Török Sára Az idők során sok alternatív nyelvrokonítási kísérlet és ideológia látott napvilágot, két elmélet azonban kilóg ezek közül, mert a „rokontalansággal” foglalkoznak: az egyik a gyöknyelvészet, a másik az ősnyelv-elmélet. Egymás nélkül nem léteznek, mégis külön irányzatnak számítanak. Cikksorozatunk harmadik és negyedik részében ezekkel az áltudományos elképzelésekkel foglalkozunk.
A gyöknyelvészet arra az elgondolásra épül, hogy az összes szó gyökökből jön létre. Ezek két vagy három fonémából álló nyelvi elemek, mássalhangzó-magánhangzó-mássalhangzó, vagy mássalhangzó-magánhangzó, vagy magánhangzó-mássalhangzó formájában. Minden gyök önálló jelentéssel bír, és a belőlük létrejött szavak jelentése ezekkel mutat összefüggéseket.
A magyar gyöknyelvészetről elmondható, hogy ezek a jelentések és összefüggések képletesek és szubjektívek, az elmélet mégis széles körben elterjedt.
A gyöknyelvészeti elképzelés már az ókorban is ismert volt. Az indiai grammatikusok már ekkor is gyökök alapján rendszerezték a szanszkrit nyelvet, Európába azonban akkor nem jutott el ez az irányzat, csak évszázadokkal később éledt fel. A 17. században Philipp von Zesen képviselte a gyöknyelvészet elméletét a német nyelvvel kapcsolatban, az erdélyi származású Geleji Katona István pedig a szóelemző írásmóddal kapcsolatban írt róla.
Czuczor Gergely és Fogarasi János a 19. század végén adta ki A magyar nyelv szótára-sorozatot, amelyben szintén a gyök szerepel alapelemként. A magyar nyelvészetben ez az egyik legjelentősebb reprezentációja a gyöknyelvészetnek, sok példa, magyarázat, levezetés szerepel az oldalakon. Az MTA megrendelésére elkészült szótár megítélése ezért kettős: a szavak, nyelvjárási kifejezések, szólások gyűjteménye ritka és különleges, azonban a hozzájuk kapcsolódó szótörténeti és etimológiai levezetések egy része tudománytalan.
A gyököt Czuczorék úgy határozták meg, hogy
„a szónak azon egytagú elemi része volna, melynek nincs többé önállósága, közhasználatú értelme”.
De megkülönböztetik a gyökszavakat (önálló/élő gyök) és a gyököket (elvont/holt gyök). Előbbi kategóriába tartoznak például az ez, az, tör, él, amelyek önmagukban és más szavak gyökeként is használatosak, utóbbiak pedig az am (amaz), em (emez), roz (rozzant), dar (darab), amelyek csak egyéb szavak részeként értelmezhetők. Ez a megközelítés mutat némi párhuzamot a szótő és a fiktív tő meghatározásával.
Népszerű elméletté vált a gyöknyelvészetben, hogy a fonémáknak is van jelentésük, amit a hangok hangulata, a betűk formája ad meg.
Így például az f-fonéma a ’felülemelkedés, fizikai és szellemi magasság’ jelentését hordozza, hiszen az f a többi betű fölé emelkedik. Így a fe, fi, fa, fö gyökök mind a felsőbbrendűséget hordozzák magukban. Ennek a magasságnak a legfelső foka a fen, lágyan ejtve feny, azaz a fény: ’világosság’. A feni: ’kiemelkedően magas’, lágyan ejtve fenyi, ebből jön a fenyő, ami ’magasan növő’ jelentéssel bír. A fö tőből ered az emberi fő: a ’legmagasabb fokú ragyogás’, ezáltal rokona a fe-ből származó fény-nek is.
A másik jellegzetes elképzelés, hogy a magánhangzók szabadon változhatnak, és amíg a mássalhangzó „ugyanaz marad”, addig az összes abból képzett gyök azonos jelentéssel bír. Így például a kör, ker, kar, kor (stb.) gyökök, sőt, a rök, rek, rak, rok (stb.) is ugyanazt jelenti: ’kerek alak, kerek mozgás’, amiben a k a „görbeséget”, az r pedig a „terjedést” takarja. Vagyis a körbe, keres, karám, koros, kórság, kurta, valamint a rökönyödés, rekettye, rakodik, rokka, róka, (elő)rukkol mind ezt a „kerekséget” hordozzák magukban.
Ezek az elméletek nem veszik figyelembe a jövevényszavak lehetőségét.
A karám szó például hiába jött a szlávból, a kar magyar gyökhöz kapcsolják. Itt függ össze az ősnyelv-elmélettel, mert minden idegen eredetű szót egyaránt magyar gyökökből eredeztet, és minden jelentést megmagyaráz.
A modern kori gyöknyelvészet egyes képviselői szerint öt magyar ősgyök létezett: a mál: ’részekre bomló’ (mállik), a gur: ’görbére hajló’ (gurul), a ro: ’ép állapotot rontó’ (rothad), a ne: ’bővülő, keletkező’ (nevel), és a har: ’előtörő, kiemelkedő’ (harcos). Hangsúlyozza, hogy senkit ne tévesszen meg az, hogy ezek a legtöbb magyar szóban egyáltalán nincsenek jelen, ugyanis mind a magán-, mind a mássalhangzók „változtathatók”.
Egyes gyökökből képezhetők olyan szavak, amelyek ellentétben állnak egymással, hiába a gyökök azonossága; ilyenek például az öl–ölel, bánt–(meg)bán, támad–támogat, vádol–véd, ez–az, erre–arra, itt–ott. Néhány elmélet szerint ez más nyelvek esetében, többek között az angolban is megfigyelhető jelenség.
Jellemző az egy-egy gyökhöz tág, többértelmű jelentések megadása,
így is elősegítve, hogy az elmélet vonatkoztathatónak tűnjön bármely szóra. Ezáltal több név is megmagyarázható, például Ádám neve az ad szógyök adá származékából ered, tudniillik ő „adá az almát Évának”.
A hangtörvények felfedezésükkor aláásták a szavak külső hasonlóságára alapozó elméleteket,
így a gyöknyelvészet a legtöbb nyelvben alkalmazhatatlanná vált – bár a sémi nyelvek szavait kitűnően lehet ezen elmélet alapján rendszerezni. A nyelvészek azonban a mai napig elismerik, hogy a hasonló jelentéseket hasonló módon igyekeznek kifejezni a nyelvhasználók, de
elvetik a gyöknyelvészetet mint tudományos irányzatot.
A jelenleg használt fogalmak a szótő és a fiktív tő. Előbbit az önálló tövekre alkalmazzák (pl. köröz és körző, a kör állhat magában is), utóbbit pedig az önállóan nem használható, de szabályosan toldalékolható tövekre (pl. játék és játszik; a ját- magában nem létezik). A gyök kifejezés azokra az ősnyelvi szavakra használatos, amelyek egy nyelvcsalád mai szavainak eredetéül szolgálnak, a gyökszó pedig azon esetekben, amikor egy idegen nyelvi szó gyakran szerepel összetett szavakban (pl. televízió, telefon, telekommunikáció, telegram; az első tag a tele (’messzi, távoli’) görög szóból származik).
Mindezek ellenére többen kitartanak a gyöknyelvészet elméletei mellett, és a mai napig jelennek meg áltudományos értekezések ezzel kapcsolatban.
További érdekességek olvashatók Varga Csaba, Czakó Gábor, Krizsa Katalin és Kolumbán Sándor vonatkozó műveiben.
Szakirodalmi források:
Honti László (főszerk.) 2010. A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Tinta Könyvkiadó, Budapest.
A kiemelt kép forrása: konyvmanufaktura.hu
