Balázs Bálint Tibor Hogyan lehet feldolgozni egy gyerek elvesztését? Milyen megküzdési mechanizmusokat lehetne alkalmazni a fájdalom enyhítésére? Használ bármit is valamilyen új tevékenység űzése? Esetleg egy pszichológus? Cordelia O’Neill Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című darabja a Loupe feldolgozásában ezeket a kérdéseket járja körbe.
Egy összeütközésből a reggeli metrón, majd pár nappal később papírpoharas kávék egymásra öntéséből randi születik. Első pillantásra úgy tűnik, ebből semmi jó nem sülhet ki: Rupert (Rusznák András), a szorongó, szinte kényszeres „anyuci kicsi fia” döbbenten szemléli, amikor Alex (Sodró Eliza) negyven percet késve azonnal fejenként egy üveg bort kérne, dohányzik a nemdohányzó részen és igyekszik zavarba hozni a férfit. Bár tűz és víz a két karakter, mégis szenvedélyesen egymásba szeretnek, és valamivel később már a gyermekük születésére készülődnek. A csecsemő azonban nem sír fel, és a továbbiakban a szülők gyászfeldolgozási kísérleteit követjük végig.
Az előadás egyik fő erénye az, ahogyan a tökéletes komédiából a legszívszorítóbb tragédiába tud átcsapni. Kifejezetten nehéz jó vígjátékot rendezni, úgy felépíteni azt, hogy ne egyszerű káromkodások vagy altesti poénok alkossák a humorforrásokat. A Bármi lehetséges…viszont nagyszerűen oldja meg a feladatot, hiszen elsősorban a két világ összeütközésén, a két ennyire eltérő szereplő közötti csörtéken nevetünk. A szülés után azonban szinte teljesen elmaradnak a poénok, a fókusz a gyászra, elsősorban az anya gyászára kerül, ahogy maga alá gyűri a harag, az önvád és a depresszió, ahogyan szinte beleőrül gyermeke elvesztésébe. A helyzet tragikumát adja, hogy a macsóként viselkedni igyekvő Rupert és az érzelmei alá temetett Alex nem találják a közös hangot, és mintha egyre távolodnának egymástól.
Ez a hirtelen érzelmi kanyar nem lehetne kivitelezhető kiemelkedő színészi játékok nélkül. Sodró mind komikaként, mint tragikaként brillírozik, és olyan utat jár be az est folyamán, amelyen haladva karakterének személyiségét alapjaiban változtatja meg, miközben közelebb viszi a nézőt Alex tragédiájának érzelmi feldolgozásához. Különösen emlékezetes az a jelenete, miután a gyászfolyamat részeként az üres gyerekszobát festi napokon, heteken át, és férje elveszi tőle az ecsetet, ő akkor is folytatja a munkát: puszta kézzel viszi fel a festéket a falra. Mi mással tehetné jóvá a(z általa feltételezett) vétkeit? Színésztársával néha, ha a helyzet megkívánja, tökéletes összhangban játszanak, az eltérő gyászfolyamat alatt pedig kíváncsi értetlenségben fordulnak egymáshoz. Rusznák is jelentős, magába zárkózó, de néha robbanó alakot hozott létre: beszédes, hogy amikor hónapokkal a haláleset után Alex még párnával tömte volna ki a ruhát a hasán, Rupert türelmes tiltakozása váratlanul csap át testi erőszakba. Az előadás talán legemlékezetesebb jelenete az elfogadásba való átlépést mutatta be: a két színész ekkor perceken keresztül elektronikus zenére ugrált-ordított, miközben karaktereik elkezdtek újra egymásra találni.
A gyakorlatilag üres színpadot két hatalmas, egymásnak fordított, C alakú térelem tölti ki: ez a központi, mozgatható rész, ami hol metróként, hol kocsmai boxként, hol az otthon ablakaként funkcionál. Ezt a viszonylagos ürességet viszont sok-sok egyszerűbb, az adott jelenetekhez szükséges kellék egészíti ki. A Loupe Színházi Társulás az ország különböző művelődési házaiban játszik, állandó játszóhely és állandó anyagi támogatás nélkül, így egyértelmű, hogy viszonylag egyszerűbb díszletezés kell. Mégis, ez az előadásban inkább inspiráló erőként, mintsem hátrányként hat, hiszen a gyakori helyszínváltásokat is egyszerűen teszi befogadhatóvá, és ezeket a változó tereket a színészi játéknak is tükröznie kell.
A Loupe Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá darabja egy tabusított témát, az újszülött elvesztését és az azt kísérő gyászfolyamatot dolgozza fel egy bámulatosan hatalmas érzelmi ingadozást átfogni képes előadásban. És talán valamit az élet természetéről is megtudunk: mindig jöhet egy váratlan esemény, ami a komikust tragikusba, vagy épp a tragikust a komikusba váltja át.
Játsszák: Sodró Eliza, Rusznák András
Zeneszerző: Farkas Virág ‘Zazie’
Dramaturg: Sándor Júlia
Látványtervező: Fekete Anna
Látványasszisztens: Kaszás Nina
Koreográfus: Molnár G. Nóra
A rendező munkatársa: Fazekas Anna
Rendező: Horváth János Antal
A képek forrása: Városmajori Szabadtéri Színpad.
