Málics Viktória A szerző iránti érdeklődés nem látszik alábbhagyni, ezúttal április 21-én 18:00-kor a BTK F épületének Kodály-terme telt meg a hallgatósággal. Az est előadói Pintér Tibor és Kovács Gyöngyvér voltak, akik Krasznahorkai László prózájának zenei vonatkozásait vizsgálták. Az előadásokat a szerző életművéhez kapcsolódó élőzenei betétek színesítették Juhász Ambrus zongorajátékában, aki a Művészetközvetítő és Zenei Intézet hallgatója.
Az előadók sorát Pintér Tibor, az Esztétika Tanszék habilitált egyetemi docense kezdte, aki Az ellenállás melankóliája központi metaforáját, a hangolás problémáját ismertette a hallgatósággal. Előadásában felhívta a figyelmet arra a feszültségre, ami a szürke, melankolikus, kisvárosi világkép és a megszállott Eszter György között húzódik: ez a világ elhangolódásának metaforája. Pintér Tibor elmagyarázta az egyenletes lebegésű temperálás és a pitagoraszi hangolás lényegi különbségét, így a zeneelméletben nem jártas hallgatók is megérthették a mű központi metaforáját, azaz hogy Eszter úr előtt két út állt: a megalkuvást választja vagy az egész zenetörténet képletes törlését. Eszter úrról végül kiderült, hogy nem ismer kompromisszumot, a „tökéletesség vagy inkább a semmi” elvén működik.
Az est második előadója Kovács Gyöngyvér, színháztudomány mesterszakos hallgató volt, aki Eötvös Péter 2023-ban bemutatott operája, a Valuska kapcsán arra kereste a választ, hogyan adaptálható operaszínpadra egy sajátos nyelvezetű regény. Az opera elemzése előtt az előadó összefoglalta a jelenlevők számára Az ellenállás melankóliája cselekményét. Kiemelte, hogy míg a külföldi recepció szerint a történet groteszk, addig a magyar recepció alapján a groteszkség kérdése nem merült fel. Ez volna a magyar valóság? – tette fel a költői kérdést. Kovács Gyöngyvér előadásában kitért Eötvös Péter bemutatására is, akinek a Varga Bence által rendezett Valuska volt a tizenharmadik, és egyben első magyar nyelven írt operája.
Az előadó végül összehasonlította a regényt és az operát, kiindulva abból, hogy egy egész regényt sosem lehet szöveghűen ábrázolni az operaszínpadon, szükségszerűen át kell szabni. Kiemelte ezen a ponton Keszthelyi Kinga dramaturg munkáját, aki egyedi értelmezést adott a történetnek azáltal, hogy nem csupán zanzásítani próbálta, hanem értő módon sűrítette. További érdekesség az adaptációval kapcsolatban, hogy a hangolás problematikája például egyáltalán nem jelent meg az operában, amelyet Pintér Tibor elemzett, viszont hangsúlyos szerepet kapott a látvány: akiket Valuska ismer, színesben jelennek meg a színpadon, akiket nem, azok szürkében. Előadása végén Kovács Gyöngyvér kiemelte a darab egyik nagy egyediségét: míg általában katartikus zárlattal érnek véget az operák, addig Eötvös Péter Valuskája megrázó és groteszk módon végződik: Valuska János, a szent bolond, a totális összeomlás és a kaotikus erőszak után halálos nyugalomba zuhan. Az utolsó színpadi hang egy ,,h”, ami az elkerülhetetlen halált szimbolizálja, így engedve útjára a nézőket. Az est így nemcsak Krasznahorkai prózájának zenei rétegeire irányította rá a figyelmet, hanem arra is, miként válik a hangolás, a csend és a melankólia az értelmezés kulcsává – legyen szó regényről vagy operáról. Az előadások és a zenei betétek egymást erősítve teremtettek olyan atmoszférát, amelyben a hallgatóság nemcsak megértette, hanem át is élhette ezt a különös, elhangolódott világot. A telt ház pedig egyértelműen jelezte: Krasznahorkai életműve továbbra is eleven párbeszédre készteti közönségét. A Krasznahorkai-év ezzel természetesen nem ért véget, a további programokról az ELTE BTK oldalán tudnak tájékozódni az érdeklődők.
Kiemelt kép forrása: ELTE BTK honlapja.
