Nehrebeczky Máté Az ELTE-NFI Filmklub egy igazi filmtörténeti időutazásra vitte el az egyetemi polgárokat a Nemzeti Filmintézet Filmlaborjába és Filmarchívumába április 24-én. A program több volt egy egyszerű látogatásnál, a résztvevőknek lehetőségük volt bepillantani a kulisszák mögé, és beülni egy igazi, filmszalagról játszott mozi vetítésre is. A Filmarchívum 1957 óta dolgozik azon, hogy a nemzeti filmkincseket megőrizze és felújítsa a jelen közönsége számára. A Filmarchívum és a Filmlabor egyszerre őrzi a celluloid filmszalagok (mára már elavult, 35 mm-es nyersanyag, amelyre kezdetben a filmeket felvették) hagyományát, restaurálja a magyar filmtörténet klasszikusait, és korszerű utómunka-folyamatokat is biztosít a jelen alkotói számára. A két intézmény együttes munkája teszi lehetővé, hogy a magyar filmtörténet klasszikusai ne csupán múzeumi tárgyak legyenek, hanem újra közönség elé kerülhessenek.
A program nem árult zsákbamacskát, már a körbevezetés elején beülhettünk az NFI mozitermébe, ültünk ahol Molnár János, az archívum filmtechnológiai menedzsere mesélt nekünk a filmek megőrzéséről és gyűjtéséről. Többek között részleteket mutatott nekünk Radványi Géza 1941-es, A beszélő köntös című filmjéből, az első olyan fekete-fehér magyar film, amely színes betétet is tartalmaz. Láthattunk példát, hogy az archívumban animációs filmeket is restaurálnak, mint az 1973-as János vitézt és Kovásznai György, A 74-es nyár emlékére című (1974), mozgó festmény hatását keltő, különleges animációs rövidfilmjét.
Az archívumból átsétáltunk a szomszéd Magyar Filmlaborba, ahol a varázslat történik, azaz a filmek restaurálása és digitalizálása folyik. Európában Budapest mellett csak Bolognában van ekkora restauráló stúdió. Itt fogadott minket Ormánldaky Zsolt, operatív vezető és Kapitány Mihály, restaurálási ellenőr. Ormánldaky Zsolttól megtudhattuk, hogy a laborban nem csak régi filmekkel foglalkoznak, hanem az olyan újabb, sokszor külföldi filmeket is ők digitalizálják a mozik vásznaira, mint A brutalista és a Szegény párák. A laborban többféle módszert alkalmaznak a restaurálásra: digitálisan vagy pedig kézzel végzik a folyamatot, filmkockáról filmkockára.
A digitális eljárásnál egy előkészítő csapat stabilizálja a képet, majd a restaurátorok automatikus képfeldolgozó algoritmusokat használnak, amelyek megkeresik a karcolásokat és a koszt a képen. Ormándlaky Zsolt elmondása szerint a régi filmek felújítása során bevonják a restaurálási folyamatba az eredeti alkotókat is, ha élnek még, hogy az adott filmet teljes mértékben úgy adják vissza, ahogy annak idején a készítők megálmodták. Kertész Mihály: A tolonc című 1914-es filmje a legrégebbi, amit felújítottak: a film egyetlen, de hibás példányát Amerikából csempészték haza 2008-ban, és szkennelték szinte hibátlan minőségűre. Kapitány Mihály tisztázta a restaurátor szakma nehézségeit is: ,,Egy film kb. 150000 képkocka, ezeket a filmeket heti rendszerességgel restauráljuk, ehhez a munkához kell némi fanatizmus és éleslátás.” A Filmlabor dolgozóinak folyamatosan versenyt kell futniuk az idővel, mivel a filmemulzió (zselatinos, fényérzékeny réteg ami a film nyersanyagát borítja) száz év után lebomlik.
Ezután visszatértünk a Filmarchívum vetítőjébe, és megtapasztalhattuk a restaurálási folyamatok eredményét: kiváló minőségben nézhettük végig Vajda László 1937-es vígjátékát, A kölcsönkért kastélyt. A film a pesti kabaré hagyományait idézi meg humorával, cselekménye egy félreértéseken alapuló szituációra épül. Koltay Bálint, egy egykori földbirtokos fia beleszeret a gazdag (de titokban elszegényedett) Gruber Menyhért lányába, Marybe, ám az apa csak akkor adja áldását házasságra, ha a férfi gazdag, és kastélya is van. A főhős szerencséjére, vagyonos rokona, Koltay Kató szegénynek akar tűnni, hogy közelebb kerülhessen állatorvos szerelméhez, aki a lány szigorú anyja miatt, nem meri elvenni jómódú választottját. Kató ezért kölcsönadja birtokát Bálintnak, amiből mulatságos félreértések születnek. A filmben olyan ikonikus magyar színészek szerepelnek, mint Ráday Imre, Tolnay Klári, és a magyar burleszk sztárja, Kabos Gyula. A termet átható nevetésből egyértelművé vált: a film humora, a karakterek játékossága és a korszak filmes ritmusa évtizedek múltán sem veszített erejéből.
A vetítést és az eseményt kerekasztal-beszélgetés zárta, Kurutz Márton az archívum szenior kutatója részvételével. A kutató először a némafilmek hányattatott sorsáról beszélt, kiemelve, hogy sajnos a magyar némafilm termés csaknem 90%-a elpusztult. A celluloid filmszalagok rendkívül gyúlékonyak, így gyakoriak voltak a mozi-, illetve archívum tüzek. Később ezen a problémán a tűzálló biztonsági filmtekercsek segítettek. Kurutz Márton felidézte a vetített film rendezője, Vajda László élettörténetét is, aki Magyarországon kívül Olaszországban és Spanyolországban is hírnevet szerzett magának filmjeivel. A fasiszta rezsimek terjedése miatt, valamint a folyamatos politikai nyomás hatására, gyakran emigrálnia kellett, így pályája végén Spanyolországban élt, és spanyol állampolgárként is halt meg 1965-ben. Kurutz Márton a beszélgetés végén úgy fogalmazott: a magyar filmek humorában van valami nehezen körülírható sajátosság, amelyet a külföldi közönség – legyen szó német vagy olasz nézőkről rendre nagy lelkesedéssel fogad.
Azt hihetnénk, a mai digitális világban a filmszalagok már csak a múzeumba valók, a Filmlaborban való látogatás után azonban kicsit másképp tekint az ember a mozira. Mert bár a technológia változik, azt a varázslatot nem lehet felülmúlni, amikor idegenek csoportja együtt nevet egy sötét teremben, miközben a vetítőgépben halkan pereg a filmszalag.
A kiemelt kép forrása: Nehrebeczky Máté
