Nagy Boglárka A 20. századot filmtekercsek őrzik: a magyar padlásokon és pincékben, intézmények hagyatékában olyan kulturális örökség lapul, amely archiválás és digitalizáció hiányában azonban nemsoká megsemmisül. A Kádár-korszak amatőr filmműhelyeiben olyan alternatív, underground szemlélet érvényesülhetett, amelyet az intézményesült filmgyártás kevésbé engedhetett meg magának – erre a szegmensre ennek ellenére méltatlanul kevés figyelem irányul. Bényi Lilla művészetteoretikus és Emődy Botond amatőrfilm-kutató, az ELTE Filmtudomány Tanszék doktori hallgatója erre az űrre reagálnak háromrészes vetítéssorozatukkal. Az események a Cinema 64 Amatőrfilm Stúdió filmjei köré szerveződnek. Az első vetítést követően Emődy Botond a stúdió két rendezőjével, Dékány Istvánnal és Gulyás Gyulával, illetve Gelencsér Gábor filmesztétával, az ELTE BTK Filmtudomány Tanszékének vezetőjével beszélgetett.
„Nem én találtam ki ezt a mondatot, de elég velős: az amatőrök azok, akik nem pénzért csinálják a filmet, hanem szeretetből” – fogalmazta meg Gulyás Gyula. A Cinema 64 stúdió 1964 és 1971 között izgalmas módon a magyar újhullámmal egyidőben működött. Hat fiatal amatőrfilmes, Dékány István, Gulyás Gyula, Gulyás János, Nagy Ottó, Ottovay Péter és Tolnai Gábor alapította.
„A hatvanas években fellendült Magyarország és a világ filmművészete is. Ez volt az újhullám: »a papa mozija meghalt« – ahogyan Truffaut mondta. Akkor mindannyian filmesek akartunk lenni. Ez volt a levegőben.” – így mesélt az alakulás körülményeiről Dékány István.
A stúdió az amatőrfilmkultúrában korszakváltónak bizonyuló szemlélettel rendelkezett: „Mai fogalmaink szerint ezek a filmek kísérletiek voltak. Az amatőrfilm-készítés a mozgalom háború előtti hagyománya szerint a családi és útifilmet jelentette. Ehhez képest a Cinema 64 munkái között – és ebben a válogatásban is – szociográfiákat találunk. Fontos változás, hogy itt a dokumentumfilm típusának a szándéka, egy gondolat megfogalmazása jelenik meg.” – foglalta össze Gelencsér Gábor. A Cinema 64 működésére az időszakban egyedülálló módon a horizontális berendezkedés, mai definíció szerint a műhelymunka volt jellemző. A filmezésre vonatkozó szemléletük eltért a korábbi hobbifilmes törekvéstől: „A családi filmes azt veszi, ahogyan a baba játszik vagy útifilmet készít. De az amatőrfilm már rendelkezik valamiféle közlendővel.” – fogalmazta meg Dékány István.
A stúdió célkitűzése nemcsak a releváns társadalmi problémákról való beszéd volt, hanem a közönség megtalálása és vetítések szervezése is egyetemi klubokban, művelődési házakban. Részben azért érdemel figyelmet a műhely, mivel amatőr jellegéből adódóan a korszakban különleges függetlenséget élvezett. Gelencsér Gábor így utalt a vetített válogatásra: „A filmeket nézve látom a párhuzamokat az akkori újhullámmal, az intézményesült filmgyártással. Mégis, ehhez képest ezek más szabadságfokon készülhettek. […] A munka olyan művészi szabadsággal társulhatott, amely a filmgyártás egyéb területein ilyen mértékben nem volt jelen.”
A rendezők megélése is ezt igazolja attól függetlenül, hogy a besúgóhálózat nem kerülte el a közösséget: „Ha nem is szabadnak, de öntevékenynek és valóban függetlennek éreztük magunkat. Éltünk is boldogan, addig amíg egy, a Cinema 64-ről készült dokumentumfilm kapcsán kikértük az állambiztonsági levéltárból a jelentéseket. Az egyik társunk egészen ’64-től folyamatosan jelentett erről a társaságról: több mint száz oldalnyi anyagot fénymásoltam ki. Ezt álmunkban sem gondoltuk; ennyit a szabadságról.” A műhely viszonylagos függetlensége már engedmény volt az államszocializmus korábbi periódusához képest. A kamera birtoklását, az egyéni filmkészítést azzal az indokkal korlátozta az állambiztonság, hogy az lehetséges kémtevékenységnek bizonyul.
Olyan perspektívából láthatjuk az időszakot a műhely munkáin keresztül, amelyet egyéb esetben a cenzúra kiszűrt. Az amatőrfilm-készítésnek általánosságban vannak olyan vonásai, amelyeknek köszönhetően egyfajta alternatív történelem töredékeit képesek felmutatni: esetlegesség, véletlenszerűség, spontán gesztusok jellemzik. A stúdió filmjeinek meggyőző erejéhez nem csak ez járul hozzá. Domináns a műhely hagyatékában a szociográfia és a dokumentumfilm műfaja. „A dokumentumfilmben egy jelenetet egyszer lehet felvenni: nem lehet megkérni a szereplőt, hogy ismételje el még egyszer.” – így utalt Gulyás Gyula a dokumentumfilm különleges hitelességére.
Az eseményen vetített válogatás és a stúdió hagyatéka alig hozzáférhető. Sok egyéb műhely munkáját is beleértve ezek az alkotások a kulturális örökség értékes részét képezik. A filmek minősége azonban romlik, felújítás hiányában pedig elvesznek ezek a tartalmak. Ahogyan Gelencsér Gábor hozzátette, pontosan ez történt a magyar némafilm kilencven százalékával is. Az archív munka elvégzése emlékezetpolitikai szempontból is fontos feladat lenne. Hiába szűnt meg akkori formájában a cenzúra Magyarországon, a restauráció hiányában továbbra sem láthatóak ezek a munkák. „Véget értek ezek az iszonyatos idők: már számot vethetnénk. Nézzék meg mások is, ugyanis, hogyha nem látják ezeket a filmeket, soha nem lesz róla intenzív ismeret. A múlt feltárása, elsajátítása vizuálisan történik, és ebben a film hihetetlen fontos szerepet játszik.” – fogalmazta meg Gulyás Gyula.
Kiemelt kép forrása: Tamás Soma fotója.
