Málics Viktória Az ELTE Krasznahorkai-évet hirdetett egykori, immár Nobel-díjas hallgatója tiszteletére. Ennek első állomása a decemberben megtartott díjátadó élő közvetítése és az ezt követő irodalmi kerekasztal volt, ahol a résztvevők a szerző frissen megjelent A magyar nemzet biztonsága című kötetének vonatkozásában beszélgettek a Krasznahorkai-életműről. A programsorozat folytatásaként 2026. február 17-én Kovács András Bálint filmtörténész, a Filmtudomány Tanszék egyetemi tanára, az MTA doktora tartott előadást Az önsorsrontás méltósága: Mit talált Tarr Béla Krasznahorkaiban? címmel. Az eredetileg a Kari Tanácsterembe tervezett eseményt a nagy érdeklődés miatt a Gólyavár Mária Terézia-termébe helyezték át – és még ott is alig maradt szabad ülőhely.
Az előadót Gintli Tibor, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetigazgatója, az eseménysorozat egyik szervezője konferálta fel. Megnyitó gondolataiban felidézte: Krasznahorkai László és Kovács András Bálint egyaránt 1983-ban végeztek az egyetemen – noha személyesen ekkor még nem ismerték egymást.
Az önsorsrontás
Kovács András Bálint a már említett A magyar nemzet biztonsága című regény mottójával kezdte előadását:
A legzseniálisabb vagy egyszerűen bármely komoly emberi gondolatban mindig marad hátra valami, amit sehogy sem lehet másokkal közölni, érthetővé tenni, ha egész kötetet írna, vagy ha harminc évig magyarázgatná is ilyen gondolatát: mindig maradna valami, ami semmi szín alatt sem megy ki az ember koponyája alól, és ott marad örökre; meg is hal bele az ember, anélkül, hogy azt valakivel közölhette volna, pedig meglehet: az volt a legfőbb ideája. (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű, fordította Makai Imre.)
Ez a kimondhatatlanságot tematizáló gondolat volt egyúttal Kovács András Bálint előadásának a mottója is. Az előadó már harminckét éve ír Tarr Béla filmművészetéről, azonban egy ideje úgy érezte, hogy már nincs mit mondania, mindent megírt, amit tudott. Utolsó szövege egy, a rendező 60. születésnapja alkalmából írt köszöntő, amelyet azonban egészen Tarr Béla közelmúltbeli temetéséig nem publikált. Ahogy Kovács András Bálint megfogalmazta, minden leírás csak körülírás, az igazán jelentős emberi gondolatokban mindig marad valami, ami közölhetetlen. Ez a maradék, a megfogalmazhatatlan mag válik kulcsfontosságúvá Tarr és Krasznahorkai kapcsolatának értelmezésében is.
Egyszer aztán eszébe jutott egy szó: önsorsrontás. Kovács András Bálint értelmezése szerint az önsorsrontás a Tarr-filmek alakjainak meghatározó jellemvonása volt egészen addig, amíg Tarr nem találkozott Krasznahorkai művészi világával. Az első találkozás pillanatát Kovács András Bálint fel is idézte, hiszen szemtanúja volt. 1985-ben Tarr Béla, Balassa Péter és Kovács András Bálint találkoztak egymással egy Őszi almanachról szóló kritika kapcsán. Ekkor Balassa Péter előhúzta a táskájából a Sátántangó kéziratát, és Tarr kezébe nyomta.
Krasznahorkai hatása Tarr Bélára
Ezzel a véletlenszerű találkozással Tarr „talált valami olyat, amit nem keresett, és ez összerántotta azt, ami már benne volt’’. Tudta, hogy a Sátántangó lesz a következő filmje – és ötletét annak ellenére valósította meg, hogy szinte minden stúdió visszautasította, hogy támogassa a film elkészültét, sőt volt, aki azt tanácsolta neki, hogy érdemes volna abbahagynia a filmezést is.
Az önsorsrontás, Kovács András Bálint meglátása szerint, Krasznahorkai szövegeinek hatására szétterül a Tarr-filmekben megjelenő környezetben, a világ mindenhol jelenlévő részévé válik, és belekerül a film formájába is – tehát innentől kezdve a világba van kódolva, nem pedig a szereplőkbe. Az önsorsrontás ágensévé így a cselekményszövés válik. A filmekben ennek következtében – akárcsak egy Krasznahorkai-szövegben – minden folyamat lefelé tart, minden visszafordul, megáll. Mindaz, ami történik, nem látható – pedig annyi minden történik! Ezáltal Tarr tudatosan egy filmtörténeti tradícióhoz is csatlakozott, például az ’50-es években alkotó francia filmrendező Robert Bresson munkásságához, aki mindig csak a jelenetek közepét mutatta.
Tarr Béla munkássága az emberi létezés határhelyzeteire koncentrál. Filmjeiben az önsorsrontás az emberi lét egyik végső megnyilvánulásaként jelenik meg: szereplői gyakran saját döntéseik és tehetetlenségük következményeként sodródnak a reménytelenség felé. A rendező világában az ember és környezete nem különül el élesen egymástól, hanem egyazon „textúrát” alkotnak: a sivár táj, az időjárás, az épített környezet és a figurák lelkiállapota egymást tükrözi. Tarr filmjeire jellemzők a rendkívül hosszú, lassú ritmusú beállítások. A hosszúság nem pusztán formai eszköz, hanem a szereplők szubjektív időélményét közvetíti: a néző átélheti a bezártságot, a kilátástalanságot és a reménytelenség elnyújtott tapasztalatát. A lelassított cselekmény ellenére filmjeinek egyik legnagyobb bravúrja, hogy folyamatosan fenn tudja tartani a feszültséget. A realisztikus, hétköznapi mozdulatok is jelentéshordozóvá válnak, hangsúlyt kapnak. Művészetében meghatározó a karakterközpontúság: gyakran nem hivatásos vagy kevéssé ismert színészekkel dolgozik, hogy arcuk, jelenlétük hitelesen hordozza a figurák sorsát. Ilyen például Miroslav Krobot (Londoni férfi, [2007]) arca is, amely erőteljesen illeszkedik a Tarr-filmek világához. A szereplőkön sokszor az látszik, mintha nem egészen „ebből a világból” valók lennének.
Ezzel szemben, Tarr Béla bevallása szerint, a Kárhozat már tájfilm. Míg a Krasznahorkai-hatás előtt az arcon volt a fókusz, addig ezt követően már a tájon. Az önsorsrontás nem a történetek szomorú végében, hanem az elkerülhetetlen sorssal való szembenézésben ragadható meg, az emberi létezés végső manifesztációja, a kimondhatatlan, de körülírható gondolati mag, amelyben összpontosul harminc év művészete, barátsága.
Humor a Tarr-filmekben
Kovács András Bálint előadásának meghatározó elemei voltak a filmrészletek és az anekdoták, amelyekért a közönség nem lehetett elég hálás. Egy hallgatói kérdésre válaszolva az előadó visszaemlékezett egy történetre: Tarr Béla és Vígh Mihály (zeneszerző) a Sátántangó egyik vetítésén hátul álltak, és nem értették, hogy miért nem nevet a közönség, hiszen néhol szándékoltan abszurd és humoros a történetvezetés, különös tekintettel az olyan túlzásokra, mint Breznyik kacsatánca vagy az a jelenet, amelyben a lecsúszott bányász egy kínai verset szaval az általa kiszemelt nőnek. Tehát a filmekben a költői és a groteszk minőségek folyamatos váltakozásának lehetünk tanúi. Ez azonban sokak, különösen a magyar közönség, számára nehezen értelmezhető – akiknek a körében Tarr Béla munkássága nehezen megmagyarázható okokból mindig is kevésbé volt ismert és elismert, mint külföldön. Kovács András Bálint fel is idézte az 1988-as Magyar Filmszemle zsűrijének egybehangzó ítéletét: „A Kárhozat? – Az nem.”; miközben az alkotás külföldi díjat kapott.
Folytatás
A Krasznahorkai-év minden hónap harmadik keddjén folytatódik; én pedig Kovács András Bálint előadása alapján őszintén ajánlom a programsorozatot mindenkinek, hiszen ez a gólyavári este érdekes és tanulságos, követhető és befogadható volt azok számára is, akik tájékozottak voltak Krasznahorkai László és Tarr Béla munkásságában, illetve azoknak is, akik az aktuális események kapcsán kezdtek el érdeklődni a téma iránt.
Kiemelt kép forrása: ELTE, Rusznák Gábor.
