Csuka Gergő „Nem lehet, hogy hormonális?” – hangzik el egy orvosi rendelőben, ahol éppen egy lány túlsúlyát állapították meg. Chiara Bellosi második nagyjátékfilmje az egyén eredendő és megváltoztatható értékeit járja körbe a külső és belső konfliktusának tematizálásával egy felnövéstörténet keretein belül. A rendező elég átfogó témát választott másfél órás alkotásához, vajon szimbóluma kellően erős és egyetemes, hogy a coming of age történetek sorából kiemelje alkotását?
Az orvosi rendelőből kifelé jövet már látszik a főszereplő lány, Benedetta (Gaia Di Pietro) és az őt elkísérő anyja, Anna közti konfliktus, de ekkor még a túlsúly problémájának hatása alatt van a filmnéző. Később kezdjük megtapasztalni, hogy a diéta csak egy újabb árok közöttük, amely kettejük egymás meg nem értése okán mélyült és ennek feszültsége fogja körüllengeni a filmet. Benedetta hazafelé az iskolából találkozik a transznemű Amandával (Andrea Carpenzano), akinek magával ragadó egyénisége okán közös, kimondatlan külső-belső problémáik egy különös baráti kapcsolatot eredményeznek: miközben a fiatal lány egyre közelebb kerül Amandához, egyre távolodik a családja által kialakított, számára idegen, otthoni környezettől és kezdi felfedezni önmagát.
Chiara Bellosi igyekszik történetét minimalista eszközökkel elmesélni, így a szereplők közti interakciókra és a kimondatlan, de ingerszegény környezetben felismerhetővé váló érzésekre engedi hagyatkozni nézőit. Megoldásából fakadóan elsősorban egy elgondolkodtató művészfilm hangulatára lehet számítani, amelynek központi eleme lesz egy tinédzser külvilággal és szüleivel ápolt kapcsolata. A külvilág kis részben az iskolát és egy pár jelenetig feltűnő árnyékszerű barátkaraktert, nagyobb részben pedig az Amanda környezetében lévő aprócska vidámparkot jelenti: egy kopár, olasz falusi vidék magánya és üressége ábrázolja Benedetta lelki világát egy ingerszegény környezetben, ahol a lány gondolataiba meredhet. Ezen vidék kontrasztja a szűk ház, amelyben a család összes tagja általában a még szűkebb konyhába tömörül: az ingergazdag környezet folyamatos feszültséget és lelki sebezhetőséget jelent, ráadásul ezen helyiség ad otthont a családi konfliktusok kiteljesedésének.
Anna egy olyan anyaszerepben él, amely napról napra egyre fájdalmasabb számára és a körülötte élőkre nézve, ugyanis korai gyermekvállalása tette lehetetlenné tánctehetségének kiélését, így ennek feszültségét kieresztve teszi ki komoly, mindennapos érzelmi zsarolásnak nagyobbik gyermekét, Benedettát és férjét is. Szerencsére nem a legegyszerűbb irányba – az ítélkezés felé – halad a film, ugyanis ezt a konfliktust a lány kamaszkor-végi egyik átugrandó akadályaként tudatosítja, amely szimbolikusan a testi-lelki összhang elérésének gátja. Eleinte Benedetta ez elől menekül érzelmi eszköztár hiányában Amanda barátsága felé, viszont előbb-utóbb realizálni kényszerül, hogy a sajátos életstílus, amely befogadónak és komfortosnak bizonyult, nem az ő személye felé tett gesztust jelent, csupán egy életfelfogás. Olykor szemben találjuk magunkat a felnövéstörténetek gyakran használt toposzaival, de a transznemű Amanda egyedi karaktere és Andrea Carpenzano kiváló színészi játéka egy ideig feledteti velünk kételyeinket. Amanda is átéli a konfliktust, hogy a belső és a külső összehangolatlansága egy életvitelszerű diszharmóniát okoz és így a Benedettával közös megtörtségük is eredményezi barátságukat. Egyértelmű erőssége a Pofára esésnek kettejük kapcsolata, amely az egyén saját problémáival való megbirkózásra törekvését szemlélteti, ezúttal egy naiv kamaszkorú szeretetre és intimitásra vágyásáról és egy transznemű destruktív életének helyrepofozásáról szóló történet keretében. Még pontosabban: érzelmeinkről és azok megéléséről mesél.
Habár nem is a legkifinomultabb minimalizmussal találhatjuk magunkat szembe, ennek ellenére sokrétű szimbólumokkal és visszatérő motívumokkal kecsegtet a film. Nem eléggé sokrétű és egyetemes a közlendője, de legalább annyira tartalmas tud lenni, hogy ne unatkozzon rajta nézője, ugyanis a realista közegnek az impozáns képsorok kölcsönöznek dinamikát a briliáns operatőri munkának köszönhetően: ha valaki elfelejtette volna, hogy létezik kézi kamera, akkor itt alaposan eszébe juttatják.
A Pofára esés mint családi és kamaszkori dráma összességében magába foglal egy komoly krízishelyzetet, megteremt egy magányos, de pörgős olasz hangulatot, viszont drámájával nem tud kiszakadni a középszerből, hangulata pedig csak megalapozásnak szolgál és nem kapunk több Olaszországot. Ennek ellenére a színészi játék és az operatőri munka egy élvezhető közeget és filmet képes létrehozni, nem csoda, hogy a XX. Olasz Filmfesztiválnak köszönhetően hazánk mozijaiban is vetítették.
A kiemelt kép forrása:
