informatikus Sebestyén Kristóf kritikája
Bernhard, az író, miután sikeres és szakmailag is elismert művésszé válik, Amerikába menekül, és magára hagyja Bécsben egykori élettársát, Joanát. Évekkel később Joana már nem bírja tovább a szenvedést, melyet Bernhard hiánya okoz, elutazik Kilbbe, gyerekkori házába, és ott felakasztja magát. A temetés napján Joana régi barátai, az Auersberger házaspár vacsorát (úgynevezett művészvacsorát) szervez a tragikusan elhunyt lány emlékére. Sikerült ugyanerre az estére meghívniuk lakásukra a népszerű Burgszínészt is, aki megígérte, Vadkacsa-előadása után mindenképp meglátogatja a gyászoló társaságot. A társaságot, melynek tagjai húsz évvel korábban még úgynevezett intenzív kapcsolatban álltak egymással, és akik húsz év elteltével már valósággal undorodnak egymástól.
Thomas Bernhard, a világszerte ismert, olvasott és elismert osztrák író magára hagyta Irtás-regényének szereplőit. Nagy szerencse, hogy Bagossy Bálint és Réder Ferenc, képletesen szólva, egészen a bécsi Grabenig mentek, hogy felkutassák Bernhard úr magára hagyott művészeit. A művészvacsora most bécsi díszletekkel, de a budapesti Trafóba költözött, ahol az eredeti Bernhard-regény indulatmű műfaji megjelölésének mintájára úgynevezett indulatszínházzal találkozunk. A néző már a darab kezdete előtt intenzív élményben részesül. A terembe lépve egyből az aranyozott függönyborítással leszűkített játéktérbe érkezünk, ahol a szinte hullává sminkelt öltönyös színészek már javában mondják – pontosabban üvöltik – a magukét.
A darab koncepciójának jól láthatóan az az egyik alapelve, hogy Thomas Bernhard eredeti prózahangjából amennyi csak lehetséges, hangozzék el a színpadon. Az első felvonásban a készítők ezt úgy oldották meg, hogy megőrzik a regény teljes szövegét képző monologikus narrátori hangot – a fülesfotelben meghúzódó elbeszélő szólamát azonban szétosztják a hat színész (Babinchak Atanáz, Gálhidy Gizella, Jakab Balázs, Regős Simon, Pigler Emília, Tarjányi Liza) között. Ezzel a megoldással a készítők hűek maradtak az eredeti szöveghez, ugyanakkor elszakadtak attól a lehetőségtől, hogy az első felvonás során klasszikus drámai konfliktust jelenítsenek meg. És ez nem baj. A szereplők egységes, de bizonyos fokig széttöredezett szólamai – Bernhard zenei prózájának köszönhetően – koncertélménnyéalakítják a színdarab befogadását. Az indulatos, ismétlésekkelgazdagított szóáradatokkal a szöveg elsősorban nem is jelentésével, hanem a szóalakok, mondatszerkezetek sajátos ritmikus lüktetésével érné el hatását, mintegy aláfestő zeneként szolgálva a groteszk és eltúlzott színészi mozdulatokhoz.
A koncepció remek kiindulás ahhoz, hogy az előadás Bernhard sajátos hangján és formanyelvén szólalhasson meg. De milyen is ez a bizonyos bernhardi hang, és melyek azok az elemek, amelyek az adaptáció során, kilépve a regény nyelvi médiumából, színházi formát öltenek? Bernhard úr világában minden művi: „A művilág megteremtette a műembert, megfordítva a műember a művilágot és megfordítva. […] Ha nem lenne túlzásművészetünk, mondtam Gambettinek, szörnyűségesen unalmas létre lennénk kárhoztatva, sőt, létre teljességgel méltatlan létezésre. És én hihetetlen magaslatokba fejlesztettem túlzásművészetemet, mondtam Gambettinek. Ahhoz, hogy felfoghatóvá tegyük, el kell túloznunk mindent, mondtam neki, csak a túlzás tesz szemléletessé…” – mutat rá Bernhard egy másik regényében (a Kioltásban)1 sajátpoétikájának egyik lényegi elemére. Az Irtás előadásánakszereplői teljességgel eltúlzott, ugyanakkor még éppen nem (mozgásszínházra jellemző) koreografikus mozdulatokkal vannak jelen a térben. A gulyáslevesben kezet mosnak, egymás arcába köhögnek, elejtik Joana koporsóját, magukra öntik a győzelmi pezsgőt, és még folytathatnánk a sort.Minden mozdulatból sugárzik a műviség, a groteszk túlzás. Miközben folyamatosan mondják-üvöltik indulatteli szövegfolyamukat, rámutatnak a bécsi művészvilág kispolgári provincializmusára; gyűlölettel beszélnek a hírnévért bármit megtevő kisszerű művészekről, zenészekről, írókról, színészekről – egymásról, és közben menthetetlenül: önmagukról. Természetesen a kritika nem csak Bécsre, jelenkorunk Budapestjére is vonatkozik – sőt, ha a témától, a művészvilág problémáitól elvonatkoztatunk, világossá válik, hogy a színre vitt (ön)gyűlölet sokkal általánosabb,egzisztenciális jelentőségű.
A mű fordulópontját a Burgszínész érkezése jelenti. Amikorbelép a Zsótér Sándor alakította népszerű színész, a szereplők belső monológja rögtön elnémul, és drámai párbeszéd veszi kezdetét. A művészvacsora résztvevői ekkor egy időre félreteszik egymás iránti ellenszenvüket, és szembeszállnak az újonnan érkezett vendéggel. Céljuk, hogy a nyugodt vérmérsékletű, magányos és önkritikus színészt saját kicsinyes és indulattal teli játszmájukba kényszerítsék. Itt érkezünk el a darab legkritikusabb pontjához. A Bernhard-regény szerkezeti feszültségét ugyanis a Burgszínészre való várakozás kelti. Erre épül az egész regény dramaturgiája, ez a várakozás ágyaz meg a történet csúcspontjául szolgáló háromszavas kulcsmondatnak: „Erdő, fenyőerdő, irtás…”. Az eredeti szöveg a várakozást azzal érzékelteti, hogy időről időre olyan mondatok ismétlődnek, melyek emlékeztetik az olvasót, hogy az egész társaság a Burgszínészt várja. Az ismétlések a színpadon mediális okokból nem hangozhatnak el (hiszen a monológ, hiába a felosztottság, egyidejű cselekményeket dolgoz fel), így a Burgszínész jelentősége is óhatatlanulkisebb lesz: ami a könyvben csúcspontként funkcionál, az a színpadon nem működhet akként. Más megoldást kell találni az adaptáció során.
Született megoldás, nem is egy! Ezek a megoldások az alapanyag lehetőségeit tökéletesen kibővítik, és teszik ezt a korábban említett bernhardi formanyelv játékszabályai szerint. Kezdjük az egyszerű, de hatásos díszlettel, amely az egész darab során maximális kihasználtságnak örvend – például Joana koporsója a temetési jelenetben egy ponton talpára áll, és szószékként kezd el funkcionálni az ideiglenesen pappáváltozó Auersberger (Regős Simon) számára. Első nézésretalán föl se tűnik, de a játéktér közepén lévő asztalterítő alatt valójában egy jókora farönk húzódik meg, amivel a favágás-allegória az egész darab idejére kiterjed. Ehhez hozzájárulmég, hogy a szereplők a legváratlanabb helyzetekben szórják teli fűrészporral a színpadot. Az előadás legjobb megoldása a második felvonás elején rendezett groteszk verseny, amely egy zavarba ejtő közös táncmutatványban csúcsosodik ki. A verseny kötélhúzással kezdődik, ahol a szereplők férfi-női csapatokra oszlanak, és nem is kell mondani, végül merrefelé dől el a küzdelem. Hiába a földön kúszás, az aranyserlegek és érmek tengere, hiába minden erőfeszítés, a verseny végtelenüligazságtalan – és végső soron értelmetlen.
A Burgszínész érkezésével a darab rituális színezetet kap. Joana élettársa (Babinchak Atanáz) szó szerint Bacchusszá vetkőzik, és ő szolgálja föl az ételeket a primadonnaként viselkedő Burgszínésznek. A felvonás végére aztán hosszú ideig már csak a farönköt öleli, mint aki ártatlanságával reménytelenül az irtásra ítélt művészvilág maradványaiba kapaszkodik. A darab a várakozás keltette feszültség elhagyása miatt új csúcspontokat kísérel meg adni az eredeti történetnek. Az egyik megoldás Auersbergerné öngyilkosság-gyanús epizódja, amikor szellőztetni megy (és sokáig távol marad, azt gondolják, kiugrott az ablakon), a másik pedig az epilógusban elhangzó kiábrándult párbeszéd, melyet a házaspár a vendégek távozása után folytat. Önmagában egyik ötlet sem elég erős ahhoz, hogy az eredeti feszültségethelyettesítse, mégis, ha az előadás egészét nézzük, a sok kisebb ötlet kellőképpen szerves és Bernhard poétikájába illeszkedő egységet alkot.
Az ötletek közül egyetlen helyen lőttek mellé a készítők, mégpedig A Pál utcai fiúk beemelésével. Az történik ugyanis, hogy a Burgszínész eredeti darabját, a Vadkacsát lefújták, és helyette aznap este Molnár Ferenc regényének adaptációját vitték színre, amelyben a színész Nemecseket alakítja. A probléma abból fakad, hogy a cselekmény túl gyorsan vált a huszadik századi bécsi beállásból egy olyan gondolati térbe, amely kortárs referenciát jelenít meg. Miért ne játszhatnának Bécsben Molnár Ferencet, kérdezhetnénk, de valamivel később, Grecsó Krisztián nevének elhangzásakoregyértelművé válik, hogy valójában a Vígszínház jelenkori előadásáról van szó. Az Irtás sajnos nem használja ki azokat a lehetőségeket, amelyeket a kortárs referencia kínál. Azon túl, hogy többször elhangzik Molnár Ferenc és Nemecsek neve (amely nevek egyszerűen csak az eredeti szöveg Ibsenét és Ekdalját helyettesítik), a dolognak nincs önmagán túlmutató jelentősége – zsigeri komikumot kapunk csupán, melyet az azegyszerű ellentét vált ki, hogy Nemecsek Ernőt egy hatvanéves színész alakítja. A komikum ezen a helyen kizökkenti az előadás ritmusát. Ez a közönség reakcióján érhető leginkább tetten: a második felvonás során azérezhetően egyszeri poénnak szánt elem ismétlése olyan helyeken kelt nevettető hatást, ahol sokkal fontosabb volna a feszültségkeltés, mint ez a fajta referencialitás.
Ettől a megoldástól eltekintve nem lehet semmi kifogásunk az előadással kapcsolatban – legyünk akár gyakorlott Bernhard-olvasók, akár szűz fülű érdeklődők. Ahol lehetséges, a színészeken keresztül mindenhol az osztrák szerző zenei prózája szólal meg, ahol viszont a mediális körülmények miatt ez nem megoldható, ott mozdulatokkal, énekkel, faforgáccsal születik meg a hamisítatlan bernhardi formanyelv. „Nagyon vállalhatatlan voltam?” – kérdi feleségétől a hullarészeg Auersberger a darab legvégén. Nincs válasz. A válasz a teljes sötétség.
*
Szereplők: Babinchak Atanáz, Gálhidy Gizella, Jakab Balázs, Regős Simon, Pigler Emília, Tarjányi Liza, Zsótér Sándor
Látványtervező: Radetzky Anna
Díszlettervező: Cserháti Dániel, Holecz Gál
Dramaturg: Réder Ferenc
Dramaturg-asszisztens : Kósa-Szigety Zsófia
Rendezőasszisztens: Zsengellér Nóra
Produkciós asszisztencia: Mayer Dániel, Csunderlik Zita
Rendező: Bagossy Bálint
A képek forrása: https://trafo.hu/programok/szinhaz_irtas_13
- Thomas Bernhard: Kioltás, 85. oldal (ford. Hajós Gabriella). ↩︎
