Zelena Balázs Amerika déli államairól talán nem a horror műfaja jut először eszünkbe, pedig a forró ültetvények és mocsarak, a külső szemmel szokatlan kulturális szokások, na meg a mindenhol jelen lévő, éppen csak leplezett rasszista múlt (és jelen) remek alapját képezhetik egy groteszk rémmesének. Az errefelé történő borzalmakat bemutató irányzatot „southern gothic”-nak, azaz déli gótikának szokás nevezni; ide tartoznak Anne Rice kultikus vámpírregényei vagy A texasi láncfűrészes mészárlás kannibál redneckjei. Ennek a műfajnak a legfrissebb darabja Ryan Coogler új filmje, a Bűnösök, mely ugyan horrorként nem mutat sok újat, de helyszínével és kulturális közegével érdekesre színezi sztoriját. A film legfontosabb és legemlékezetesebb összetevője ugyanis nem az ijesztgetés, hanem a zene – egészen konkrétan a blues.
Az 1930-as években járunk, a Mississippi Delta vidékén (a neve ellenére ez nem a folyó torkolata), nagyrészt munkásosztálybeli feketék lakta területen. Ide érkezik haza egy Chicagót megjárt gengszter ikerpár (Michael B. Jordan kettős szerepben), akik egy régi malmot megvásárolva potenciálisan gyümölcsöző zenés-táncos mulatóvá alakítják azt. A talpalávaló biztosítására unokatestvérüket, Sammie-t (Miles Caton) szervezik be, aki – bár lelkész apja óva inti – a blues-zenében látja jövőjét és szenvedélyét. Az első éjszaka nagy hepaja eleinte jól is alakul, amíg fel nem keltik egy, a környéken ólálkodó, rejtélyes ír vámpír (Jack O’Connell) figyelmét, aki hamarosan kopogtat a malom ajtaján, és amennyiben beengedik, komoly terve van az összegyűlt társasággal…
Ryan Coogler az elmúlt évtizedben szokatlan módon vívott ki magának komoly elismertséget: nagy franchise-okba tartozó stúdiófilmekkel. A Creed: Apollo fia a Rocky-széria sokadik része volt, a Fekete Párduc-filmek pedig egyenesen a szerzőiség-rajongók ősellenségének számító Marvel berkeibe tartoztak, és mégis: Coogler saját stílusával és filmkészítői szakértelmével látványosan át tudta itatni őket, s a neve egyfajta intézménnyé vált. Ideje volt hát, hogy egy eredeti ötleten alapuló, teljesen az ő irányítása alatt készülő, mégis ízig-vérig műfaji blockbusterrel álljon elő, mely bebetonozhatja pozícióját Hollywood új nagyjaként.
Így született meg a Bűnösök, melyben az afroamerikai kultúrát minden eddiginél jobban előtérbe helyezte, és az egészet egy akcióhorror formájába öntötte – legalábbis a film második felében. Bár a marketing is inkább a véres-vámpíros részeket hangsúlyozta, a cselekményben egy jó darabig csak elvétve kapunk utalásokat a természetfeletti jelenlétére, helyette egy érzékenyen felfestett korképet látunk a szegregációs törvényekkel sújtott Mississippiről, megfűszerezve az alkoholtilalom, a hoodoo-mágia, és persze a blues elemeivel.
Cooglert családi szálak is fűzik a régióhoz, és érezhetően fontos volt neki az átélhető környezetrajz; erős, hiteles atmoszférát fest fel, a néző szinte érzi a ragadós hőséget a buja növényzetű pusztákon. Ennek elérésében nagy szerepe van Autumn Durald Arkapaw operatőr filmszalagra forgatott képeinek, melyek igazi old-school mozis jelleget kölcsönöznek a Bűnösöknek. Coogler rendezése is sokszor erre az érzésre játszik: afféle régimódi filmes virtuozitással veszi a jeleneteket, néhány hosszú snittje szinte már villogásnak érződik, de szerencsére ezeket is mindig a karakter- és világépítés szolgálatába állítja. Egyértelműen élvezi, hogy ezúttal szabad kezet kapott, és meg is hálálja.
Ha ismerjük a horrorfilmek megszokott szerkezetét, könnyen megérezhetjük, mit csinál a film a fent említett első felében: felvezeti nekünk a karaktereket, akik majd a későbbiekben szép lassan elhullanak. Ezen a téren remekül teljesít, élő-lélegző figurákat látunk kiváló színészek tolmácsolásában. A rendezővel sokadszorra együtt dolgozó Michael B. Jordan mindkét szerepében bizonyítja tehetségét: bár az ikrek elsőre ugyanolyannak tűnnek, Jordan rövid időn belül önálló, elkülöníthető karaktert ad nekik. De az egész színészgárda remekül lett összerakva, Wunmi Mosakutól Hailee Steinfelden át a film humoráért is felelős Delroy Lindóig. Újoncként pedig hozzájuk csatlakozik Miles Caton, akit első filmszerepében láthatunk: már meglepően mély hangjával is erős benyomást tesz, hát még mikor énekelni kezd. A történet az első felében ugyanis a szereplők mellett a zene szerepét is felvezeti: a törzsi mágiával kapcsolja össze a bluest, melynek előadása közösségi rituálé, ezt pedig a film az egyik legötletesebb és valószínűleg a jövőben legtöbbet emlegetett jelenetében mutatja be, melyről bűn bármit is előre elárulni. Mindenesetre a szintén Coogler állandó partnerének számító zeneszerző, Ludwig Göransson is újfent lehetőséget kapott képességei megcsillogtatására, és emlékezetes aláfestést kanyarított a Bűnösökhöz.
A problémák a sztori második felében, a horrorelemek előtérbe kerülésével kezdődnek. Nem magukkal a vámpírokkal van a gond: a vérszívók a megszokottól eltérő, szektaszerű megközelítése érdekes, a vezetőjüket játszó Jack O’Connell egészen kiváló, és a megjelenésükkel az ír népzenét is behozzák a Bűnösök hangzásvilágába (az elmaradhatatlan Rocky Road to Dublinra előadott körtáncuk a film másik legemlékezetesebb jelenete). A baj a cselekménybe való implementálásukkal van: amint konfliktusba kerülnek főhőseinkkel, a korábbi ötletesség és eredetiség nagyrészt elveszik, és átadja helyét az ilyenkor megszokott kliséknek. A szereplők szerettei átváltoznak, megkísértik őket, akad néhány jumpscare és véres gyilok – teljesen kiszámítható mederben folynak innen az események, a film pedig egész egyszerűen leül, pont amikor izgalmasabbá kéne válnia. Mintha Cooglert sem igazán érdekelte volna ez az egész horrorosdi. A vámpírokat ugyan felhasználja (többféleképpen értelmezhető) metaforaként, de a műfaji megvalósításra már nem maradt kreatív energiája, és ezt sajnos a korábban tényleg érdekesen megírt karakterek is megsínylik, akiknek egy jó része nem kap kellően hangsúlyos lezárást. A finálé felé egyre gyakrabban érkező magyarázó célú flashbackek is fölöslegesnek és didaktikusnak érződnek, tovább gyengítve az élményt. A film szerencsére a legvégére újra magára talál, és a legendás bluesgitáros, Buddy Guy cameójával szépen lekerekít mindent (ráadásul Coogler a stáblista utáni jelenet használatát is ügyesen tanulta el a Marveltől). A Bűnösök messze nem lett tökéletes, kedvelhető viszont nagyon is, nem kis részben kulturális reprezentációjának és környezetábrázolásának köszönhetően. Bluesrajongóknak kötelező, egyébként pedig azoknak ajánlható, akik szeretik, vagy legalábbis tolerálják a horrorok elnyűttebb sémáit.
A kiemelt kép forrása: https://www.npr.org/2025/04/17/nx-s1-5366509/sinners-review-michael-b-jordan.
