Horváth Máté Zoltán Múlt hét csütörtökön, kora délután jelentette be a Svéd Akadémia, hogy 2025-ben Krasznahorkai László kapta az irodalmi Nobel-díjat.
Az indoklásban látnoki prózáját emelték ki, amely az apokaliptikus terror közepette is képes megmutatni a művészet és az alkotásba vetett hit erejét. A negyven éve megjelent Sátántangó óta a kritikusok és olvasók által egyaránt töretlen tiszteletnek és népszerűségnek örvendő szerző úgy fogalmazott, hogy „hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek”. Ez a nyilatkozat ugyan a tőle megszokott szerénységről árulkodik, mégis fontos kiemelni, hogy semmiképp sem lehet a véletlennek betudni elismerésben gazdag pályájának ezt a csúcsát. Érdemes tehát röviden áttekinteni, mi minden vezetett – a magát írnoknak tituláló – Krasznahorkai László díjazásáig.
Krasznahorkai László az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar-népművelő diplomát. Első regénye, a Sátántangó 1985-ben jelent meg, amivel felhívta magára a szélesebb közönség és prominens kritikusok (Margócsy István, Balassa Péter etc.) figyelmét. A regény alapján Tarr Béla filmet is készített, amelyet azonos címmel 1994-ben mutattak be. Ezt több sikeres kötet követte, amelyekkel a szerző kivívta a hazai és nemzetközi irodalmi közeg elismerését. A teljesség igénye nélkül Az ellenállás melankóliája (1989), a Háború és háború (1999), a Báró Wenckheim hazatér (2016) és a Herscht 07769 (2021) tartoznak kultikussá vált alkotásainak sorába.
Műveit eddig több mint harminc nyelvre fordították le, többek között például japánra, koreaira és kínaira is. Főleg George Szirtes és Heike Flemming fordítói tevékenységének köszönhető, hogy a Krasznahorkai-életmű felkerült az irodalmi világtérképre. Előbbi angol, utóbbi pedig német fordításaival tette Krasznahorkai műveit a külföldi olvasók számára is elérhetővé. Ezt rangos külföldi orgánumokban megjelenő pozitív kritikák is követték, amelyek közül az egyik leghíresebb Susan Sontaghoz kötődik, aki a Sátántangó kapcsán fogalmazta meg a mára számtalanszor idézett fordulatot, miszerint Krasznahorkai „az apokalipszis kortárs magyar mestere.”
Az évtizedek során számos hazai és külföldi díjat is odaítéltek neki, többek között József Attila-, Kossuth- és Prima Primissima -díjakat, valamint a német Bestenliste-Preist és a brit Booker-díjat. A sort természetesen lehetne folytatni, az viszont látszik, hogy a négy évtizede tartó hazai és nemzetközi siker és az azzal járó elismerések alaposan előkészítették az „Elkerülhetetlen Véletlent”, amivel Krasznahorkai László írói karrierjének egyik csúcspontjára érkezett.
Miután megérkezett a hír, a csütörtökön kezdődő Margó Irodalmi Fesztiválon egy rögtönzött programot tartottak Krasznahorkai tiszteletére. Valuska László fesztiváligazgató Dávid Annát, a Magvető Kiadó igazgatóját, illetve Szegő Jánost, Krasznahorkai könyveinek szerkesztőjét kérdezte a friss Nobel-díjasról. Szegő megosztott néhány részletet az író novemberben megjelenő új kötetéről, és mindhárman méltatták művészi kvalitásait, külön kiemelve hosszú, mesterien megszerkesztett mondatait.
Ezutóbbi különlegesség talán az, ami először feltűnik az olvasónak egy Krasznahorkai-kötet kézbevétele után. Több oldalas – elbeszélés vagy éppen regény terjedelmű mondataival – egyedi elbeszélésmódot alkotott meg. Olyan szövegfolyamok ezek, melyek kidolgozott ritmikájukkal bevonzzák az embert, és komplex, sokrétű történeteket könnyedén szelnek át. Viszont mindezt úgy teszik, hogy ez a tagolatlanság nem nehezíti meg a cselekmény követhetőségét – épp ellenkezőleg. Ahogy a Booker-díj zsűrije fogalmazott 2015-ben, amikor Krasznahorkai elnyerte a rangos brit elismerést: „Rendkívüli, hihetetlenül hosszú mondatok, amelyek hihetetlen messzeségekbe vezetnek.”
Ezek a hihetetlen messzeségek pedig egy igencsak sötét és pesszimista regényvilágot rejtenek magukban. Az ember természeti vagy társadalmi környezetével kapcsolatban meglehetősen borúlátó, az elhagyatottság, az értékvesztés és a nyomor visszatérő témái közé tartoznak. Ez kapcsolódik a magát elitistának tartó Krasznahorkai számos, kultúrával és társadalommal kapcsolatos kijelentéséhez, például: „Ott tartunk, hogy az egykori tömegkultúra elment egy bevásárlóközpontba, szépen átöltözött, ilyen napszemüveg, olyan cipőcske, és mire kijött, már magaskultúraként definiálta önmagát. És ezt mindenki elfogadta.” A magaskultúra feltétlen híveként életműve során jottányit sem engedett esztétikai mércéjéből, és több, mint negyven éve tartó írói pályája során újra meg újra képes volt hazai és világszinten is elbűvölni az olvasókat.
„Az elmúlt évek legjobb Nobel-díja” – így kommentálta a hírt Victor Malm, a svéd irodalomkritikus. Valóban, a mostani – társadalmi, politikai, és művészeti szempontból is – zavarosnak és értékvesztettnek tűnő világban érdemes tanulni Krasznahorkaitól. Regényei egyszerre lokálisak és univerzálisak, egyszerre szólnak pár ember életéről és mindannyiunk által így vagy úgy átélt élményekről. Érdemes tehát olvasni Krasznahorkai László, Kertész Imre után a második magyar Irodalmi Nobel-díjas műveit, és belehallgatni vele készült beszélgetésekbe, hiszen regényiben és nyilatkozataiban is megerősít a művészet erejében, és úgy érzem, ez elég ahhoz, hogy akár apokaliptikus borzalmakat is átvészeljünk.
Friderikusz Sándor beszélgetése Krasznahorkai Lászlóval:
Luisiana Chanel által készített interjú:
Szegő János beszélgetése Krasznahorkai Lászlóval:
A kiemelt kép forrása Krasznahorkai László Facebook-oldala.
