Csuka Gergő A Lóth Balázs (Pesti balhé) által rendezett, Szente Vajk és Rákay Philip kreatív produceri munkájával készülő Most vagy soha! a magyar filmtörténet legdrágább alkotásaként került a köztudatba, de nem csak a 6 milliárd ráköltött forint, hanem a történelmünk műfaji filmbe ágyazásának sikertelensége miatt is kirívó mű. “Ahogy történt és ahogy történhetett volna.” – A film ezzel a felirattal indul, az előzetes promóció alapján pedig egyáltalán nem újdonság, hogy a március 15-ei események bemutatása ismét zsánerfilmes keretek között történik. A vérmentes forradalom akciónarratívával való összekapcsolása okán felmerülhet a kérdés: mennyire kérhető számon az alkotáson a történelmi hitelesség, és mennyire szerencsés döntés annak módszeres elkerülése?
A film története az 1848-as forradalom kirobbanásának napját foglalja magába; a történelmi eseményekhez, a helyszínről helyszínre meneteléshez pedig egy rövid, az előző este történéseiről szóló felvezető rendeli hozzá a feszültség faktorát. Petőfit (Berettyán Nándor) és társait egy osztrákok által felbérelt gyilkos, Farkasch (Horváth Lajos Ottó) követi, aki megpróbálja eltenni láb alól a lánglelkű költőt, mielőtt túl sokan állnának az oldalára. Fontos a befogadó szemszög figyelembevétele, hiszen a filmben látottakkal mindenki tisztában van, így nem lehet meglepetésereje annak, hogy sikerül kirobbantani a forradalmat. Így – ha már emellett a koncepció mellett döntöttek az alkotók –, szükséges volt a bérgyilkos információtöblettel feszültséget teremtő karaktere, hogy a cselekmény ne fulladjon unalomba. Ebből is következik (és a fent említett idézet is sugallja), hogy ezúttal is fikciós történelmi filmről beszélünk: Farkasch figurája történelmileg nem hiteles, ebből pedig számos módon következnek szintén hiteltelen jelenetek. A felbérelt antagonista és Petőfi protagonista karaktere közti párharc egyúttal távolítja a történetet a historikus valóság síkjától, és teszi nevetségessé a forradalmi szellemet megidézni hivatott alkotást: erről egy késes rablógyilkosságnak tűnő próbálkozás és egy Kennedy-gyilkosságot idéző jelenet tanúskodik. A Most vagy soha! akármennyire képes meghúzni a határt a kortárs közösséget kiszolgáló hangulati elemek és a korszakot reprodukáló megoldások között, ennek az ellentmondását képtelen feloldani: a díszletek, a ruhák, az eszközök és a vonulás sorrendje látszólag kor- és eseményhű marad, a környezetben szereplő karakterek, motivációik, beszédstílusuk és cselekedeteik viszont a közönség elképzelt elvárásaihoz igazodnak. Vitatható, hogy ez mennyire előnyös, a hitelesség mindenesetre nem volt szempont az összkép alapján, így igazán nem is kérhető számon a filmen. Ettől függetlenül az alkotás egybecseng azzal a fikciós művelettel, amely tort ül a valóságértelemzésen – akárcsak a Hadik vagy a Blokád esetében – és ezzel hasonló mennyiségű nézőt kerget ellentétes irányba. Bármennyire is nemes a szándék egy korszak megfilmesítése mögött, annak félreértelmezésének vagy leegyszerűsítésének kötéltáncával jár.
Attól még, hogy az alkotás nem kíván hitelesnek látszani, valóságot még hamisíthat. A történelmi korszak és esemény használata nem csak a film cselekményében megjelenített időintervallumot – ezesetben március 15-ét – kellene, hogy jelentse: a ’49-es szabadságharcnak, illetve Petőfi orosz szurony általi végzetének, és az évtizedekig tartó, szellemi bázist képző reformkorhoz tartozó polgárosodás utószelét is érezni kellene a filmen. A Most vagy soha! történelmi dráma-mentesítése azonban az akciófilmmé alakításon keresztül olyannyira izolálta a forradalmat saját kontextusától, hogy szinte beismerő vallomást tesz cselekményével: nem történhetett volna így. A polgárosodás ábrázolása a Nemzeti dal kántálásának puszta térítő erejére bagatellizálódik, és mivel nincs magyar, aki Petőfi költeményét vagy a 12 pontot hallva ne tartana a tömeggel, a társadalmi környezetet legkevésbé sem sikerült árnyalni.
Az elképzelés problémakörén túl a csalódást keltő színészi játék is rontja a filmélményt: Berettyán Nándoron látszik az eltökéltség és az akaraterő, Petőfi viszont túl nagy szerep számára, és az alkotók megfelelő fejlődési ívvel sem segítették a színész munkáját. A főszereplőt körülvevő figurák egyszerre hordozzák magukon ugyanezeket a válságtüneteket, ugyanis akárhogy is legyenek felépítve a lázadó Irinyi (Ertl Zsombor), a másodhegedűs Jókai (Koltai-Nagy Balázs), a nőcsábász Vasvári (Fehér Tibor) és a szerény szerelmes Bulyovszky (Bordás Roland) alakjai, papírvékonyak, egysíkúak, és még csekély fejlődésük is kiszámítható, így számos esetben nehéz volt a színészek dolga. A mellékszerepek közül Jászberényi Gábor színészi játéka, a törvényen kívüli Meyer karaktere a legmeggyőzőbb. A Szendrey Júliát alakító Mosolygó Sára elég otthonosan érezte magát Petőfi feleségének szerepében, bár ezt a ritka lehetőséget nem sikerült kihasználnia. Miután kiderül, hogy Júlia gyermeket vár, a szabadságba „menekülő szerelmesek”-toposz a “veszélyben a nő” sémára fordul át, amely végül a terhes fiatal nő és az ádáz bérgyilkos közti ökölharc-jelentben válik önmaga paródiájává. Itt lehull a lepel. A film során a maszkulinitástól hasonlóan sugárzó pesti ifjak menetelése hazug pózzá üresedik. A Lóth Balázs filmjét inspiráló Peaky Blinders éltette ugyan szereplőinek macsóságát, de azzal megfelelően le is számolt, míg a magyar verzióban ez az önhazugság a történet magja, a forradalom sajátos adaptációja melletti lényeg.
A Most vagy soha! kiválóan szemlélteti a fikciós történelmi film paradoxonát: roppant nehéz egyszerre zengeni a legnagyobb dicshimnuszt, és hűnek maradni a hőstett szellemiségéhez a film formáját és koncepcióját szem előtt tartva. A díszletekben zajló tömegjelenetek atmoszférája kétségtelenül nemzetközi színvonalú; már csak a forgatókönyvvel és a színészi játékkal kellene elérni, hogy az alkotás bármennyire is érdekes legyen azon a tényezőn kívül, hogy nemzeti ünnepünk témája önmagában népszerűséget biztosít. Egyértelmű, hogy technikailag, a puszta élvezhetőség szempontjából kiemeledik az utóbbi években készült történelmi filmjeink közül, a ráköltött állami támogatás fejében ugyanakkor nem nevezhető csodának. A hollywoodi produkciókban is dolgozó, kiváló magyar szakemberek jelenléte érezhető, tehát összességében a Petőfi-film legnagyobb tanulsága, hogy az elgondolás iránya – amely például a már említett Hadik és a Blokád esetén is kirajzolódik – válik akadályává annak, hogy Lóth Balázs filmje élvezhető és izgalmas legyen. Bár ha a koncepciót éri kritika, ebben az egészen egyedülálló felállásban éppen a rendező felelős a legkevésbé: inkább Szente Vajk és Rákay Philip kreatív elképzelése teszi egysíkúvá ’48 mozgóképes ábrázolását. Történelmi zsánerfilmet lehet és érdemes készíteni, de nem így – nem lehet valami egyszerre túlságosan komoly és vicces, historikus és anakronisztikus a karakterek és a cselekmény ilyen szintű felszínessége mellett. A régmúltról átélhetően árulkodhat a kisember szemszöge, és jót tehet a filmnek, ha a közzel és nem az első sorral készteti azonosulásra a nézőjét. Ehhez viszont átélhető drámára és archetipikus karakterekre volna szükség, jóval kevesebb pátosszal. A hőstett izolált, önmagánál többet nem jelentő aktusát több, mint két óránál tovább reprodukálni vétek, mert az oda vezető hosszadalmas út, a véget nem érő kétely és szenvedés teszi azt a mi történetünkké, a mi történelmünkké.
