Ahol a műfajok összeérnek – Sleep Token: Take Me Back To Eden albumajánló

A Sleep Token brit rockegyüttes hirtelen népszerűségéhez jelentősen hozzájárult a zenéjük mellett az is, hogy sikerült néhány év alatt egyfajta brandet kialakítaniuk maguk körül. A zenekar tagjainak kilétét teljes homály fedi, az énekes csupán „Vessel” néven ismert, a dobos és a két gitáros pedig egyszerűen csak sorszámot húztak kettő és négy között, és a továbbiakban eszerint a szám szerint hivatkoznak rájuk. Egy állandó, szintén álarcos kórus is kíséri őket a fellépések során. Emellett eddig egyszer sem adtak interjút, koncertjeiken egyáltalán nem beszélnek, hagyják, hogy ezt a zenéjük tegye meg helyettük.

A zenekar 2016-ban alakult, eredettörténetüket pedig áthatja a magánmitológia, miszerint Vessel egy álomban találkozott egy Sleep nevű ősi istenséggel, aki dicsőséget és nagyságot ígért neki, ha követi őt. Függetlenül attól, hogy vajon csak egy ügyes marketingfogásról van-e szó, ez a mítosz központi részét képezi a zenekar identitásának, melyhez nagyon erősen ragaszkodtak az elmúlt tíz évben. A Sleep Token minden egyes dalát ennek az istenségnek ajánlja, és ez a narratíva a közösségimédia-platformjaikat és a show-elemekkel gazdagon tűzdelt koncertjeiket is teljes mértékben átjárja.

Természetesen számtalan rockzenekar kacérkodott már korábban a színpadiassággal, álnevekkel és anonimitással. Annak ellenére, hogy néhányan a Slipknot vagy a Ghost formációkkal hasonlítják össze őket, a Sleep Token teatralitása valahogy mégis sokkal finomabbnak, sötétebbnek és gazdagabbnak hat. A hangulatos színpadkép és az előadásmód mellett a promóciós anyagok és a hivatalos kommunikáció is mind ezt a benyomást keltik. Mindez rövid időn belül hozzásegítette őket egy nagyon elkötelezett rajongói bázis kiépítéséhez, bár azóta jócskán túlléptek az underground hősök státuszán. Míg korábban az Architects előzenekaraként játszottak, mára már önálló fellépőkké váltak, akik pillanatok alatt képesek megtölteni akár az egész Wembley Stadiont is. Mindeközben hangzásviláguk nem vált sematikussá: a mélyre hangolt tech-metált ötvözik különleges módon a pop és az R&B, valamint a klasszikus zene könnyedebb elemeivel, így egy olyan atmoszférát teremtve, amely egyszerre ismerős a hagyományosabb metálzene rajongóinak, egyúttal mégis sokkal befogadhatóbb annál, megnyitva ezzel az utat a mainstream felé is.

Harmadik stúdióalbumuk, amely a Take Me Back To Eden címet viseli, sok szempontból kifejezetten ismerősnek hathat azok számára, akik találkoztak már az ezt megelőző kettővel. Elsősorban továbbra is egy rockalbumról van szó, amely ugyanakkor a legkülönbözőbb műfajokból inspirálódik, és előszeretettel emel át jellegzetességeket ezekből, ami nem csak a dalok hangszerelésében, hanem az éneklésben is tetten érhető. A dalszövegek is legalább annyira kriptikusak, mint korábban, abszurd és szokatlan képek jellemzik őket, de csak annyira maradnak általánosak, hogy a hallgatónak lehetőséget biztosítsanak az egyéni értelmezésre.

A dalok kiforrottsága és intenzitása azonban kiemeli ezt a megjelenést a korábbi diszkográfiából. A zenekar sokkal bátrabb ezen az albumon, mint valaha. A Take Me Back To Edent egy nagyon erős alkotói vízió tartja össze, ami a hosszabb, hét–nyolc percet súroló daloknál a legevidensebb, amelyek már-már egyfajta utazásnak, érzelmi hullámvasútnak érződnek, elejétől a végig. Ezt az utat az egymásnak folyamatosan ellentmondó hangszerek és stílusok váltakozása, egymásba olvadása alkotja, ami ugyan meglehetősen eklektikus hatást ér el, mégsem válik zavarossá vagy összeszedetlenné az album, amelyben az egyetlen konstans elem a kiszámíthatatlanság.

Érdemes még kiemelni az albumról a zenekar rendkívül tehetséges dobosának, II-nek a szerepét, aki a dalok írása közben az énekes mellett egyedül volt jelen a stúdióban a Sleep Token tagjai közül. A zenekar többi tagja nem vett részt közvetlenül a dalok alakításában, kizárólag az élő performanszokhoz járulnak hozzá, és ennek a hatása érezhető is. Ajánlott kitüntetett figyelmet szentelni a doboknak hallgatás közben, de mindent meg is tesznek azért, hogy felhívják magukra a figyelmet.

A Take Me Back To Edent tizenkét szám alkotja, amelyeket összesen nagyjából 63 percbe telik végighallgatni, íme néhány erős darab a felhozatalból. Az album az első másodpercétől fogva nyugtalanságot kelt, a Chokehold rögtön egyfajta sokkoló és félelmetes borzongást vált ki: kísérteties, visszhangzó elektronikus zörejeivel, feszülő húrjaival és a gyengéd, szinte altatónak ható elektronikus dobalapjával; aztán ahogy belép a kórus, és megszólalnak az agresszívabb riffek, az adrenalinszint még inkább emelkedni kezd. Az ezt követő The Summoning folytatja ezeket a vad ritmusokat: Vessel földöntúli sikolyával indít, aztán hirtelen az egész szám átváltozik, hosszú, bonyolult gitárriffek és harmonikus szintetizátorok tűnnek fel, majd végül hirtelen behúzza a kéziféket, és fülbemászó, jazzes dallammal zárul. A Granite és az Aqua Regia gyorsan, szinte loholva követik az előző számokat. Előbbi dallamosabb, leginkább egy popslágerre emlékeztet, utóbbi pedig egy lágyabb, megnyugtató, átvezető szám, csupa háttérzajjal díszítve, amitől egy igazi jazz klubban érezhetjük magunkat, mielőtt a brutális Vore színre lépne. A kemény, maró külső alatt, amely az első perceket jellemzi, egy kísértetiesen szép dal rejtőzik, melyen néha felülkerekednek az énekes hörgő sikolyai.

Az Ascensionism számára több mint hét perc áll rendelkezésre, egy megrázó, kétségbeesett zongoradarabbal amely fölött szinte sóhajtozva szól egy megtört énekhang. Elsőre egy nyomasztó ballada, aztán, a zenekart ismerve, hirtelen egy rapversszak következik, pillanatnyi autotune kúszik az elektronikus alapok fölé, ez pedig átvezet egy lassú, de annál erőteljesebb gitárszólóba, és amikor a végén a tajtékzó sikolyok elnyomják a dal többi szólamát, a dal valóban túlvilági érzést kelt. A kilencedik szám, a DYWTYLM az album utolsó nyugodt pillanata. Az elektronikus motívumok és az énekes hangját átjáró halk kétségbeesés ellenére ez az album legvisszafogottabb száma, ezzel pedig kicsit a késleltetés, a feszültségkeltés eszközéül is szolgál. A Rain vezet át az album végső mozzanataihoz: egy lélekből szóló, zongoravezette dal, ahol a gyengéd dobütések egyre hangosabbá, dühösebbé és intenzívebbé válnak, majd a dal fájdalmas vokálok kíséretében újra elhalkul, és az esőcseppek halk kopogása mossa el a hátrahagyott borzongást.

A címadó szám, a Take Me Back To Eden madárdal trillázásával, természeti zajokkal nyit, és olyan, mintha egy alagúton át vezetne a zenekar pszichéjébe. Szenvedélyes dalszövegek, fojtogató zongoraszó, emo rapre emlékeztető szegmensek, éles sikolyok alkotják a közel nyolcperces eposz receptjét, amely végül egy tajtékzó, katartikus gitárbreakdownban teljesedik ki, és bármiféle feloldozás hiányában, fokozatosan elhalkulva ér véget.

Ezentúl a korábbi dalokra és a régebbi albumokra való finom utalások kifejezetten örömtelivé teszik a többszöri meghallgatást a rajongók számára. Az albumot az Euclid című dal zárja, mely egyszerre rendkívül melankolikus, ugyanakkor mégis diadalittas kicsengéssel, a felülkerekedés érzésével végződik. Az utolsó néhány perc megidézi, némi hangzásbéli elmozdulással, az első Sleep Token-album nyitódalát, annak szövegét és zongoramotívumait, ezáltal egyfajta keretet, lezárást adva az albumtrilógiának.

A Take Me Back to Eden idén májusban ünnepli majd harmadik évfordulóját. Ugyan már nem tekinthető a diszkográfia legfrissebb darabjának, mégis ez az a lemez, ahol a zenekar először igazán rátalált saját hangjára. Az album kiforrott hangzásához képest a korábbi megjelenések kis túlzással csupán demóknak tűnnek, amelyek hangzása azonban a későbbiekben is meghatározónak bizonyult. Tökéletes belépési pont tehát ez a felvétel bárkinek, aki érdeklődne a rock, a pop és az R&B nem mindennapi fúziója iránt, melyet a 2025-ös, némileg introspektívebb Even in Arcadia című album követ.

A kiemelt kép forrása: Reddit