Baukó Attila és Azahriah: két egyéniség egy személyben? avagy a „Mi vagyunk Azahriah” filmkritika

Már egy ideje köztudomású volt, hogy film készül a 22 éves Baukó Attiláról, és az eddig főként reklámfilmes és kliprendezőként ismert Mazzag Izabella jegyzi mint rendező, míg a produkciót a Lévai Balázs vezette Színfolt Film forgalmazza. Ez a stúdió korábban már több zenés alkotással is sikert aratott, például a Tankcsapdáról (Három rohadék rockcsempész), Fábián Juliról (Like a Child), valamint Fluorról és Diazról (#Sohavégetnemérős) készült filmekkel.

A tavasszal felröppent hírek sokakat megleptek, de valójában várható volt, hogy előbb-utóbb valaki filmre viszi Azahriah, az újpalotai előadó szinte népmesei fordulatokkal teli történetét, amely jelentős hatással volt a magyar szórakoztatóiparra. A Mi vagyunk Azahriah éppen jó időben érkezik: november 28-án debütált a mozikban, az előadó karrierjének talán legfontosabb évében. Némiképp ironikus, hogy miközben a film bemutatására készültek, Azahriah októberben bejelentette, hogy egy időre visszavonul. Ez a fordulat különleges jelentéstöbbletet ad a műfajokat ötvöző alkotásnak, amely így egy korszak lezárásának is tekinthető.

Azahriah páratlan népszerűsége és a rajongóit jellemző rendkívüli lelkesedés alapján biztosra vehető, hogy a film óriási érdeklődést vált majd ki, amit az első adatok igazolnak is. A sajtóvetítésen elhangzott információk szerint a Mi vagyunk Azahriah című alkotást országszerte 93 moziban mutatják be, és a vidéki premierekre minden jegy elkelt mindössze három perc alatt. Ez a lelkesedés talán már borítékolja is a film várható sikerét.Mazzag Izabella korábbi klipjei már tanúbizonyságot tettek arról, hogy jól érzi a jelenkor szellemiségét és igényeit. Az igazi próbatételt azonban az jelentette számára, hogyan tudja átültetni videóklipes és reklámfilmes tapasztalatait élete első egész estés játékfilmjébe. Az alkotás forgatókönyvét az SZFE-n végzett Előd Máté írta, Mazzag és Lévai szoros közreműködésével.

A nagyjából másfél órás film két szálon fut. Az egyik – lévén a mű részben dokumentumfilm – Azahriah karrierjének fontosabb állomásait mutatja be, az első Budapest parkos koncertjétől kezdve a teltházas európai turnén és a Hősök terén zajlott tüntetésen át egészen a Puskás Arénáig. Ez utóbbi mérföldkőként keretezi a film egészét. De Azi ezen a szálon még rengeteget mesél a zene és önmaga kapcsolatáról, barátságáról Desh-sel, és a mögötte álló emberekről is, és ezáltal rengeteg dolgot tudhatunk meg története személyes részéről, jobban megismerhetjük őt. Ezeket a beszédes jelenteket rengeteg videó színesíti, amelyek még közelebb hozhatják az eseményeket a nézőhöz.

A film e szálon Azahriah egy olyan oldalát is bemutatja, amelyet eddig kevesen láthattak, de sokat emlegettek: a szenvedélyes alkotói hozzáállást, amely eljuttatta őt a csúcsra. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy a menedzsment csupán a támogatást és a keretet biztosítja; minden elsőre lehetetlennek tűnő ötlet kreatív vezetője és irányítója, az agy, valamint aki nem fél nagyot álmodni, az Baukó Attila. Ő az, aki lelkesen beszél barátnőjének a háromnapos show koreográfiájáról, aki a kertjében ülve álmodja meg a Puskás Aréna színpadát, és aki egy zsúfolt irodában, tucatnyi emberrel körülvéve ötletekkel bombázza a csapatot, miközben arról mesél, hogyan képzeli el a vizuális élményeket, amelyek majd az Arénába tervezett show „ízét” fogják adni.

A másik szálon – mely fiktív, néhol már-már kaotikus, és értelmezése a dokumentumjelenetekhez képest komolyabb befogadói munkát igényel – a pályakezdő színész, Ionescu Raul alakítja Azahriah-t, akit ennek a filmnek a castingján választanak ki, miközben épp az Introvertált dalt szavalja el költő átéléssel. Kiválasztásában maga Azahriah és a kiadóját képviselő Supermanagement csapata is részt vett, akik közösen döntötték el, ki lenne a legalkalmasabb jelölt a szerepre. A hosszú casting után főszereplőnk csupán egy cigarettára vágyik – ez a pillanat jelenti történetünk fiktív szálának kezdetét. A következő jelenetben Azi rájön, hogy nincs nála öngyújtó. Ekkor egy kedves idős hölgy bukkan fel, aki nemcsak a cigarettáját gyújtja meg, hanem elindítja a történet egy másik, sorsfordító szálát is. Az öngyújtó ebben a történetben különös szerepet kap: néha bonyodalmat okoz, de végül mindig kulcsszereplője a megoldásnak.

A sztárkameókkal megpakolt, látványos casting-jelenet hatásos kezdés, miközben szórakoztató elemeivel is leköti a nézőt – ráadásul ezek még nem is a film legjobb vagy legemlékezetesebb cameói. Amikor a történet fiktív szála kibontakozik, a cselekmény hamar közhelyekbe fullad. Gondolok itt „a hirtelen egy mezőn találjuk magunkat” -jelenetre, az utcán hagyott zongorára vagy éppen a teljesen váratlanul érkező zárójelenetre, amire magyarázatot ugyan nem kapunk, de természetesen azért számítunk rá. Ez a szál végül kusza utazásba fut ki, és olyan helyszíneket érint, mint egy hűvösvölgyi megálló, egy égősorokkal megvilágított háztetős koncert, egy utcai zongora és hallgatói, egy menedéket nyújtó lemezbolt, vagy a földön fekvő, önmagukkal küzdő fiatalok képei. Mindezek között akad egy-egy érdekes pillanat, de összességében nem emeli a fikciós részt arra a szintre, amit vártam volna. Úgy vélem, erre a szálra sokkalta többet lehetett volna építeni, olyan értelemben is, hogy mélyebben bele lehessen látni Azi belső világába és ne csak a felszínt kapargassuk egy meglehetősen kaotikus, néhol már érthetetlen „mesevilágban”. Hiszen a bevágott jelenetekben azért bőven lehet látni – hol apróbb, hol szembetűnőbb – részleteket, ahol például a szorongás jeleit fedezhetjük fel a 22 éves előadón. A fikciós szál látszólag épp ennek az ellentétét hivatott bemutatni: egy olyan világot, ahol megvannak azok a nyugodt percek, amiket a dokumentumfilmes rész szerint nem kap meg a zenész.

 A fikciós történetrész különlegessége, hogy ebben a világban kritikusabb szemmel lehet nézni – többek között – a politikát is. A film humora kifinomult és sokrétű, remekül egyensúlyoz a szórakoztatás és a gondolatébresztés között. Az aktuálpolitikai utalások és szatirikus elemek finoman szövik át a történetet, legyen szó egy jelentésrétegekkel teli plakátról vagy egy-egy szellemes megjegyzésről, melyek ügyesen reflektálnak a valóságra.

A metahumor különösen kiemelkedő: a film önreflexív módon játszik saját narratívájával és műfaji szabályaival, szándékosan túlzó klisékkel, önironikus kommentárokkal. Az alkotók ezzel nemcsak friss szemléletet adnak a történetnek, hanem új dimenziót is nyitnak a humorban, miközben végig megőrzik a történet érzelmi és tartalmi összetettségét. Ez a rétegzett megközelítés különösen élvezetes azok számára, akik szeretik, ha egy film egyszerre reflektál a valós világ eseményeire és önmagára is.

Ez például a 2023-as ARC-kiállítás I. díját elnyerő, Nagy Borbála készítette plakát képében jelenik meg a filmben:

A két szál az egész film alatt megmarad, néha összeolvad a két Azahriah is, és egy-egy szám erejéig „egyesülnek”, sőt, legvégül egyszerre is láthatjuk Azit és Rault énekelni és táncolni.

A Raul által megformált karakter a zenész belső világát és emberi oldalát kívánja bemutatni, ám végül inkább finom kiegészítéssé válik: hozzátesz ugyan a történethez, de nem mozdítja jelentésesebb irányba. Az alkotó személyes oldalát viszont a dokumentumfilmes jelenetekben is megtaláljuk – ráadásul jóval hitelesebb változatban. Ilyen például az a részlet, mikor Azi a Tisza márkával közös kollaboráció során rengeteg rajongóval találkozik és órákat tölt el velük; ennek az eseménynek a végére láthatjuk rajta azt a fáradtságot, amiről néha azt gondolhatjuk, hogy nem is létezik nála. Elfojtott, leplezett szorongása ennél jelenetnél is szembetűnővé válik. A film nem helyezi látványosan előtérbe a fiatalon elért népszerűség lélektanát, a rengeteg újdonság és elvárás izgalmát és súlyát, mégis vannak olyan jelenetek, amelyek érzékletesen mutatják be ezek feszültségét. Ha figyelmesen nézzük azokat a részeket, ahol a főhős beszél, fel tudjuk fedezni a rejtett nyomokat, akár a mimikában, akár a megtartott csendekben, vagy éppen abban, ahogyan a lábával dobol, vagy hogy hogyan viselkedik a színpadra lépés előtti pillanataiban. Ezek apró részletek, nem „másznak a néző arcába”, mégis rengeteget mondanak.

A „két Azahriah” végül egy gyerekekkel való közös éneklés során találja meg az összhangot, egy biztonságos és megnyugtató lezárásban, ahol minden elnyeri a helyét. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy a film eleje óta többször is felbukkanó öngyújtó az a tárgy, amely képes összekötni a film világainak látszólag összeegyeztethetetlen elemeit, finoman, de biztosan összefonva őket.

Mazzag Izabella a Recordernek arról beszélt, hogy Azahriah, aki alapvetően introvertált, kezdetben nemigen akarta beengedni a kamerát az életébe, és bizonyos pillanatokban arra kérte a stábot, hogy ne forgassanak. Bár nem enged betekintést a magánéletébe olyan mértékben, ahogyan sok néző talán elvárná, a legfontosabb és legértékesebb pillanatok mégis azok, amikor a zenész csendben telefonál a teraszán, vagy éppen a takaró alatt pihen az ágyában. Talán ezektől a jelenetektől is lesz olyan közeli a film.[1]

A dokumentumfilm nagyobb része már a Puskásban megrendezett koncertre való felkészülésről szól. Azokról az időkről is bőven esik szó, mikor még abban sem voltak biztosak, hogy egyáltalán egyszer meg fogják tudni tölteni az Arénát, nemhogy háromszor is. Erről már minden rajongó olvashatott, de a filmből teljes képet kaphatunk róla, mi is történt akkor, és hogyan lett az elsőre egyetlen – kérdőjeles – koncertből rövid időn belül három. A menedzsment itt beszél arról, mennyire kétségbe voltak esve, hogy megtorpant az eladás és összeomlott az egész jegykezelő rendszer. Aztán hirtelen a semmiből kiderült, hogy nem azért, mert ne vennék a jegyeket, hanem pont ellenkezőleg: azért, mert mindenki is hozzájuk szeretne férni országszerte, és részese akar lenni az Azahriah-koncert élményének.

A film dokumentumjeleneteinek még azt az általánosan elfogadott nézetet is sikerül megdönteniük, miszerint Azahriah egy istenadta tehetség, akit csupán a kiadója talált meg. Tóth Gergely, Azi menedzsere például részletesen elmondja, hogyan kellett nulláról, sőt, még annál is alacsonyabb szintről kezdeni mindent, mivel az előadónak szinte semmi tudomása nem volt a zeneipar működéséről. Az ilyen, a színfalak mögött zajló történések a film kiemelkedő momentumai, nem beszélve az áprilisban elhunyt Supermanagement-társalapító Ferich Balázsra emlékező, önmagában is mélyen megindító-megrázó részről. Amit még a Puskásban is viszontláthatunk Azi jóvoltából.

A Mi vagyunk Azahriah élvezhető film; játékidejében jól el vannak osztva a videóbejátszások és a monológok is. Az alkotók érezhetően arra törekedtek, hogy mindenkit megszólaltassanak, akinek bensőséges köze van vagy volt a fiatal zenész karriertörténetéhez, de közben mégis Azahriah és mellette Baukó Attila maradt a főszerepben. A fiktív szál kissé feleslegesnek bizonyult, a jelenetek valójában semmilyen előrelépést nem hoztak a film cselekményében; sem előre nem vitték a történetet, sem új mélységeket nem adtak hozzá. Épp ezért ahelyett, hogy lendületet kapott volna tőlük, inkább lelassították, és könnyedség helyett vontatottság érzetét keltették. Viszont másodlagos cselekménynek mégis jó volt olyan szempontból, hogy a zenéknek otthont tudott adni, ezzel is színesítve az alkotást, miközben még inkább fel tudta hívni a figyelmet arra, hogy Azi életében mit is jelent a zenélés. Ezenfelül pedig a nézőknek is egyfajta „visszaemlékezést” nyújtott a koncertfelvételekkel együtt. Zárásként csak annyit tudok mondani, hogy mindenkinek ajánlom a film megtekintését, aki szeretne többet megtudni Azahriah-ról úgy, hogy közben jól is tudja érezni magát, mert végső soron egy szórakoztató, mégis komoly másfél órát kapnak a nézők, akik úgy döntenek, beülnek a Mi vagyunk Azahriah-ra.

[1] A Recorder interjúja Mazzag Izabellával: https://recorder.blog.hu/2024/11/17/_mintha_nem_is_azahriah_csinalna_hanem_valami_megszallna_mazzag_izabella-interju