual Liberation (1989), az Emotions in History: Lost and Found (2011), valamint a The Politics of Humiliation: A Modern History (2020), amelyek megjelenésük óta több egyetem curriculumába is beépültek.
Az előadás témáját adó érzelemtörténet abból az antropológiai alapvetésből indul ki, hogy hat olyan érzelem létezik, amelyek genetikailag kódolva többnyire azonosan jelentkeznek minden emberben, ilyenek az öröm, a bánat, a düh, a meglepődés, a félelem és az undor. Ugyanakkor az érzelemvilágunk gazdagságára hatással van az aktuális történeti, társadalmi és kulturális valóság. Azaz érzelmeink is történeti produktumok, amelyek a társadalmi relációknak megfelelően, egyedi szituációkra és új kulturális ingerekre reagálva keletkeznek, tűnnek el vagy alakulnak át, ezért történészi módszerekkel is kutathatók. Egyik legismertebb példája ennek a 19. század végi modern városokban jelentkező elidegenedés tapasztalata, de napjainkban a stressz, a kiégés, a depresszió és a túltelítődés is hasonlóan értelmezhetők a történeti kontextusok ismeretében.
Frevert előadását négy részre tagolta, ebből az első szakaszban foglalkozott a történelem 1980-as évekbeli „érzelmi fordulatával.” Kihangsúlyozta, hogy az érzelmek megértése hagyományosan a filozófia majd a pszichológia feladatának számított, de a hatvanas években induló pszichotörténet, melynek egyik alapműve Lloyd Demause The Foundation of Psychohistory (1982) című kötete volt, elkezdett utat törni a történészek számára is. Az áramlat dogmatikus freudianizmusa miatt bukott meg, ugyanakkor a kudarc dacára egy másik diszciplína, a kultúrtörténet saját metodológiája mentén egyre gyakrabban fordult sikeresen az érzelmek kutatása felé. Bár a kultúrtörténet kezdetektől szoros viszonyt ápolt az érzelmekkel a mentalitás fogalma mentén, mérföldkőnek Lucien Febvre 1941-es Sensibility and History: How to Reconstitute the Affective Life of the Past, illetve Robert Danton A nagy macskamészárlás (1987) című kötete számított. A kutató tömör jellemzése szerint a kultúrtörténet a humántudományok egyes hagyományaival szemben kevésbé poétikus módon közelít az érzelmekhez, a hangsúlyt nem az érzelmek esztétikai vagy irodalmi reprezentációjára helyezi, hanem arra, hogy ezek az emóciók miként jönnek létre, hogyan gyakoroljuk ezeket a mindennapi életben. A megközelítés lehetővé teszi annak a feltárását, hogy az érzelmek milyen módon befolyásolják az emberi cselekvéseket, és ezen keresztül miként hatnak a történelmi folyamatok alakulására.
Az előadás második szakaszában a kutató bevezette a közönséget az érzelemtörténet módszertanába, valamint annak lehetséges megközelítéseibe. Ennek keretében négy eltérő elemzési módot vázolt fel. Elsőként a történeti antropológia testközpontú szemléletét emelte ki, amely a testet nem pusztán biológiai adottságként interpretálja, hanem rávilágít arra, hogy a testi folyamatokban és tapasztalatokban történeti jelentés és történeti érték található. Egy másik megközelítése a társadalmi kontextusok és a materiális környezet vizsgálatára épít. Központi kérdése, hogy az érzelmek miként alakulnak és változnak az időben, valamint hogy milyen időbeli, térbeli és társadalmi különbségek figyelhetők meg kifejeződésükben és értelmezésükben. Az érzelemtörténet harmadik módszere a szubjektivitás társadalmi konstrukciójára összpontosít. E nézőpont szerint az egyén nem tekinthető érzelmei kizárólagos birtokosának, mivel azok mindig társadalmi terekben, kulturális normák és interakciók közegében formálódnak és nyernek jelentést. Végül, a negyedik megközelítése különböző intézmények és társadalmi csoportok szerepét vizsgálja, azt elemezve, hogy ezek miként szabályozzák, közvetítik és strukturálják az érzelmek kifejezését és megélését.
Előadása harmadik szakaszában az érzelmek politikummá formálódásáról beszélt a kutató. Alapgondolatát itt az képezte, hogy a politika mindig is „érzelmes vállalkozásként” működött, hiszen a támogatottsághoz, a mindennapi emberek vágyainak megcélzásához és a bizalmuknak elnyeréséhez kulcsfontosságú az érzelmek nyelvén való helyes kommunikáció. Frevert leszögezte, hogy ez nem csupán a demokráciák jellemzője, minden hatalmi berendezkedés épít az emberek érzéseire. Az 1970-es évek politikai mozgalmainak példáján azt mutatta be, hogy az érzelmek képesek cselekvésre ösztönözni, és ezáltal kézzelfogható politikai eredményekhez vezetni. Ezzel párhuzamosan, de más irányban a pszichoterápia is fellendült és széles körben elérhetővé vált, amely globálisan egységes és uniformizált nyelvet kínált az érzelmek értelmezése terén.
E kettő, látszólag ellentétes irányú jelenség – a kifelé forduló aktivizmus és a befelé forduló terápia – ismertetése után lépett az előadás negyedik szakaszába, amelyben Frevert összekötötte a két folyamatot, bevezette kezelésükhöz az érzelmi kormányzás (emotional governance) fogalmát és egyben a jelenkori folyamatokra helyezte át a hangsúlyt. A terminus értelmezése során Frevert összekapcsolta a populista politikai folyamatokat az úgynevezett érzelmi kapitalizmussal, és ezeket egymást erősítő, egymást legitimáló jelenségekként írta le. Mindennapi tapasztalatként ismerős lehet az a társadalmi nyomás, amely az önsegítő irodalom és a life coach influenszerek közvetítésével arra ösztönöz, hogy folyamatosan figyeljük és értelmezzük saját pszichés állapotunkat – miközben azért a felelősséget elsősorban az egyénre helyezi. Ezt a folyamatos introspekciót kíséri a politikai életben a populizmus terjedése, amely az egyénben a politikai értéket különböző fájdalmakhoz, sértettségekhez vagy ösztönös félelmekhez kapcsolja.[1] A populizmus annak érdekében, hogy támogatásban részesüljön, előszeretettel korbácsolja fel az emberek érzelmeit kollektív traumák mentén, amelyeknek a megoldásában nem segít, hiszen akkor enyhülne az érzelmi bevonódás, ezzel kockáztatva a potenciális szavazótábor elvesztését.
Az előadást követően másfél órás Q&A következett, mely során diákok, professzorok és doktorandusz hallgatók is egyaránt remek kérdéseket és meglátásokat intéztek a kutatóhoz. Szó esett arról a dilemmáról, hogy hogyan találhatunk érzelmeket archívumokban, és arról is, hogy mennyire érdemes történészként érzelmileg bevonódni kutatásainkba. Frevert beszélt saját eredményeiről is, melyekben a katonaságot, mint az érzelmek iskoláját vizsgálta. A zárógondolat egyszerre hagyott nyugtalanságot és továbbgondolásra ösztönző kérdéseket a nézők sorai között: vajon az érzelemkifejezés leegyszerűsödése, a pszichénk uniformizált megértése mindenképpen az érzések politikai instrumentalizálódásához vezet?
[1] A populizmus definíciójához lásd: Cas Mudde, A populista korszellem, ford. Silló Jenő, Kellék 61(2019), 7–29.
A kiemelt kép forrása: oe1.ORF.at
