Dorottya Zahuczki Tóth Krisztina még a járvány előtt kezdett disztópiát írni, amely a Könyvhétre látott napvilágot. A majom szeme borongós világáról Karafiáth Orsolya beszélgetett a szerzővel a Magvető Caféban. A diskurzust néha megszakította egy jelenet a regényből, Mácsai Pál színész interpretációjában.
A színpadon három nagyon különböző ember cserélt eszmét. A mérgező családi mintákon felülemelkedő Karafiáth Orsolya – aki kiváló történetfüzérben tárta az olvasók elé kálváriáját, így téve a Szirént egy húsbavágóan hiteles alkotássá – csípős, szókimondó stílusát ellenpontozta Tóth Krisztina nyugalma, és az a hideg tárgyilagosság, ahogy a legborzasztóbb dolgokról mesélt a nagyérdeműnek, kis mosollyal a szája sarkában. Mácsai Pál pontos, jó arányérzékkel beillesztett megjegyzései, és a megannyi párhuzam és ellentét a színház és az irodalom között, amelyeket játékba hozott, szintén izgalmassá tették a beszélgetést. Karafiáth igyekezett olyan irányba terelni a diskurzust, hogy azok is könnyedén megértsék, miről van szó, akik nem olvasták a regényt, de majd a jövőben kézbe szeretnék venni.
Az est felütése egy hosszabb részlet volt a Majom szeméből: a kiemelt jelenet fájóan hétköznapi módon mutatta be, hogyan hűlnek ki a viszonyok még a legközelebbi családtagok között is, és hogyan töltik ki a szeretetnek szánt helyet az elvárások, amelyekhez lehetetlen felnőni, és hogyan lökdösi arrébb az őszinte gyászt az alattomos megfelelési kényszer…
Majd kiderült, hogy jeles estén gyűltünk össze, ugyanis Tóth Krisztina regényéért elnyerte a Nők Lapja Irodalmi Díjat a legjobb kortárs magyar regény kategóriában. Karafiáth Orsolya ezek után arra kérdezett rá, hogy milyen volt a regény kezdeti fogadtatása. A szerző elmesélte, hogy a megjelenést követő napokban lementek a kislányával Sarudra, ahol a strandon figyelmes lett három nőre. Egyikük nem ment be úszni, hanem a parton maradt, és történetesen épp a Majom szemét olvasta… Az író kíváncsian várta, hogy vajon mit fog gondolni a műről az idegen, hiszen még semmilyen visszhanggal nem találkozott új műve kapcsán, ezért sokáig figyelte az olvasó nőt. Később társai kérdezték a parton pihenő nőt, hogy csatlakozik-e hozzájuk, vagy még olvas. A nő válasza az volt: „Én ezt biztos nem olvasom, bazdmeg!” Valószínűleg a nőhöz nem talált utat a történet…
Természetesen a regényt nagyon sokan méltatták ez után a nem túl pozitív első visszacsatolás után. A szerző kiemelte Horváth Csaba kritikáját, amely az Élet és irodalom hasábjain jelent meg. Azért olyan kedves ez az írás Tóth Krisztina számára, mert Horváth észrevett a sorok között egy rejtett Kafka-utalást. Tóthnak nagyon fontos Kafka, a Vonalkód című novelláskötetében is hivatkozik rá.
Karafiáth és Mácsai is megjegyezték, hogy a művet – hiába játszódik egy fiktív államban – szinte ösztönösen mindenki fővárosunk díszletei közé képzeli, és keresi a párhuzamokat a jelenlegi berendezkedésünkkel. Ám az író szerint, ha úgy tekintünk a regényben megalkotott térre, mint országunk egy kifordított változatára, az csak leszűkíti az értelmezést. Tóth Krisztina célja az volt, hogy a világ bármely nyelvére lefordítva átadhassa az olvasóknak üzenetét, miszerint azok a társadalmak, ahol a hataloméhes emberek elnyomják és irányítják a többieket, csak a mételyt hordozzák magukban.
Bár a regény 2017-ben kezdett formát ölteni – a koronavírus és a háború előtt –, egy motívumot nagyon régről hozott magával ebbe a műbe a szerző: kamaszkorában lelkes állatvédő volt, sőt, sokáig állatorvosnak készült. Talán épp ezért került a kezébe Richard D. Ryder könyve, A tudomány áldozatai. Ebben a könyvben állatkísérletekről olvasott Tóth Krisztina, és megdöbbentette, hogy az emberek egészségéért mennyit kell szenvedniük az állatoknak, akik ráadásul nem is képesek arra, hogy szavakkal kifejezzék a fájdalmukat. A könyv borítóján egy fotó szerepel Robert J. White hírhedt kísérletéről: az amerikai idegsebész egy élő majom fejét ültette át egy másik majom testére. A műtét után az állat pár napig életben maradt… A fotó éveken át kísérte és kísértette Tóth Krisztinát, aki végül egyik főhőse, dr. Kreutzer fejébe plántálta be a kérdést: vajon hol lakik a lélek? A két élőlényből összefércelt majomnak vajon a fejében van a lelke? Vagy a testében? A pszichiáterként tevékenykedő Kreutzert ez a talány vezeti pályájára, ám nem mondható el róla, hogy ő lenne a lélekbúvárok gyöngye.
Karafiáth elmondta, neki azonnal feltűnt, hogy mennyire nem ideális a terápiás foglalkozásokhoz dr. Kreutzer rendelője. Tele van személyes tárgyakkal, ráadásul a szakember rendszeresen dohányzik is a helyiségben. Mácsai Pál is megjegyezte, hogy a Terápia című sorozat forgatására – amelynek főszerepét ő játszotta – bevitte magával pár személyes tárgyát, így könnyebben bele tudott bújni a megformált szerepbe. Tóth Krisztina elmondta, hogy a regény írása során konzultált dr. Bánki György pszichiáterrel, aki szintén megjegyezte a végeredményt olvasva, hogy egy nagyon nyugtalanító, minden szempontból határátlépő közeget sikerült létrehoznia az írónőnek a rendelő atmoszférájának kidolgozása során.
A második regényrészlet egy már-már komédiába hajló küzdelem leírása volt az urbánus tápláléklánc magas pozícióit birtokló dr. Kreutzer és az otthon összeszerelhető fotelágy között. Az uniformizált Ikea-bútorok között élő középosztály harca volt ez a kapitalizmus ádáz bútordarabjával. Mondani sem kell, hogy a pár kilogramm szövet, fa és fém könnyűszerrel aratott győzelmet az ember ellen…
Tóth Krisztina elmesélt egy egészen hátborzongató történetet a regény keletkezésének kapcsán: nem titok, hogy a műben feltűnnek nukleáris fegyverek, és ezek bevetésének árnyéka is ott lebeg majd az oldalak felett. Ehhez a szerző egy, a Műszaki Egyetemen tanító tudós segítségét kérte, aki eleinte nagyon készségesen a rendelkezésére állt, még egy jegyzetet is adott neki, amiből a hallgatói is szoktak készülni a vizsgáira. Ám amikor kibontakozott a műben a nukleáris veszélyről szóló szál, a tudós hirtelen hangnemet váltott. Egyenesen lekezelően beszélt a lusta bölcsészekről, akik képtelenségekről írogatnak, ahelyett, hogy dolgoznának. Tóth Krisztina szerint ez azért alakulhatott így, mert a tudós is megneszelte, hogy a valóságban is bekövetkezhet a regény lapjain vázolt szituáció.
A szereplőket Karafiáth és Mácsai is ellentmondásos figurákként jellemezte. Eleinte szerethetőnek tűnnek, könnyen azonosulnak majd velük az olvasók, ám ahogy a cselekmény kibontakozik, egyre inkább felszínre kerülnek olyan tulajdonságaik, amelyek miatt már nem fogunk velük szimpatizálni. Tóth Krisztina szerint nem nagy bravúr megírni egy kezdetektől velejéig romlott karaktert, ellenben ezeknek a „szerethetetlen” figuráknak a megalkotása jóval izzasztóbb feladat. Mácsai hozzátette, hogy az ilyen személyiségek színpadon is nagyon jól működnek, bár a legtöbb szerep esetében inkább fordítva jelennek meg: először elviselhetetleneknek tűnnek, majd kiderül, hogy van lelkük is.
Végezetül egy égető kérdéssel fordult Mácsai és Tóth felé Karafiáth Orsolya: hogyan maradhat felszínen egy művész egy olyan gerinchajlító közegben, mint akár A majom szeme világa, akár hazánk jelene. Mácsai Pál szerint a színházcsinálóknak mindig nehezebb dolga van, mint az íróknak, mert „remekművet lehet az asztalfióknak is írni, de a színház csak a jelenben tud megvalósulni.” Tóth Krisztina ezt azzal egészített ki, hogy ez igaz, de az írók jóval érzékenyebb emberek, mint az átlag. És ahhoz, hogy minden hátráltató körülmény ellenére töretlen erővel küzdjenek a céljaikért, néha rengeteg akaraterő kell.
Képek forrása: Karafiáth Orsolya facebook oldala
