Csuka Gergő A horror reneszánszáról tanúskodó tendenciák arra engednek következtetni, hogy a posztmodern egyén szorongása régen látott magaslatokban jár, és talán ez a kollektív, konjunktúrában fogant közérzet eredményezte azt az irányvonalat, amelynek neves képviselője maga Ari Aster is. A horror műfajától még egy lépéssel távolabb került új filmjével, de eggyel közelebb a szürrealista vígjátékhoz és az erős fokú, a filmiparban is kiütköző individualizáció jeleit lehet felfedezni abban, hogy három órás filmje egy emberről szól: saját magáról. Egy interjúban Aster azt nyilatkozta, hogy filmjét megtekinteni úgy optimális, ha még a vele készült interjúkat sem nézzük meg előtte, a legjobb filmélmény akkor keletkezhet, ha semmit nem tudunk előzetesen alkotásáról: szóval igyekszem ennek szellemében beszámolni a filmről.
Beau (Joaquin Phoenix) egy szorongását paranoid módon megélő középkorú férfi, aki találkozni készül anyjával, viszont lépésről lépésre valami mindig útját állja: ezek az akadályok pedig a szüleivel ápolt kapcsolatához és az abból fakadó szorongáshoz kötődnek. Mi sem derülhet ki jobban ebből a rövid leírásból, a film előzeteséből és Aster premiert megelőző kijelentésből – miszerint ez egy „zsidó Gyűrűk ura” – hogy egy nem annyira klasszikus értelemben vett road movie-ról van szó. Természetesen az utazás egyszerű, de tartalmat kínáló motívuma a belső utazást is magában rejti, Asternek pedig nem kell kétszer szólni: olyannyira szó szerint értelmezi a „belső utazást”, hogy a néző nagyon egyszerűen találhatja magát az értetlenség küszöbén, ugyanis a rendező nem fáradozik a belső és külső síkok elválasztásán. És milyen jól teszi. Hiszen a szürrealizmus – amely napjaink filmművészetéből olyannyira kiveszett, akárcsak Beau tudatállapotából a józanság – megtestesülése ritka példa a dilemmákat leegyszerűsítő tendenciák mellett. Emiatt is adódik egy hatalmas probléma az Amitől félünkkel, ugyanis a szubjektív, belső világ kivetítése nem széleskörűen érthető módon, pláne nem élvezhető módon történik. A nehezen követhetőség leginkább az alapanyag megjelenítésének eklektikájából következik, ugyanis különféle szemszögeket és stílusokat láthatunk felsorakozni, amelyek közt nehéz megtalálni a vezérfonalat, eligazodva a szimbólumok között.
Valami olyasmi mindenképpen kikristályosodik, hogy Beau sebészi pontossággal viszi be önmagának a fájó ütéseket, miközben Ari Aster görnyedve a műtőasztal fölött, élveboncolással tárja elénk paranoid főszereplőjének lelki síkját, olykor mintha mégis mi éreznénk, ahogyan a szike forog. Akárhogy is: ez itt nem egy mindenkinek szóló film! A rendező szubjektív gondolatait már-már nárcisztikusan tükröző elmetrip egyedisége erősség és hátrány egyaránt.
Viszont aki magáénak érzi a film stílusát, az is könnyen találhat kérdéses megoldásokat. A központi főszereplő túlsúlya ellenére (ami azért Phoenixtől a Joker után eléggé szemet szúró) nem képes a nézőt azonosulásra bírva behúzni a történetbe, így, érzelmi bevonódás nélkül pedig még hosszabbnak érződik az a három óra. Astertől a mondanivaló kicsit úgy hangzik, mint a beszéd teli szájjal: félelem, nevetés és szégyen érzete lengi körül a filmet, az érzelmeinkkel való játszadozás közben pedig egy freudizmus gyorstalpalót és annak kifigurázását is elhadarja a rendező. Ha még le sincs nyelve az első falat, már jön is a második, majd miután elfogyott az ebéd, a néző az intellektuális kajakómájával magára hagyottan próbál eligazodni a főszereplő személyisége által körvonalazódó cselekményben. A követhetőség minimuma teljesül, ugyanis élesen rajzolódik ki a tudatfilmes határ a mentális utazás körül, csak szimplán nem erre van a XXI. század embere kondicionálva. Úgy igazán nem is baj ez, mert az Aster-rajongók és a mazochista hajlamú moziszeretők jól érzik magukat a film játékideje alatt, de piaci sikert reálisan nem várhatunk el a pillanatnyilag mainstreamben taposó három órányi szürrealizmustól. Mindenesetre van valami igazság Scorsese feltételezésében, hogy ez az alkotás valami egészen forradalmi dolognak a megtestesítője és előképe, mert a humor és a félelem váltakoztatásában nem sokan érdekeltek a nehéz kivitelezés miatt, viszont itt a profi jelenetépítés garantálja a sikert. Ha Ari Aster hajlandó lesz középre tolódni és újra közérthető filmet rendezni, akkor egy új generáció Spielbergjének kibontakozását láthatjuk, ha pedig az erősen művészi és szubkulturális megközelítés előszele az Amitől félünk, akkor nem sokáig dolgozhat ekkora költségvetésből. Igazából mindkettővel jól járunk.
A kiemelt kép forrása: https://m.imdb.com/title/tt13521006/
