Az Orlai Produkció legújabb előadását a tűzhely sercegése, a pörgős párbeszédek és a rikító ruhák látványa uralja. A nézők szinte érzik a színpadon áradó pirított fokhagyma illatát, a szájakban pedig összefut a nyál egy-egy étel elkészítése során. Az ízkavalkád és a látványos elemek ellenére hiányzik a színdarabból valami, amitől igazán maradandó lehetne. Kritika a Szuvidált szenvedélyek című darabról.
A Belvárosi Színház fő társulta, az Orlai Produkció a tőlük már megszokott módon ismét egy külföldi drámát dolgozott fel, ezúttal Theresa Rebeck Seared című Broadway-előadását. A művet Zöldi Gergely fordította.
A színház repertoárjában nagyon gyakoriak a filmadaptációk, illetve a korábban már színpadra állított darabok újrajátszásai. A jelenlegi műsoron is megtaláljuk például híres nemzetközi filmek (Thomas Vinterberg, Tobias Lindholm: Még egy kört mindenkinek, Ray Cooney: A Miniszter félrelép), illetve egy Neil Simon- és egy Alexander Popa-dráma feldolgozását is (Mezítláb a Parkban, A Boldogság Titka). A Szuvidált szenvedélyek különlegessége, hogy „konyhashow” -ként hirdeti magát, parádés látványelemeket ígérve.
A történet szerint adott egy kicsi, de egyedi étterem valahol az Egyesült Államok egy nagyvárosának élénk forgatagában. A személyzet mindössze három főből áll. Az étlap pazar, a vendégek elégedettek, csupán a séffel, Harryvel (Király Attila) van probléma, aki annyira önérzetes, hogy miután megdicsérik egy főztjét, nem hajlandó azt újra elkészíteni. Így kerül le a fésűkagyló örökre az étlapról, és helyettesítik császárhússal. A dráma bonyodalma akkor élesedik ki, mikor Mike (Pataki Ferenc), az étterem tiszteletbeli tulajdonosa felbérel egy ambiciózus marketingest, Emilyt (Barta Ágnes) az étterem felfuttatása érdekében. A konfliktus Emily és Harry között azon nyomban kiteljesedik, és a szín jellemkomikumokkal tarkított párbeszédekké válik. Harry ugyanis azt az álláspontot képviseli, hogy az étteremnek nem kell a mainstreamben felfutnia, mert egy gyöngyszem a többi között, és a nagy tömeg úgysem tudná befogadni tehetségét. Emily ezzel szemben azzal érvel, hogy éppen a tehetség ad okot arra, hogy az éttermet szélesebb körben is megismerjék. Ezek mentén bontakozik ki egy szenvedélyes vitákkal teli romantikus komédia.

„A darab sok humorral vezeti be a kíváncsiskodót a konyhaművészet és az emberi játszmák kulisszái mögé.” (Orlai Produkció) Az előadást a magasztos párbeszédek és az egyoldalú parodisztikus jellemkomikumok határozzák meg. Ha az ételről beszélnek a színpadon, akkor azt minőségjelzők halmozásával fűszerezik túl, illetve Emily karaktere sokszor válaszol a konfliktusokra klisés életbölcsességekkel. Az előadás minden karakternek egy-egy tulajdonságát emeli ki, és fordítja élére, Harry például rendkívül önfejű, Emily a végtelen pozitivitás megtestesítője, melyre már a ruhája is utal, ugyanis ő az egyetlen az egész szereplőgárdából, aki harsány színeket hord. A dialógusokban mutatkozik meg leginkább a szereplők személyiségének ütközése. A dráma egy folytonos intellektuális harc a makacs Harry, a végtelenül ambiciózus Emily és a stratéga Mike között. A negyedik szereplő, a pincér pedig csupán azért van jelen, hogy naivitásával enyhítse a gondterhelt szituációkat.
A darab egyik negatívuma az, hogy túl tömény humorral játszik, amit egy idő után nehezen fogad be a néző, és fárasztóvá válik a parodisztikusság. Ilyen például a szarkazmus halmozása és a túlnyújtott vitatkozás. A darab másik negatívuma Emily karakterének megrekedése a dráma közepén. Emily egészen a darab csúcspontjáig egy szélsőségesen pozitív jellemként van lefestve, aki mindenkit felfelé kíván húzni. Ezt a komikus archetípust megvariálja a hirtelen leleplezés, amikor meglátjuk, mi rejlik a pozitív szavak mögött. A szál nagyon érdekes lenne, és mélységet adna Emily karakterének, viszont sajnos amilyen gyorsan feltűnik, olyan gyorsan el is vágják, és nem születik megoldás. A narratíva ezáltal fragmentálttá válik.

A színdarabnak filmes jelleget biztosítanak a színek között bejátszott dalbetétek. Ezek elválasztják a különböző szituációkat, fellazítják a párbeszédeket, és emellett a karakterek lelkiállapotát is illusztrálják. Például, mikor Harry főzni kezd, először komolyzene szól a háttérben, és minél szenvedélyesebbé válik, annál gyorsabb lesz a tempó, mígnem popzenévé élénkülnek a dallamok; amikor pedig véletlenül rossz olajat önt a serpenyőbe, átkapcsolja death metalra a rádiót, majd a megoldás felé vezető úton újra felcsendülnek a klasszikus melódiák.
Konyhashow. A darab alcíme műfaji meghatározásként is értelmezhető, ami egy egyedi megoldást takar: a színpadon tényleg megfőzik az ételeket, és a színészek el is fogyasztják a parádésan összerakott, színes fogásokat. A díszlet ugyanis egy beépített, működő konyha. A nézőtérről mi is figyelemmel kísérhetjük, ahogyan a lángnyelvek körülölelik a serpenyő szélét, az olajon pedig serceg a frissen fogott vadlazac.

A darab fő kérdése, hogy felül lehet-e írni a pénz fontosságát a szakmai szenvedéllyel, rendkívül aktuális a jelenlegi fogyasztásorientált világban, ahol a legfőbb cél az egyre magasabbra való törekvés mellett az anyagi javak felhalmozása. Vajon muszáj az étteremnek minden este telt házzal működni, megfelelni a kritikáknak és egyre feljebb jutni a ranglétrán? Vagy elég, ha csak egy pár igazán értő ínyenc látogatja, akik valóban megbecsülik a séf főztjét?
Emellett sok más kérdést is felvet az előadás. Ilyen például az egyediség szembeállítása a befektetők elvárásaival (lásd fésűkagyló és császárhús), és az, hogy mindenképpen érdemes-e hosszútávon alkalmazni valakit csak azért, mert tehetséges, ha személyisége mindeközben hátráltatja az üzletet.
A Szuvidált szenvdélyek szórakoztató, a látvány szempontjából szemet gyönyörködtető, mégis hiányzik belőle a különleges zamat. Ahogy Harry a konyhájában egyedül próbálja megfőzni a legkülönlegesebb ételeket, ugyanúgy a darab is igyekszik valami egyedi produktumot megalkotni. Díszlettervezés szempontjából ez meg is valósul, viszont a cselekmény és a dialógusok nem mutatnak túl egy átlagos Broadway-komédián. Így az összhatás a végén sajnos nem lesz több egy felejthető konyhai vígjátéknál túlfűszerezett ízekkel.
Szereplők:
Harry – Király Attila
Mike – Pataki Ferenc
Rodney – Mészáros Martin
Emily – Barta Ágnes
Író: Theresa Rebeck
Fordító: Zöldi Gergely
Díszlet: Zöldy Z Gergely
Jelmez: Pető Kata
Zene: Furák Péter
Plakáttervező: Csáfordi László
A rendező munkatársa: Dicső Dorka
Rendező: Paczolay Béla
Producer: Orlai Tibor
Külön köszönet: Mizsei Jánosnak
Következő előadások:
2025. 11. 29. | szombat | 19:00
2025. 12. 07. | vasárnap | 18:00
2025. 12. 31. | szerda | 15:00
2025. 12. 31. | szerda | 19:00
A képek forrása: Orlai Produkció
