A voyeur-szerep kettős rabul ejtése Ödön von Horváth Istentelen ifjúság című művében

Találkozni annyi, mint rátalálni, rabul ejteni, ellopni, de nincs módszer arra, hogyan találjunk rá, csak a hosszú készülődés.[1] ~ Gilles Deleuze

Ödön von Horváth regénye[2] talán épp erről a fent idézett hosszú készülődés-ről tesz tanúságot, s bár az Istentelen ifjúság-nak legfőbb szervezőelve, úgy vélem, a tekintet fenoménje, legalább olyan fontosnak tartom a találkozásokat, párbeszédeket is, a mű többi mozgatórugóját, a szó szoros értelmében vett mozgásban tartóját. Mindenesetre, amint azt a szerző maga jelentette ki, Horváth műveinek középpontjában a tudat leleplezése áll.[3] Székely Tímea írása.

A cím, az Istentelen ifjúság a magyar recepció szerint erős fordítás, túlzás, hiszen a történetben szereplő ifjúság nem istentelen, hanem Isten nélküli.[4] A recenzensek a szerzőnek és életművének társadalmi-történeti kontextusát, továbbá a német nyelvi játékokat említik, mint az istennélküliség, tehát a kor kritikájának forrását. Mégis, a politikától kissé elrugaszkodva, a Jugend ohne Gott kilencven év távlatából is szól hozzánk. Ez egyrészt köszönhető a regény név- és nemtelenségének, másrészt témája révén filozófiai jellegéből is fakadhat. Ahogyan az egyik kritika rámutat, a szerző legjobb írásai „jól felismerhetően kortárs helyi témákat dolgoznak fel”, amelyeket „az elidegenítő-stilizáló effektusok és az aktuálison áttetsző »örök« típusok és helyzetek általános érvényűvé”[5] tesznek. Azt gondolom, hogy az idézet, a jelen dolgozatban tárgyalt alkotásra vonatkoztatva is megállja a helyét, hiszen bár a helyszínekről és szereplőkről nevük alapján szinte semmit sem tudunk, a német nyelvben kibontakozó játékok és az életrajzi adatok egyértelműen egy olyan társadalomkritikára utalnak, amelyeket a narrátor a lét általános kérdései felől próbál közvetíteni.

Amint utaltam a megfigyelésre, fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy a regény elsősorban nem episztemológiai, de nem is ontológiai természetű, amennyiben istenkeresésről és az Istenhez való viszonyról, továbbá a halálról is szól. Ehhez viszont a heideggeri filozófiára épülő, gondolatait azonban meghaladó Lévinas terminusaira és elképzelésére szeretnék támaszkodni dolgozatom további részében. Lét és létező megkülönböztetésén túl Lévinas e kettő elválasztását is vállalja, így kiszabadítva az egzisztálás-taz egzisztáló-ból,új távlatokat nyitva a magány, a halál, az öngyilkosság megértéséhez. Továbbá ez a későbbiekben segíthet megérteni a regény részinti feloldását is:

Ez az egzisztáló tehát belevetve találja magát az egzisztálásba, és nem képes úrrá lenni rajta. Pontosan ezért beszélhetünk itt elszigeteltségről és elhagyatottságról, és pontosan így tárul fel egy olyan egzisztencia fogalma, amely nélkülünk, alany nélkül történik: az egzisztáló nélküli egzisztálás.[6]

A metafizikai fejtegetésnek természetesen csak akkor van értelme, ha belátjuk, hogy e mű általánosságban a valóság és ideológia közötti súrlódást teszi próbára és a megfigyelések is ebből a konfliktusból erednek. Értem ezen a rádió (a hatalom) és az iskola, vagy éppen N. és a Tanár összeegyezhetetlen nézeteit, de felidézhetjük azt is, amikor egyetlenegyszer a Tanárt mint az események elbeszélőjét és fő megfigyelőjét éppenséggel egy diákja, Z. figyeli meg: „Mert a tanár úr mindig csak arról beszél, hogy milyennek kellene a világnak lennie és sosem arról, hogy valójában milyen.”[7]

Mielőtt még megnéznénk, hogy hogyan viszonyulnak a regény szereplői a léthez és a másikhoz, továbbá az egészen más-hoz, fontos lenne elhatárolni, hogy mit értek pontosan a tekintet-en, az hogyan szervezi a regényt, és miért látom kettős rabul ejtés-ként bizonyos tekintetek találkozását. Amennyiben a tekintet sartre-i definíciója szerint haladok, akkor az nem más, mint egy önmagamtól való elidegenedés, amelyet a másik tekintete vált ki belőlem, s amely alapjában megrendíti a létezésemhez való viszonyomat. „A másik tekintetét már saját cselekedetem belsejében megragadom – mint lehetőségeim megkövülését és elidegenülését”,[8] „s a másik mint tekintet csak ennyi: az én transzcendált transzcendenciám.”[9] A másik jelenléte Sartre-nál olyan átcsoportosítás (deterritorializáció?), „ami eltávolít minden tárgytól, ami univerzumomat benépesíti”,[10] elrabolja világomat. Az egyik ilyen fontos megállapítás éppen a Tanártól ered, amikor a kis W. temetésén észreveszi, hogy N.-en kívül más is bámulja őt: „T. volt az. Csendesen mosolyog, fölényesen, gúnyosan. Vajon kitalálta a gondolataimat?”, aztán visszautal a Julius Caesartól kapott motívumra: „Egy hal?” (34). Ezt az eseményt látom a kettős rabul ejtés pillanatának, annak, amiből kibontakozik egy olyan találkozás vagy leendéstörténet, amely nem párhuzamosan fejlődik. „[A] leendés nem utánzáson vagy hasonuláson alapuló jelenség, hanem […] két világrend násza. A nász az soha nem természetes. A nász ellentéte a párnak.”[11]

Az említett Julius Caesar kifejti generációs elméletét három nemzedékre visszatekintve, és kiemeli, hogy „Hideg idők jönnek, a Halak kora” (28). Ezt követően a Tanár szemtől-szemben T.-t látja az „istentelen” kor képviselőjének. Az esetet elfelejti, és a kiképzőtáborban más diákjait figyeli, de csak azért, mert T., osztálytársaival ellentétben, csendben marad. Ezalatt a Tanár újabb fontos párbeszédbe elegyedik, ezúttal egy plébánossal: „Isten a legborzasztóbb a világon. Rámeredek. Jól hallottam? A legborzasztóbb?!” (58). Ekkor a Tanár még, állítása szerint, nem hisz Istenben, tábori jelenléte alatt viszont egymagában ezeken a beszélgetéseken gondolkodik: „látom a tábort és szemmel tarthatom az őrszemeket.” (62), „furcsa: az ördögben hiszek, de a jó Istenben nem. Csakugyan nem?” (65). „S megint hallom a csuhást: »Isten a legborzasztóbb a világon«” (81) – innentől pedig az események felgyorsulnak. A Tanár gyakorlatilag felrobbantja a Z. és N. közötti feszültséget, de hallgat:

És ahogy így fontolgatom magamban a dolgot, érzem, hogy valaki rám mered. T. Két világos, kerek szem néz rám. Csillogás nélkül, fénytelen. A hal! – borzongok meg. Még mindig néz, pontosan úgy, mint annak idején, a kis W. temetésén. […] Vajon tudja-e, hogy én törtem fel a ládikót? (83)

N. meghal, meggyilkolják, a Tanár ekkor találkozik az Istennel: „megint láttam az Istent” (95). A pert elkezdik, lassan mindenki számára kiderül, hogy mégsem Z. volt a tettes. A Tanár az esküszék előtt színt vall: ő törte fel a ládikót, eddig hallgatott. Eva is bevallja, amit tud: egy idegen, egy másik verte agyon N.-t. „Csak arra emlékszem, hogy világos, kerek szeme volt. Akár egy halnak” (126) – a Tanár szinte megörül, T.-t látja maga előtt. Találkoznak, „átfut rajtam a hideg. T. figyelmesen néz” – mindketten blöffölnek, T.-nek jobban sikerül: „Hát nem tudja a tanár úr, mi a csúfneve az iskolában? Halnak nevezik” (132-133).

Schreiner Dénes Tragikus voyeur – filozófiai kísérletek[12]című könyvében érzékletesen rámutat a harmadik színrelépésének alakzataira, mindenkori lehetőségére és leginkább ágenciájára. Ilyen eset például, amikor az Én és a Másik „harmadikká-leendéséről” azt írja, hogy „valamiféle köztes állapot jön létre bennük, vagy éppen összefonódnak egymással”.[13] Előtte viszont mindketten harmadikok („az Én és a Másik lényegileg már Harmadikok”), „a Harmadik fellépte azonban nem mindig fizikai megjelenést takar és nem feltétlen időben követi a kétszemélyes viszonyt”,[14] míg végül egymást leplezik le. Schreiner a harmadikat úgy jellemzi, mint aki „megszüntet, felborít, megtör”.[15] A Tanár talán egyetlen egyszer csúszik át a voyeur szerepébe, amennyiben azt a definíciója szerint az elfojtott vágyból fakadó leselkedésre értjük: „A fiú most egy fatörzsön ül, s a térdén a lány. Csodálatos a lába. Menj oda! Igen, mindjárt…” (86) – nem megy oda, távol maradva nézi a két fiatal titkos szerelmét. Idővel T. bevallja a Tanárnak, hogy ő is ott volt: „megfigyeltem a tanár urat, amint kiosont, és megleste Z.-t és a lányt” (132).

Ekkor már a Tanár a Schreiner által leírt tragikus voyeur pozíciójába kerül, „nem titkos élvezetek forrása, hanem annak felismerése, hogy a halandó lét tulajdonképpen már megelőlegezett halott-lét”[16], ennélfogva „hatványra emelt formában tapasztalja meg saját harmadik mivoltát”.[17] T. ezzel szembesülve a Tanárral való viszonyán belül válik harmadikká. Előtte még újabb fontos beszélgetésen kell a tanítónak átesnie, történetesen egy tanítványával, B.-vel:

De tudja, tanár úr, a T. borzalmasan tudnivágyó, szeretné mindig mindenről pontosan tudni, hogy valójában milyen, […] szeretné látni, hogyan történik a meghalás, ahogyan arról is fantáziált folyton, hogy szeretné egyszer végignézni, hogyan jön egy gyerek a világra. (140)

Tehát T. teljességében szeretné megérteni egzisztálását, kíváncsi az egzisztáló határaira, a kezdetre és a végre.

Fontos kitekintésnek tartom, amikor B., aki titkos klubjával együtt talán anomáliának számít generációjában, azt mondja tanárának, hogy arról elmélkednek, milyennek kell lennie a világnak. Ez a mozzanat azért súlyos, mert innentől elbeszélőnk nincs egyedül az ideális, ha úgy tetszik, az igazság oldalán, a valósággal szemben: „a tanár úr az egyetlen ismerős felnőtt, aki szereti az igazságot” (142). B. elmondása szerint pedig a tanár valódi gúnyneve „a Néger” (144).

Az Istentelen ifjúság-ot, azt hiszem, áthatja ez a valóság és ideális közötti feszültség, nézeteltérés. Az egyik párt tagja T. és sokan mások, míg a másik oldalon legfőképpen a Tanár, de Julius Caesar, B. és társai állnak. Mégis, a tekintetek és párbeszédek egy olyan találkozást emelnek ki, melynek során a rabul ejtés „nem valami kölcsönöset alkot, hanem aszimmetrikus tömböt, nem párhuzamos alakulást”[18]. A cselekményt mindvégig narráló tanár egyéni beszélgetései a T.-vel való szemtől szemben levésbe sűrűsödnek bele. T.-ről viszont szinte semmi nem derül ki. A lét és létezők megfigyelője, a valóság kutatója, osztályfőnöke hasonmása, torzója. Amikor kiderül számára, hogy lelepleződött, tanára rájött, hogy mit tett, utolsó kísérletére készül. „De már nem mosolyog. Csak néz. Sejti-e, hogy horogra kerül? Szeme hirtelen fényes lesz. Rémület csillog benne.” (158-159)

Végül, azt gondolom, hogy a létre oly kíváncsi T. önmagát leleplezve találva, az egzisztálás feletti utolsó felülkerekedésére készült, „hiszen az öngyilkosság az utolsó iga, mely alá be tudjuk vonni a létet”[19]; erről árulkodik a T. által hátrahagyott cetli is: „A tanár kergetett a halálba. Mert a tanár úr tudja, hogy én ütöttem agyon N.-t. Azzal a kővel…” (181) Ez jelenti a szégyent, melyről Sartre azt vallja: „feltárja számomra, hogy ez a lét én vagyok. Nem voltam vagy a »lennem kell« módján, hanem önmagában-valóan.”[20] A Tanár viszont elkezd hinni, és morálisan felülkerekedik önmagán, színt vall, és kiáll az igazság mellett. Talán elhamarkodott lenne a regény zárlatát ekképp értelmezni, de én úgy értem, mintha hősünk magasabb szférába kerülne amiatt, mert megtapasztalta a végtelent.

Hangsúlyoznunk kell azonban: „E kettő nem cserét hajt végre, hanem egyetlen közös leendést, egyetlen tömböt ad ki, nempárhuzamos alakulást […].”[21]

Kitekintésképp érdemes felidézni a Radnóti Színház azonos című, a magyar fordításra szinte egészében támaszkodó előadását. Két jelenetre gondolok, mindkettő a gyilkosság után történik. Az egyiket valójában már a szöveg alapján is idézhettem volna, az A kísértet (170-173) című fejezetre vonatkozik, ahol N. szelleme a Tanárt kísérti. A másik az a pont, amikor a színpadon egy nejlonfüggöny gördül le, a Tanár vívódik, kezei véresek. Erről Jenei Péter így ír:

Sokkal inkább színpadra illő megoldás a Tanár belső konfliktusának megmutatására, hogy az előadás bizonyos pontjain a gyilkossá váló T.-t játszó Major Erik a Tanár hasonmásaként, tudatalattijának kivetüléseként kísér(t)i a Tanárt.[22] Ezt hívom én, Deleuze nyomán, kettős rabul ejtésnek.

[1] Deleuze, Gilles – Parnet, Claire: Párbeszédek (1977). Ford. Karácsonyi Judit, Lipták-Pikó Judit, Gyimesi Timea. Budapest, L’Hamrattan, 2016, 11. o.

[2] Ödön von Horváth: Istentelen ifjúság [Jugend ohne Gott, 1937]. Ford. Kerényi Grácia. Budapest, Helikon, 2013.

[3] Vö. Ritz Szilvia: A humorérzék elvesztése, avagy a diktatúra nyelve Ödön von Horváth műveiben. In: Filológiai közlöny, 2021/1, 110-120. o., itt: 111. o.

[4] Ld. Földes Anna: Miféle nemzedék lesz ez? Ödön von Horváth: Istentelen ifjúság – Bárka színház. In: Criticai Lapok: színház, világ, művészet, 2008/11, 11-13. o. Továbbá: Zappe László: Az író semmiről sem tehet: Ödön von Horváth: Istentelen ifjúság – Bárka színház. In: Criticai Lapok: színház, világ, művészet, 2008/11, 13-14. o.

[5] Györffy Miklós: Halak Kora: Ödön von Horváth: Istentelen ifjúság; Korunk gyermeke. In: Műút: irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, 2014/43, 72-75. o., itt: 72. o.

[6] Lévinas, Emmanuel: Az idő és a másik. Ford. Gulyás Péter. In: Valóság, 2007/10., 33-62. o., itt: 40. o.

[7] Horváth: id. mű, 106. o.

[8] Sartre, Jean-Paul: A lét és a semmi (1943). Ford. Seregi Tamás. Budapest, L’Harmattan, 2006, 325. o.

[9] Uo.

[10] Sartre: id. mű, 317. o.

[11] Deleuze – Parnet: id. mű, 8. o.

[12] Schreiner Dénes: Tragikus voyeur – filozófiai kísérletek. Budapest, Uránia – L’Harmattan, 2020, 77-87. o.

[13] Schreiner: id. mű, 77. o.

[14] Uo.

[15] Uo.

[16] Schreiner: id. mű, 83. o.

[17] Uo.